Markó Béla

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Végh Balázs Béla: Szeminárium a gyermekköltészet változásairól Markó Béla verseskötete kapcsán, Korunk, 2002/10. sz.


Végh Balázs Béla: Szeminárium a gyermekköltészet változásairól Markó Béla verseskötete kapcsán

Szeminárium a gyermekköltészet változásairól Markó Béla verseskötete kapcsán

 

Nem tudhatjuk, mit gondol a költő, akinek verseit ürügyként használjuk fel arra, hogy gyermekirodalmunk néhány időszerű kérdését megbeszéljük. Bizonyára szemünkre veti költészetének önkényes kisajátítását és a versek esztétikumának eszközértékké történő lefokozását. Bár kötetének kolofonoldalán figyelmeztet bennünket arra, hogy „minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes verseket illetően is”, mi mégis bátorkodunk egy szerényebb szemináriumfélét tartani belőle, melyen módszertani követelménynek számít a szöveg és némi plusz pontnak a kötet jelenléte. A módszertan etikettje szerint a vizsgálati szempontokat is itt az elején kell tisztáznunk, bejelentve szándékainkat. Markó Béla gyermekverseinek olvastán tehát a következő aktuális, egész gyermekirodalmunkra érvényes kérdések fogalmazhatók meg: Hogyan alakul a presztízsérték és az önérték viszonya a gyermekversek megítélésében? Hogyan változnak ugyanazon életművön belül a gyermekvers funkciói? Mennyire tükrözik a Markó-versek a befogadás változásait? Az utóbbi évek bármelyik hazai gyermekverskötete kapcsán megfogalmazhattuk volna ezeket a kérdéseket, mégis a Ha varázsló lennék (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000) című könyvre esett választásunk, mert szinte önként kínálkozik az ilyenfajta megmérettetésre.

Markó Béla olyan költőink közé tartozik, akik szépirodalmi presztízsüket nem a gyermekirodalomban szerezték, hanem az ún. „nagyirodalomból” kerültek át a gyermeklírába. Gyermekverseinek olvasásakor ajánlatos tehát Nemes Nagy Ágnes kettős értékelésére is odafigyelni: „meg szoktam különböztetni bármely irodalmi termék értékelésében kétféle tényezőt: a presztízsértéket és a szöveg önértékét.” A Markó-versek recepcióját könnyen összekuszálhatják irodalmon kívüli zavaró tényezők, hiszen költőnk presztízsértéke nem csupán szépirodalmi eredetű (ismert költő, több kötet szerzője, irodalmi díjak birtokosa, a Látó című szépirodalmi folyóirat főszerkesztője), hanem közéleti-politikai is (Maros megyei szenátor, az RMDSZ országos elnöke). Mindezt együttvéve és továbbra is Nemes Nagy Ágnessel szólva a költő Markó Béla presztízsértéke „véleményekből, hallomásokból, értesülésekből áll össze: hozzájárul az író általános hírneve, a kritika állásfoglalása és a nehezen meghatározható, szállongó köztudat, ami egy író holdudvara”. Azon a nemzetközi gyermekirodalmi konferencián, amelyen ezt a tételét kifejtette, Nemes Nagy Ágnes osztatlan sikert aratott, nem úgy magyarországi kortársai körében, akik az ő és Weöres Sándor nyomán fedezik fel maguknak a gyermekirodalmat a gyorsabb érvényesülés és hírnévszerzés reményében.

Ha azonosulni akarunk Nemes Nagy Ágnes értékelésével és a gyermekirodalom modernebb recepciójával, Markó-olvasatunkat (főleg ezt!) függetlenítenünk kell mindenféle presztízsértéktől. Különösebb szakolvasói sznobizmus nélkül is megtehetjük ezt, hiszen maga a költő jogosít fel minket erre a Tücsökvigasz című gyermekversében: „Akkora minden zenész, / amekkora éppen az éneke!” Említett gyűjteményes kötetének versei rendre a Napsugár és a Szivárvány kolozsvári gyermeklapokban jelentek meg először. Első olvasásra is nyilvánvaló a költőnek az a szándéka, hogy megszabadítsa a gyermekverset a hetvenes évekre terhessé vált kettős örökségétől: a didakticizmustól és az irányzatosságtól. A nevelői-oktatói szándék még a Pósa Lajos-i hagyományra vezethető vissza, az ideologizálás pedig a szocialista-realista irodalmi szokáshagyomány része. Így „marad” számára két nagyobb, minden tendenciától mentes téma: az állatvilág és a természet. Markó Béla költői szándékának legsikerültebb konkretizációi az állatversek, igyekszik is felhasználni és kipróbálni mindazt, amit a gyermeklíra ebben a műfajban megteremtett. Sikeresen alkalmazza a téma legősibb eljárását, az antropomorfizálást, ilyen például A síró bálna, a Krokodil és a Bezzeg a gólya című vers. „Varjúné szidja a párját: / nem vagy semmire jó, / bezzeg gólyáné ruhája / fehér, akár a hó. // Az én szoknyám csupa folt már, / cipőm is elkopott, / bezzeg gólyáné milyen szép / piros csizmát kapott. // A mi házunk szedett-vedett, / soha sincsen pénzünk, / bezzeg gólyáéknak ott a / főutcán a fészkük. // Csak gubbasztunk télen-nyáron, / hát ez milyen élet? / Szeretném már látni én is / lent a délvidéket. // Szeretnék már én is minden / ősszel elutazni, / itthon pedig lehetőleg / a kéményen lakni. // Varjúné egész nap kárál, / dühös már a párja: / meglesz minden! Menj és fogjál / békát vacsorára! // Békát fogjak! Megőrültél? / Nem vagyok én gólya. / Nem vagy gólya? Na, ha nem vagy, / éljél varjúmódra!” (Bezzeg a gólya).

Elsődleges szempont ezekben a versekben a szórakoztatás, olyan felhajtó ereje ez Markó Béla állatverseinek, mely sokszor a közhelyszámba menő témán belül is eredeti megoldásokra sarkallja a költőt. Ilyenek a kötetnek a játékmackóról, a rókáról, a békáról, a pontyról, a szarkáról, a papagájról, a csigáról, a krokodilról, a bálnáról, a kengururól, a madárról, a medvéről, a tücsökről, a gólyáról, a zsiráfról, a pintyről és a gyíkról szóló versei. „Én vagyok / a tücsök, a tücsök, a tücsök, / egész nap / csak ülök, csak ülök, csak ülök, / s ha kedvem tartja, / hegedülök. // Leheveredek / a fűbe, a fűbe, a fűbe, / irigyel a hangya, / a fürge, a fürge, a fürge, / de jaj lenne nektek, / ha én irigykednék, / és ő he-he-hegedülne!” (Tücsöknóta).

A természetleíró vagy tájversekben szintén a hagyományos téma és az egyéni eljárások művészi szimbiózisának örvendezhetünk. A költő nem készít hagyományosan panorámát a tájról, hanem annak egyes elemeit ragadja ki, és azokat jeleníti meg a versben. Ezzel a megjelenítési technikával önálló életre kelnek, egyéni sorsot kapnak ezek a tájelemek, és így nyerik el a gyermekolvasó szimpátiáját: „A fürtös fejű fák, / ha jobbra-balra lengenek, / azt hiszik titokban, / hogy ők csinálják a szelet. // Csak rázzák gőgösen / gyönyörű frizurájukat, / s nézik, ahogy a szél / fürgén ide-oda szalad. // De ha elfáradnak, / és pihennének egy kicsit, / táncuk nem csillapul, / a szél azért sem alkuszik. // Már hull a könnyük, és / sértetten táncolnak tovább, / míg letépi róluk / a szél a kényes frizurát.” (Őszi fák). A témán belüli másik verstípus a látványból építkezik, és a képalkotás sikere vagy sikertelensége lesz a költemények értékmérője: Tavasz, Tavaszi nap, Március, Nyárutó, Még hull a hó. „A kis magokban összegömbölyödve / piros sipkás virágok alszanak, / s ha fent a fagy dühödten tombol, / ők hallgatóznak lent a föld alatt, // és fel-felsírnak a fülledt sötétben, / egymáshoz bújva, mint a gyermekek, / amíg a házat körbenyargalássza / s tépi a fák lombját a fergeteg. // Körös-körül még hull a hó a tájra, / és szétterül fehéren mindenütt, / de lent a mélyben ott vannak a csírák: / készülnek már! Készülj te is velük!” (Még hull a hó).

Az állatversek és a tájversek narratív és megjelenítő jellegüknél fogva passzív befogadásra késztetik a gyermekolvasót, egyoldalú irodalmi kommunikációra. Ezáltal olyan értelmezési helyzet teremtődik, amelyben a képi látványból kiinduló impulzusok egyszerű tudomásulvételére és feldolgozására korlátozódnak a befogadás műveletei. Ezen az állapoton kellene átlépnie a költőnek, például a modern gyermeklírát megújító valóságszemléletnek, az animizmusnak a segítségével. Általa válhatna csak igazán varázslóvá a költő, hiszen olyan eszközök kerülhetnének a birtokába, amelyek lelket, elevenséget kölcsönöznének a versbe szedett világ dolgainak, így nem kellene konvencionális megoldásokra hagyatkoznia, például a Nem én írtam, Tél, Kerek erdő, Békaiskola című versekben. Így csak jelzésszerűen, hellyel-közzel bukkan fel az animizmus a kötetben: „Alighogy kibújik a nap, / egy jégcsap elsírja magát, / s zokognak az ereszek, / amire delelőre hág. // Szepeg a hó a háztetőn, / sírnak-rínak a jégcsapok, / megesik rajtuk a szíved: / ki látott ennyi bánatot? // Sírnak-rínak? Hadd sírjanak! / Vacogtunk mi is eleget, / Sose légy többé szomorú, / törüld le téli könnyedet!” (Március). A kötet kimerítetlen lehetőségeit sorolva nem feledkezhetünk meg a képzelet szabadságáról, a fantáziáról, a gyermekirodalom e két legfontosabb eszközértékű fogalmáról sem. A versek egy része igyekszik megfelelni a gyermekolvasó kimeríthetetlen és kielégíthetlen szabadság- meg fantáziaigényének: A pinty és a többiek, Ha varázsló lennék, Akvárium, Röpülj, röpülj, röpülj. „Csillogó, / villogó / aranyhal, / mit érsz a / rengeteg / arannyal? // Van pénzed, / de bárcsak / ne volna, / bezártak / egy üveg- / dobozba. // Búslakodsz / napszámra / gazdagon, / jobb lenne / úszkálni / szabadon. // Ha tudnád, / itt hagynád / vagyonod, / tengerre / váltanád / dobozod.” (Akvárium). Ezeket a költeményeket olvasva meggyőződéssé válik bennünk a sejtés, hogy Markó Béla életműve gyermekirodalmi részének a perspektívái a maguk teljességében körvonalazhatók a kötet alapján. Erre a felismerésre ösztönöznek bennünket a más műfajban és témában megírt verskísérletek is: altatók (Elalvás előtt, Csillag csillog), tavaszhívogatók (Siess, tavasz!, Tavasz), portrék (Jó bohóc, rossz bohóc, A hóember dala). „Addig vagyok, / amíg fagyok, / s ha vacogok, / kacagok, / mikor borul, / derülök, / s mikor derül, / búbánatos / pocsolyába / merülök.” (A hóember dala).

Markó Béla korábban megjelent gyermekversköteteit (Szarka-telefon, Ion Creang? Könyvkiadó, Buk., 1983. Tücsöknóta, Ion Creang? Könyvkiadó, Buk., 1990.) következetesen „versek kisfiúknak, kislányoknak” ajánlással látja el, Ha varázsló lennék című válogatáskötete is a Dal kisfiúknak, kislányoknak című verses dedikációval kezdődik. Az az érzésünk, mintha a Markó-versek recepciójából kirekesztődne a történetiség, a költő a befogadást azon a konvencionális horizonton képzeli el, amely a verssel való találkozáskor permanens gyönyörködésre kárhoztatja a gyermekolvasót. Mindez egyértelműen az esztétikai tapasztalatnak egy hagyományosabb felfogására enged bennünket következtetni, mely szerint a befogadás standard formája a passzív irodalomértés. A kötet válogatójának, Markó Enikőnek is lehetnek sejtései az anakronizmusban rejlő veszélyekről, mert kihagyta azokat a verseket, amelyeket tematikailag, illetve esztétikailag túlhaladottnak vélt. Esetleg arra is gondolhatott, hogy a kortárs gyermeklírának igazodnia kell „kisfiú és kislány” olvasójához, aki aktív befogadóként akár társszerzőjévé is válhat a költőnek. A modern gyermekversnek egyszerre több funkciót is fel kell vállalnia, hogy a passzív szórakoztatást felválthassa az aktív szórakozás. A gyermekvers úgy lesz része a gyermekolvasó tapasztalati világának, a játéknak, ha maga is játék vagy legalábbis felhívás a játékra. A versszöveg csak akkor válhat részévé a játékvilágnak, ha befogadója azonosítani tudja benne egyetemes játékélményének referenciáit, vagy éppen maga a vers válik eljátszhatóvá, a játék dramaturgiája szerint építkezve. Ezeket az elvárásokat közelíti meg a kötetnek Az ószeren című verse: „Az ószeren jószerével / minden kapható, / régi ruha, vacak kacat, / minden eladó. // Biciklik is, triciklik is, / sok-sok kis mütyür, / kényes-fényes fütyülő, mely / nem nagyon fütyül. // Apróságok, cseprőségek, / lyukas kalapok, / görbe a szeg, és a csavar / félrecsavarog. // Hajasbaba hajatlanul / kínálja magát, / olyan vén a fésű, hogy már / hullatja fogát. // Az órának nincs kakukkja, / régen tovaszállt, / százéves a sétálója, réges-rég lejárt. // Mennyi-mennyi semmiség / és mennyi csonkaság, / illeg-billeg itt egy egész / elhasznált világ. // Jó lennék még valamire! / Így kínálkozik. / Ugye szeretsz? Ugye kellek? / Így rimánkodik. // Régi holmi, ócska holmi, / mégis arra vár, / hátha ismét hasznát látják, / s gazdára talál.” A gyermekolvasó számára a befogadás egyben felfedezés is, ezt teheti élményszerűvé a költői igyekezet, ehhez viszont azonosulnia kell olvasójának élményvilágával, befogadásbeli elvárásaival. Így lesz az irodalom az olvasó számára felfedezés és a költőnek újrafelfedezés. A befogadásesztétika szóhasználatával élve a jó gyermekvers az olvasói és a szerzői elváráshorizontok szerencsés keveredéséből jön létre megfelelő esztétikai közegben. A gyermekköltészet nem egyszerűen a tapasztalatok rögzítése, hanem maga a megélhető tapasztalat, ehhez pedig a versnek nem csupán jelentenie kell valamit, hanem valósággal önálló életet kell élnie.

Rögtönzött Markó-szemináriumunk végső mozzanata nem lehet más, csakis összegezés, illetve az eddigiek lezárása. Három gondolat kívánkozik ide, amely általánosan érvényes az irodalomra mint művészetre, de sajátos módon illik a gyermekirodalomra is, amely egyre inkább megkívánja művelőitől az esztétikai korszerűséget: 1. A gyermekirodalmi funkcióváltozások az életösszefüggések értelmezésének irodalmi rendszerében végbement paradigmaváltásokra vezethetők vissza. 2. Az irodalom beszédmódja, diskurzusformája akkor változik számottevően, amikor rajta keresztül már nem bizonyul megválaszolhatónak az új világtapasztalat. 3. A magyar gyermekirodalom esztétikai hagyományait átértékelő befogadói tudat megváltoztathatja napjainkban az irodalmiság mibenlétére vonatkozó nézetek szerkezetét.