Markó Béla

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Érintések. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994.


 

ÉRINTÉSEK
(1989–1992)


Érintések. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994.

JOBBAK LESZÜNK-E?

Hogy jobbá tesz a szenvedés? Lehet...
Hogy testünk s lelkünk sok felgyűlt salakját
a ránk gyúlt pokol lángjai lemarják,
és tisztán kezdünk majd új életet?

Lehet... Hogy gyötrő súly alatt a pálma
nagyobbra nő? Lehet... S az ostoba
állatok is, ha sorsuk mostoha,
sok mindent megtanulnak, és kijátszva

űzőjüket, búvóhelyet találnak?
Lehet... És hogy akik halálra várnak,
egy pillanatban a teljes időt

átélhetik? Lehet... de hogyha mégse?
Ha Krisztust beszennyezi önnön vére,
s békétlen áll az Úr színe előtt?

Marosvásárhely, 1989. október


SÖTÉTLŐ PAPÍRON

Az esti fény a tájat egybefogja,
az élőkben egyetlen lélek él,
egyformán csügged, egyformán remél
még mindahány, de külön darabokra

esik szét, és külön rejtőzik, hogyha
kifújja égi lámpását a szél,
hideg korommal hull reánk az éj,
s eltűnik már, mi látható: a forma,

egy kéz leszel, egy érintés, egy hívás,
sötétlő papíron sötétlő írás,
nem tudja senki, hogy ki vagy, s te sem

tudod, hogy emberek vajon vagy szörnyek,
kik körülötted hallgatnak s nyüzsögnek?
Bízón s reszketve várom reggelem...

Marosvásárhely, 1989. október


KÖNYVEKBE PRÉSELT

Lassan csak annyi lesz az életem,
hogy minden este papírra vetem
mindazt, ami nem történt meg velem,
s nem is történik meg már sohasem,

hiába írok lázas verseket,
s mondom magamban, mint a gyermekek,
hogy mi leszek, ha egyszer nagy leszek,
mert egy reggel majd arra ébredek,

hogy mit a toll s a tinta álmodott,
a rám kirótt jövő már elfogyott,
s mit eddig tettem, csupán az vagyok:

felkészülés arra, mi el se jő,
fűmag, miből már fű sohase nő,
könyvekbe préselt tavaszi mező.

Marosvásárhely, 1989. október


FELJEGYZÉS EGY SZŐLŐSZEMRE

A kukorica sárga fogsora
ránk vicsorog a felszikrázó fényben,
s mint félelem a halálraítéltben,
kiforr a must: rossz szőlőnk rossz bora,

hisz nyár se volt, cukor se gyűlt a satnya
szemekben, s hogyha testünk megtörik,
mert ránk ereszti rémes préseit,
és nyitogatja pincéit a Gazda,

hogy kénes poklán átforgassa lelkünk,
s hogy napról napra érte édesedjünk,
ki földi sárból embert alkotott,

már elrémülve nézi, milyen hitvány
a kínnal-bajjal érlelt sok tanítvány,
ha poharába csak ecet csorog.

Marosvásárhely, 1989. október


DAL AZ ŐSZI ERDŐRŐL

Gálfalvi Györgynek

Az erdőt láz emészti,
             piroslik már a bükkös,
tépi a szél a fákat,
             férkőzik lényegükhöz,
a sorvadt húsú testből
             kilátszanak a csontok,
s a köd fehéren árad,
             mi bentről szétgomolygott,
hiszen kívülről jött ránk
             a rontás orgiája,
de megrontott szívünkből
             ömlik a napvilágra
a bugyborékoló vér
             pokoli muzsikája,
s nyílik minden sebünkből
             a benti szörnyek szája,
öklendeznek s ugatnak,
             vért hánynak szerte-széjjel,
nem félnek már a fénytől,
             s nem nyugosznak el éjjel,
csak tátognak veszettül,
             és önmaguk harapják,
s kint sunyin meglapulnak
             a hóbundájú macskák,
egy-egy rémült szavunkat
             gyorsan körömre kapják,
egérként eleresztik,
             de futni mégse hagyják,
édesedik a vérünk,
             csak erre jó a játék,
a ránk hasaló rémség
             szórakozik s kivár még,
míg belőlünk is feltör
             a télesti hidegség,
hogy kint se, bent se lesz más,
             csak félelem s gyűlölség,
mert szörnyű, akit ütnek,
             és szörnyű, ahogy jajgat,
ahogy a rossz nyöszörgés
             lassan szájára alvad,
ahogy minden vonása
             csúnya vigyorba torzul,
ahogy szaladni próbál,
             vagy ahogy szembefordul,
s hogy mégis megmaradjon,
             már önmagát felejti,
és értelmes beszédét
             sikoltozásba rejti.

Marosvásárhely, 1989. október


ÚJABB ARS POETICA

Testemet talán belekényszerítik
gyötrető, mocskos kalodákba, és mint
elszakadt zsákból a teher, lehull a
          sárba az arcom,

s ott hever majd lent az utálatos, híg
lében, ott ragyog kusza kínban, ott ég
szerteszórva mind, ami egy egész volt,
                s most csupa részlet,

ott a kéz, a láb, külön izzanak föl,
és külön hunynak ki az éjszakában,
mint mikor sírón elereszti egymást
                  csillagok ezre,

ám ki tudja, hol van a lélek, él-e
még, sikolt-e már letiporva, vagy ki-
száll a rácsok közt, s ide rejtem, íme,
ebbe a versbe!

Marosvásárhely, 1989. november


MAROSVÁSÁRHELYI SOROK

Mint régi kódexmásoló barátok,
kik minden éjjel deszkapriccsen háltak,
és minden éjjel színes álmot láttak,
már én is olyan vidékeken járok,

hol nem jártam soha, és papíromra
olyan édesen csordul ki a tinta,
mintha köröttem ezer ajtó nyílna,
s mintha cellámban ezer madár szólna,

mert napról napra szótáramban élek,
és testemen csak átszökell a lélek,
hogy könyvből könyvbe, versből versbe jusson,

hogy tollamon át kódexembe fusson,
és ott megüljön, türelmesen várva
egy újabb kódexmásoló barátra...
Marosvásárhely, 1989. november


SUTTOGVA ÉLEK

Suttogva múlik el az életem,
lehalkítottak, mint a rádiót,
mely zúg, recseg, nyöszörög és sikolt,
s nehogy meghallják, nehogy baj legyen,

egyebem sincs: csak gyáva félszavak,
csak égő, visszafojtott mondatok,
csak fellegekbe göngyölt csillagok,
mik egymásról sem tudva izzanak,

pokróc alatti gyors szeretkezés,
asszony, kit nem láttam még meztelen,
de már világra hozta gyermekem,

s ha mégis véget ér a rejtezés,
majd nézzük egymást hosszan, Istenem,
megráncosodva, csúnyán, öregen!

Marosvásárhely, 1989. november


MÉG TARTOZUNK

Örökké délre vágytunk, kedvesem,
izzó homokra, forró pálmafákra,
ahogy az albatroszok hosszú szárnya
végighasít az alvó tengeren,

a roppant víz sóhajtva megvonaglik,
majd újra boldog álomba merül,
míg fázó lelkünk végre felderül,
s mint könnyű lomb, testünk egymáshoz hajlik,

és tagjaink közt átsüt majd a fény,
te nem leszel: te! s én nem leszek: én!
ha vízzel, nappal, kagylóval, madárral

vegyülnek részeink, de addig is:
hideg van itt, s hajónk északra visz,
mert tartozunk még egy komor halállal...

Marosvásárhely, 1989. november


ESZKIMÓ IDŐ

Vár minket észak, készülj, kedvesem,
üzent nekünk az eszkimó idő,
s tavasszal, mire itt a fű kinő,
mi ott sétálunk hideg réteken,

napfényben fürdő jéghegyek között,
hol mindig minden egészben marad,
mert nem engedi széthullni a fagy,
s a megdermedt száj néma, de örök,

már soha semmi meg nem változik,
testünk-lelkünk egymáshoz tartozik,
őriz a hó, mint kihűlt fémeket,

s csak hallgatunk, mint halott szerkezet,
amelynek minden alkatrésze ép,
és fogjuk egymás kristályos kezét...

Marosvásárhely, 1989. november


HOL VÉTETTÜK EL?

Ismét elmúlt egy év,
a fáról lehulló gyümölcs megrothadt,
elszáradtak a levelek,
és megdöglöttek a pillangók,
ez a kísérlet sem sikerült, Istenem,
valami hiba csúszott a számításokba,
pedig milyen jól indult minden,
sarjadt a fű,
muzsikált a rét,
szerelmesek voltunk,
megfogant bennünk a remény,
bogarak zümmögtek, gyíkok surrantak,
jólesőn nyújtózkodtak a bükkök, nyírek, égerek,
kifogástalanul működött
a csillagokkal feldíszített örökkévalóság,
s ha forró meződön lehevertem,
ha szeretőmbe kapaszkodtam,
hogy el ne röpítsen ez az ujjongó,
zúgó, süvítő szerkezet,
hallottam, hogy dübörögnek odabent
elpusztíthatatlan gépeid,
éjszakánként nyugalmasan foszforeszkáltak
műszereid,
s most mégis összeomlik minden,
hát hol vétetted el, Istenem?
hol vétettük el?
gyönyörű rajzaidat letörlöd,
fújja a szél a fekete törmeléket: varjakat,
ismét tabula rasa,
s már hányadjára?
Krisztus után az 1990. kísérlet
következik!

Marosvásárhely, 1989. november


KARÁCSONYI LEVÉL

Röpködnek kint a téli éjszakában
szorgalmas angyalok,
az ablakba kitett leveleket összegyűjtik,
hogy lássák, mit kívánunk?
korcsolya, síléc, meleg ruha,
csak ennyi?
csokoládé, rágógumi, cukorka,
csak ennyi?
könyvek, füzetek, színes ceruzák,
csak ennyi?
behavazott szárnyuk a párkányhoz ütődik,
talán angyalok, talán balkáni gerlék,
ki tudja?
Bálint fiam sietős levelét silabizálják,
Eszter lányom dülöngélő betűit iktatják odafent,
lehetetlent ne kívánj, kisfiam,
fontold meg, mit kérsz, kislányom,
sűrű az éj, messze az ég,
fáradságos az angyalok röpte,
a himbálózó csillagokat kerülgetik,
csomagolnak a mennyei raktárakban,
a drága ajándékokat a listáról kihúzzák,
szabadság, szerelem: talán jövőre!
betlehemi fényesség: talán jövőre!
barmok közt csecsemő: talán jövőre!
égő gyertyákkal
múlik a karácsony,
felhők fölött szállnak fehér angyalok,
balkáni gerlék tollászkodnak a háztetőn,
kisfiam levelét a fiókba visszalopjuk,
kislányom levelét is oda rejtjük,
a tiszta zsebkendők alatt,
kitépett füzetlapokon
alszik a mindenható Isten...

Marosvásárhely, 1989. november 30.


ISTENTELEN ÉJSZAKA

Cinkék szívében élek, mint egy felhő,
mely áthalad rossz világuk fölött,
cinkék szemében élek, mint egy erdő,
s ha meg-megállok ablakom mögött,

az erkélyemen alvó cinkenépet,
hideg, sötét borzongás járja át,
figyelnek engem, s jobb időt remélnek,
míg felsóhajtok, mint szélben a fák,

reám gondolnak kint az éjszakában,
próbálják kedvem kiszámítani,
mint én az Istenét, halálra váltan,

hogy mikor csapnak le villámai,
de lámpáit a Fennvaló kifújja,
s elalszom én is asztalomra bújva...

Marosvásárhely, 1989. december 11.


A SZÉTRONCSOLT ÍRÓGÉP

Utálatosak a bakanccsal széttaposott töltőtollak,
akár a döglött giliszták,
utálatosak a baltával szétvert írógépek,
akár a kibelezett disznók,
büdösek a felgyújtott versek,
akár az égő emberi hús,
nem tudnak méltósággal elpusztulni a könyvek,
nem tudnak méltósággal elpusztulni az emberek sem,
csupa bugyborékolás, hörgés, okádék, ürülék,
csupa trágárság a halál,
azt hiszem, nem lesznek utolsó szavaim, kedvesem,
olyan vagyok már én is,
mint egy elrontott írógép,
billentyűimet nyomogatja a mindenható,
azt üzeni: szeretlek,
s a téli mezőn csak varjak lábnyoma:
qprstbrrr! s még egyszer: qprstbrrr! ennyi...
a precíz alkatrészek elgörbültek,
olaj szivárog belőlük, mint a könny,
betapasztom a fülemet, hogy ne halljam
sikoltozó verseimet,
szégyellem magam, kedvesem,
mert már régen elfelejtettem
utolsó szavaimat...

Marosvásárhely, 1989. december 16.


MIÉRT SIETTÉL?

Egy forradalomban nem sokat változnak
a fák, a virágok, a madarak,
a tücskök és a hangyák,
szó sincs arról, hogy kő kövön nem marad,
kő kövön nyugodtan megül,
vakond a földben tovább dolgozik,
s egy zápor többet ér neki,
mint egy forradalom,
fent a mennyország
és lent a kénköves pokol
működik örök törvények szerint,
mert mindig helyreáll a rend,
miért siettél,
Istenem,
összekevertél néhány részletet,
lecsúszik rólunk a jövő,
akár egy könnyű takaró:
feléd ragyog egy női comb
s rajta levágott férfikéz...

Marosvásárhely, 1990. június 30.


FŰBE NEM FEKÜDTEM

Idegen helyen élek, nincsen hozzá közöm,
fűbe nem feküdtem, folyóba nem ugortam,
így lángolnak el fölöttem a legforróbb napok,
elváltam már a földtől, elszakadtam az égtől,
egyedül alszom, egyedül ébredek,
s hiába zsong ezernyi csillag,
akár a méhkas,
hiába izzik köröttem az éjszaka,
nem az enyém belőle semmi,
és én sem vagyok az övé,
a tükör nem szokja meg az arcomat,
undorral befogadja,
s ki is dobja magából,
nem tartozom ennek a nyárnak semmivel,
és ő sem tartozik nekem,
magam után a poharat elmosom,
az ajtót bezárom,
és úgy megyek végig az úton,
hogy ne érjek hozzá
se fához,
se virághoz,
se emberhez.

Bukarest, 1990. július 12.


BALKÁNI FOHÁSZ

Balkáni vonatokban
bőröndök sejtjei között alusznak
keserű emberek,
mennyi fullánk egy kaptárban összezsúfolva!
mennyi virágos peron álmaimban!
lecsordul a vér, a könny az ablakon,
muzsikálnak a vonatkerekek,
s kiröppenek majd gyilkos méheid,
olyan vagyok, akár a mézbe mártott kés
egy fehér asztalon,
lángol fölöttem a délelőtti nap,
lángolnak megédesített késeid,
mézzel bekent fullánkjaid,
mire használtál engem, Istenem?
mire használnak engem barátaim?
mire használnak engem szerelmeim?
mire használnak engem gyermekeim?
Veronika kendője a világ:
folyók, hegyek, csillagok, vérnyomok!
fenséges kaptárak zúgnak,
elmocskolódott balkáni vonatok,
mire való vagyok?
nincsen már bennem félelem,
múlik a nap,
múlik a táj,
az éjszaka leszáll,
s köröttem egymáshoz bújva megpihen
százezer halál.

Bukarest, 1990. július 27.


MIND HARSÁNYABBAN

A sziklákon még meglapul a hó,
s három betűben elfér még a tél,
míg kint a nyár új s új ruhát cserél,
kicsi a csend, s mind hangosabb a szó,

mind lángolóbban lángol már a nap,
mind harsányabban zöldell már a zöld,
mind gömbölyűbb a gömbölyű gyümölcs,
s már azt hihetnéd, hogy vége szakad

a körforgásnak, elfogy az idő,
s nem szárad el a fű, ami kinő,
nem rothad el, ami életre kel:

ki szólni mert, miért hallgatna el?
ki megszületett, miért halna meg?
s miért siet megnőni gyermeked?

Bukarest, 1990. július 30.


A VILÁG KÉP

Csontváry Kosztka Tivadar: Baalbek,
vászon, olaj, 386x716 cm


A világ kép: egy bolond festő képe,
és ott lakunk majd mind ebben a képben,
a sivatagi forró napsütésben,
és úgy nézünk az eltikkadt tevékre,

mint most egy lóra, macskára, verébre,
és úgy állunk az egzotikus fényben,
a lázas lombú cédrusok tövében,
és úgy sóvárgunk majd egy másik létre,

mint most ezen a jól ismert világon,
hol táncol a szél a poros akácon,
s hol piros cserép izzik fehér házon,

de felfeslik már Isten sűrű vászna,
és kilátni a sötét éjszakába,
mert ez is csak egy bolond festő álma...

Pécs, 1990. augusztus 6.


HORROR VACUI

Ne arra emlékezz, akit szerettél,
csak arra emlékezz, ahogy szeretted,
ne arra emlékezz, ahogy az ajtón belépett,
csak arra emlékezz, ahogy láttára felderültél,
ne arra emlékezz, ahogy kitárta testét,
csak arra emlékezz, ahogy belemerültél,
ne arra vágyakozz, akire egykor vágyakoztál,
csak arra vágyakozz, hogy ismét vágyakozhass,
ne arról álmodozz, amiről álmodoztál,
csak arról álmodozz, hogy álmodozni jó volt,
ne azt keresd, ki úgyis eltűnt már örökre,
de azt keresd, ki voltál, s talán egyszer lehetsz még,
ne gondolj fűre, fára, se udvarra, se házra,
de gondolj folyton folyvást a borzongató lázra,
mi benned volt, s mi most is ott van még benned,
ne azt szeresd, ki elhagy, de szeresd a szerelmet,
ne abban higgy, ki megcsal, de higgy inkább a hitben,
mert nem kell hozzá senki, se ördög, se Isten...

Szigliget, 1990. augusztus 13.


SZIGLIGETI HAJNAL

Ablakom előtt olyan hatalmas rigófütty,
akár egy boldog nemzet himnusza,
pedig kiveszőben vannak a rigók is,
de erről mit sem tudnak hajnalonként,
amikor elapad a tücsökcirpelés,
s az éjszakából felbukkannak a fák,
angyal járt erre:
könnyen ébredek,
mégis késő új életet kezdeni,
nem tudnék most már megtanulni
se rigófüttyöt, se tücsökcirpelést,
nem tudom követni
az ide-oda röpködő lepkék észjárását,
nem hallom a föld mélyébe lemerülő
hangyák zsivaját:
hazaérkeztünk!
itthon vagyunk!
a fűben surranó gyík egy ritmusra
mozog a tájjal,
eltávolodik tőle, hozzátapad,
érzik egymást, akár az igazi táncosok,
míg én szüntelenül nekiütődöm
szúnyognak, légynek, darázsnak, virágnak,
visszacsapó ágnak,
egyszer hazamegyünk mi is,
milyen szép volt ifjúságunk városa:
főterén Mátyás-szobor!
milyen szép lesz halálunk városa:
főterén mátyásmadár!

Szigliget, 1990. augusztus 16.


KIVÁGOTT CÍMER

Tücsök fürdik a fűben,
virágillatokkal szappanozza magát,
s jókedvűen muzsikál,
fecske hasogatja a reggeli kék vásznakat,
mint az újra és újra belénk nyilalló szerelem,
elmúlt az éjszaka, látod-e,
lefutott a sötétség a föld repedésein,
a bokrok töve még feketéllik,
de felszárad az is,
nyújtózkodnak a fák,
s kireped a kérgük,
akár az ing a férfiakon,
el kellene tűnni már egy reggeli tisztáson,
fel kellene szívódni, mint a pára,
hullámzani a magasban, mint a zászló,
szédülni az ágak hegyén,
lenézni a gyermekeinkre,
szakadt lobogó vagyok, kedvesem,
s magam sem tudom, mit jelentek,
arcom helyén üresség,
mint egy kivágott címer,
lent vagytok, lent, lent, lent,
milyen gyönyörű lehet ott,
milyen boldogak vagytok,
fürödtök, mint a tücskök,
illatoztok, mint a virágok,
sóhajtásotok lenget engem,
földre hull az arcom,
mint egy bükkfalevél,
alszik rajta két kicsi hangya:
fiam, lányom.

Szigliget, 1990. augusztus 17.


HAGYD, HOGY KIMONDJAM ÉDESSÉGEMET

Omlik a nyár tündöklő palotája,
egy-egy rőt vakolatdarab
elhull a fűbe,
s olyan a platánok bőre,
akár az állatoké,
a félig földbe ásott elefántok fölött
lázas rigó fütyül,
gyűl a méz kaptárainkban,
és egyre csupaszabb a mező,
egyre ijedtebb a levél a fán,
egyre csúnyábbak vagyunk,
virág, pillangó, kék ég:
minden mézzé változik,
keményebb a csont,
szárazabb rajta a hús,
s dől a vers a roncsolt agysejtekből,
nem értem szándékaidat,
miért rombolsz, ha újra építesz?
építsd föl a tölgyek cifra kastélyát,
építsd föl a fenyők zöld tornyait,
építsd föl jövőre kacsalábon forgó
égerfáidat, Istenem,
hagyd, hogy kimondjam édességemet,
s ne építs föl ismét engemet,
hagyd elcsorogni életem
egy lassú téli reggelen
valaki hideg
kenyerén.

Szigliget, 1990. augusztus 18.


NYÁRI RÖNTGENKÉP

Magamban hordom ketrecem,
akár a zöld lomb,
mi eltakarja rácsait,
akár a puha tollpihék,
mik eltakarják a forró kalitkát,
így cipeli az égen
rabsága széttörhetetlen kellékeit
a csivitelő fecske,
így alusznak bennem a fényes rudak,
hallgatag pántok és keresztvasak,
fogoly vagyok,
mert beljebb nem hatolhatok,
sóvárogva nézek magamba,
mint börtönőr a nyikorgó priccsre,
a vérrel és szarral bekent falakra,
a lélek kívül van,
a test belül,
 a fáról lerothad a levél,
halálomban lemarnak ketrecemről a férgek,
elrángatnak a hideg rácsoktól,
mint beszélőre érkezett szerelmest,
utcára löknek,
nézem a csillagokat:
a halhatatlan Fennvaló
fenséges szerkezetét.

Szigliget, 1990. augusztus 19.


SZONETT A MÉHKAPTÁRAK MELLŐL

Lelassulunk, s a zúgás elcsitul
köröttünk, önmagukba visszatérnek
keringő részeink, a sűrű mézet
bezárva legbelül, amíg kihull

az ébrenlétből már egész valónk,
és többet ér a szétrajzó szavaknál,
hogy elsüllyedve, mint egy édes kaptár,
csak bent élünk már, s kívül hallgatunk,

megtelve fűvel, fával, illatokkal,
mit elborít a Fennvaló majd hóval,
s kik egykor voltunk, már azok leszünk,

de sokkal nagyobb mindennek a súlya,
ahogy keressük egymást újra s újra:
felröptet-e tavasszal gyermekünk?

Szigliget, 1990. augusztus 21.


SZEMED ELŐTT ELVONULOK-E?

Lökdösi, nyomja a szél a fákat előre,
szüntelenül zúg a lomb, ahogy haladnak
a láthatatlan időben,
ahogy mégis egy helyben állnak,
s minden pillanatban
új s új a látvány,
levél, virág, gyümölcs,
báb és pillangó,
élet és halál,
folyik az idő mindenfelé,
fölfelé, lefelé, jobbra, balra,
testemet végigsimogatja,
áramlik rajtam,
beleborzongok éjszakánként,
amikor úgy csobog tova az erdő,
mint a patak,
s mégis velünk marad,
hallod-e alvó testem körül
a zsongást?
szemed előtt elvonulok-e,
mint egy színes táj
a pusztulás felé?

Szigliget, 1990. augusztus 22.


PILLANGÓ KÉPÉBEN

Halálát zöld lombjával eltakarja a fa,
rejtegeti önmagát,
levélbe, kéregbe, nedves rostokba burkolózik,
akárcsak én a versbe,
gyűlölködő sziszegésbe,
nyugodt beszélgetésbe,
befúj a szél egy-egy résen,
pillangó képében berepül az Isten,
madár szökdécsel ágról ágra,
s este, amikor nincsen már mit mondani,
nyitott ablakká változik a test,
éjjeli bogarak rajzanak a lámpa körül,
bent van minden, ami kint volt,
színes képek váltják egymást bennünk,
mi vagyunk a sötétség, szerelmem,
alszunk a világ körül,
s meghalunk,
hogy végre felvirradjon...

Bukarest, 1990. szeptember 3.


BELŐLEM SEM NŐ SEMMI MÁS

Öntudatlan gyümölcsben virraszt a mag,
alvó édességben virraszt a keserűség,
mennyi édes álom körülöttem,
milyen keserű vagyok
a mézzel bekent sötétben,
magamba zártam az összegyűrt szirmokat,
s lengek egy soha nem látott ágon,
hullásomat várom,
zeng, zúg, zakatol Isten gépezete,
keringenek még,
de már sűrűsödnek a nedvek,
működnek még,
de már nyikorognak a szélben az erdők,
egy-egy fáról leroskad a lomb,
egy-egy alkatrész eltörik,
igyekszem feljegyezni minden arcot,
agyamba vésni minden utcát,
apróra összehajtogatni minden várost,
amerre jártam,
próbálom megőrizni testedet,
hogy majd felsarjadjon a fényre minden,
de belőlem sem nő semmi más,
csak fű
s virág.

Marosvásárhely, 1990. szeptember 7.


VERS A VILÁG MEGMARADÁSÁNAK TÖRVÉNYÉRŐL

Te Fennvaló, ki fenn vagy, és napsütésben élsz,
hajtsd félre felhőidet,
s tekints le ránk,
ahogy a fülledt homályban
járunk-kelünk, lótunk-futunk,
meztelenül összeölelkezünk,
s jajgatunk boldogan,
nézd meg virágaidat,
ahogy visszakívánkoznak a magba,
s mint alsószoknyák a rosszul lezárt bőröndből,
kilógnak színes szirmaik,
nem lehet semmit újrakezdeni,
két mosolygó testből nem lesz már sohasem egy,
csak majd egy síró harmadik,
minden mozdulat szaporítja a világot,
minden halál sokasítja
a mennyországot vagy a poklot,
nő a jó, és nő a rossz,
nem lehet semmit elvenni
a földből, az égből, a fűből, a csillagokból,
nekifogtál valaminek, Istenem,
s már nem tudod abbahagyni,
rémületesen telik az idő,
egyre több angyal röpköd fölöttünk,
egyre több ördög ólálkodik körülöttünk,
mintha a száraz levél
nem hullna le a fáról,
s mellette sarjadna a zöld lomb,
mintha temetetlen halottainkkal
egy asztalhoz ülnénk minden este,
amíg az ablakból
megállíthatatlanul ömlik
a villanyfény az utcára,
akár a vér
a felvágott erekből...

Marosvásárhely, 1990. november 12.


LEVÉL KISLÁNYOMNAK, AKI NÉHA ROSSZAT ÁLMODIK

Tüntetnek értünk a hangyák, látod-e?
Mennek hosszú sorokban,
feketén, némán, elkeseredetten.
Értünk zümmögnek a méhek, hallod-e?
Odahagyják a mézet,
s lobognak, mint parányi zászlók
a kék levegőben.
Értünk nő a levél, értünk hull a lomb,
tudod-e?
Értünk raboskodik a vakond a mélyben,
hiszed-e?
Értünk esik az eső,
értünk süt ki a nap,
értünk, hogy éljünk!
Föl a fejjel hát, kicsi lányom,
melletünk van mind, aki nőni akar,
hallgasd csak, hogy zúg az erdő,
hogy füttyöget a rigó,
hogy folyik a folyó,
hogy forog a föld
jóval, rosszal megrakottan,
s lehet, hogy nem gondolnak ránk az emberek,
mert éppen esznek, isznak, alusznak,
de vonulnak a hangyák,
de szállnak a méhek,
ne félj!

Bukarest, 1990. november 19.


LEVÉL FIAMNAK, AKI VÉGTELEN ERDŐKRŐL ÁLMODIK

Tűnődtem mindig, hogy lehet szeretni
lelketlen állatot? Csúf baglyokat,
bogarakat, kígyókat, gyíkokat.
Hát hogy lehet bennük visszhangra lelni?

Mást látnak, mást hallanak, más időben
léteznek, s végig öntudatlanok,
mert életük folyóként kanyarog
boldog mederben és boldog közönyben,

akár a víz, mindig törvény szerint.
S csak most látom: ők még testvéreink,
csápok, tollak, hártyák és pikkelyek,

hogy testünkkel majd elvegyüljenek,
nem is olyan nehéz. De társtalan
minden ember, mert külön lelke van...

Bukarest, 1990. november 21.


CSAK A MÉHEK

Milyen becstelenek vagyunk:
egy könnycseppbe belefullad egy hangya,
s egy hangosabb emberi szótól
talán megsüketül,
egy zseblámpával meg lehet vakítani
egy tücsköt,
s egy gombnyomással elpusztítható
egy város,
aránytalan az eszköz és az eredmény,
mert a sírás vagy  nevetés végigfut rajtunk,
majd elül, mint a szél a fákon,
de mindig teljes a halál,
mert az Isten nem kockáztat semmit
azzal, hogy büntet vagy szeret,
és csak a méhek tisztességesek,
hiszen fullánkjuk belénk szakad,
és csak a diktátorok tisztességesek,
mert nem félik az Istent.

Bukarest, 1990. november 21.


KÖZÖS NYILATKOZAT

Mint rosszul csukódó ajtón,
kihallatszik egy-egy mondat abból, amit álmodsz,
lelepleződik tested és lelked összeesküvése,
s hiába oltod le a villanyt,
mert a réseken
átszűrődik a fojtott suttogás,
a fel-felderengő fények,
a hosszú egyezkedések,
a hajnalig tartó párbeszéd,
hogy megvannak a feltételek egy tartós szövetséghez,
hogy talán még korai lenne
nyíltan támogatni egymást,
s hogy azt kellene megkeresni, ami összeköt,
elfogy a kávé, a cigaretta,
s mint egy utánjátszó moziban,
ismerős minden replika,
egymás nélkül nem megyünk semmire,
keserű kényszerűség,
hogy ne hagyjuk cserben egymást,
milyen könnyű ezt kimondani,
és milyen hamar megbomlik az összhang,
más-más nőket szeretünk,
más-más utazásokra áhítozunk,
nyugtalan így az éjszakám,
gyilkos harc folyik értem, amíg alszom,
de minden reggel hajlandó vagyok
nyilvánosságra hozni
testem és lelkem közös nyilatkozatát:
reménykedünk!

Marosvásárhely, 1991. január 1.


ÁTVÁLTOZUNK

Álmunkban valami mássá változunk:
erdőzúgás, madárfütty, kígyósziszegés
szűrődik ki az alvó testből,
s mostanában már mozdonypöfögés,
biciklikerekek puha surrogása
vagy számítógépek zümmögése,
ki tudja, mit rejtenek éjszakánként
a hibátlan női testek,
hideg borzongás járja át
a forgolódó férfiakat is,
és amíg alszunk, néhány órára visszaváltozunk,
hallgatom kislányom szuszogását,
s tudom, hogy igazi életében páva volt,
figyelem kisfiam szaggatott álmát,
s tudom, hogy éppen nincsen itt,
fű között fekszik forró napsütésben,
de sohasem fogom meglátni, mivé változom,
iszonyú megpróbáltatás
egy pávának kislányként élni,
nehéz feladat
egy margarétának, egy gyíknak, egy fecskének
emberként járni-kelni,
értelmes beszédet mímelni,
lehet, hogy odafent,
a felhők és a repülőgépek fölött
tényleg van valaki,
aki erőlteti ezt a kísérletet,
de zsinórjait este fáradtan elereszti,
és a sötétségben boldogan hevernek
művének szétszórt alkatrészei,
füvek, fák, madarak, állatok.

Marosvásárhely, 1991. február 9.


EGY MONDAT A SZERETETRŐL

Az igazságot nem kell hangosan kimondani,
mert megváltoztatja életedet,
mint amikor az utcán így szól valaki:
„Ölni tudnék a gyermekeimért”,
s hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég,
és belelátsz az Isten fekete agyába,
hányinger kínoz,
mert gonosszá tesz a szeretet,
mert ezután már minden mondatod
egyetlen irányba visz,
és visszatérni lehetetlen,
bocsássatok meg nekem, gyermekeim,
hogy ölni tudnék értetek,
egyik embert
a másik emberért!

Marosvásárhely, 1991. május 27.

ARS POETICA

Állandó izgalommal várom,
hogy kezem elmerüljön a hullámzó sorokban,
hogy föl-fölbukjék fuldokolva,
majd elsüllyedjen örökre,
s hogy testemet magába zárja egy mondat,
és elsodorja messzire,
meztelenre vetkőzve készülök,
hogy körbefogjanak a szavak,
s hogy mint ollót az összervarrt sebben,
egy versben ottfelejtsenek,
de minden zárt, kerek, egész,
és gyűlölködve nézem versemet,
mint életre keltett beteget a kés.

Bukarest, 1991. május 31.


MILYEN LEGYEN A VERS?

Olyan legyen a vers,
mint bakancsban a vér,
s mint báli cipőben a pezsgő,
olyan trágár
vagy olyan felszabadult,
olyan oda nem illő.

Don-kanyarból menekült katonák
fagyott lábáról lekerült bakancs,
vagy a nemzet csalogányainak
isteni lábfejéről lehúzott  cipellő,
egyik az undorodónak,
másik a lelkesülőnek.

Nem tudom, milyen legyen a vers,
csupa vér már az ismerős hegy-völgy,
s néha egy kortynyi pezsgő,
egymással összekeverve,
rendre-szerre kicsorog minden
sok lyukas szonettből.

Bakák tűsarkú cipőben,
s bakancsban gyönyörű dívák:
hintód elé fogva
alázattal meghajtom főmet, hazám,
még mindig józanul
s ide nem illőn.

Marosvásárhely, 1991. augusztus 4.


KÉSZENLÉT

1 férfi, 1 asszony, 2 gyermek,
3 pillangó, 5 tücsök, 123 hangya,
néhány ribiszkebokor s megszámlálhatatlan fűszál,
ennyien férünk el ebben a kertben,
s ha most hirtelen minden más elsüllyedne,
ha most hirtelen tűz és víz zúdulna minden másra,
férfiból, asszonyból, gyermekből,
pillangóból, tücsökből, hangyából,
ribiszkebokorból és fűszálból
állna a világ az idők végeztéig,
iszonyú felelősség
gondtalanul üldögélni
egy fehér kerti széken,
elküldeni kisfiadat cigarettáért,
elengedni kislányodat moziba,
véletlenül eltaposni az 5 tücsök egyikét,
hagyni, hogy 3 pillangó átröppenjen a kerítésen,
elnézni, hogy asszonyod bemegy
kávét főzni a konyhába,
hiszen bármelyik pillanatban
készen kell lenned,
hiszen még fénylik a nap a levelek között,
de már hosszabb az árnyék,
s nem tudhatod,
mikor fogsz megszólalni újra!

Budapest, 1991. augusztus 10.


MÁR NEM A KÖRTEFÁT

Már nem az ablakom előtt borzongó körtefát,
hanem a köröm alá döfött gombostű
formatervezett egyszerűségét énekelem,
mert könnyen és gyorsan lemosható,
s mert újra meg újra felhasználható.

De nem kell megújulnia: csak az élő
változik s frissül fel szüntelenül,
kőben csak a kő, vasban csak a vas
lakozik, míg az ember könnyet, vért
és emlékeket rejteget magában.

Elteltem valami mással: hittel és
kiábrándulással, pedig ez még a reszkető
lombhoz sem illik, nemhogy erős
lélekkel bíró férfihoz, s tudom, hogy
egy üvegszilánk is megölne, ha akarna.

Azt gondolom:  az Isten is olyan
célszerű, mint egy makulátlan szerszám, és a
Sátán is olyan egyszerű, s talán nem is
a síró Krisztusban támadt fel
a mindenható, hanem a testét átverő szögekben...

Marosvásárhely, 1991. augusztus 21.


ERDÉLYI UTAZÁSOK

Lebeg a vizek fölött,
a hegyek, a dombok, a mezők fölött,
a zörgő pléhtányérok fölött
az erdélyi macskahűség,
a testétől elválasztott
macskalélek.

Fekszik az éjszakai aszfaltutakon
az elgázolt macskák teteme,
a széttaposott szemgolyók,
a kicsordult belek:
átsurranások, átszökellések,
átosonások maradványai.

Puhán szalad a gumikerék
boldog egerek sorfala között,
útszéli fákat fényesítve,
a lassan mindent betakaró,
sárguló kukoricával mintás
erdélyi macskabundán.

Nem a gazdához, csak a házhoz
köt ez az olthatatlan vágy már,
szétfújja a szél a gerendákat,
mint a szalmaszálat,
vissza-visszanézek, lassul futásom:
jó vadászatot, kóbor macskák!

Marosvásárhely, 1991. október 20.


A NAGY KÖZÖS SAKK

A gordiuszi csomót
nyilván ketté kellett vágni,
és előbb-utóbb a sakktáblát is
ketté kell vágni,
hogy a fényes fekete ruhások
békét hagyjanak a fényes fehér ruhásoknak,
s hogy a fényes fehér ruhások
ne akarjál mindenképpen maguk alá gyűrni
a fényes fekete ruhásokat,
tűzzel, vassal, fűrésszel és lángvágóval
kell őket szétválasztani,
az ilyen futókat az olyan futóktól,
az ilyen lovakat az olyan lovaktól,
az ilyen parasztokat az olyan parasztoktól,
be kell vezetni az áramot
a sakktábla két fele közé,
vizesárkot kell ásni
vagy magas falat emelni,
hogy a fehér ruhások
és a fekete ruhások
tehetetlenül vicsorogjanak egymásra,
de az  az igazság,
hogy egy fél sakktábla is alkalmas
egy jó kis játszmára,
mondjuk, az egyik bástya
a másik bástya ellen,
az egyik futó a másik futó ellen,
hát ezt is irgalmatlanul ketté kell szelni,
persze, az a helyzet, hogy
egy negyedtábla is,
sőt, egy nyolcadtábla
vagy egy tizenhatodtábla is
veszélyes lehet,
tűzzel, vassal,
vizesárokkal,
fallal,
atombombával
kell darabokra verni
ezt az átkozott sakktáblát,
hogy végre ki-ki a maga kockáján:
parasztkocka, királykocka,
vezérkocka, lókocka,
Istenkocka,
hullakocka stb.

Marosvásárhely, 1991. december 7.


MINT AZ ÖSSZECSUKOTT SAKKTÁBLA

Olyan vagyok, mint az összecsukott sakktábla,
a király cikornyás feje
odakoccan a paraszt sima fejéhez,
egymással elkeverednek
a fehér és fekete figurák,
s egymásba simulnak hallgatagon
a fehér és fekete kockák,
hiába figyelek befelé,
mert bodog összevisszaságban
hever még minden,
s mert a szét nem választott világ is
tabula rasa,
akár a gyanútlan csecsemő,
aki még nem tudja,
hogy az első kimondott szóval,
már elkezdődik a játszma,
egyre jobban szeretem,
a későn megszólalókat,
a sokáig várakozókat,
akikben öntudatlanul
alusznak a koronás fők,
a vezérek, a bástyák, a lovak,
a futók és a parasztok,
örök dicsőség a habozóknak,
akik már azelőtt lesöpörték a figurákat,
mielőtt fölrakták volna őket!

Marosvásárhely, 1991. december 23.


TÚLÉLÉS

Rémülten látom, hogy változom,
és egyre közömbösebb leszek,
kezem kihűl a rácsokon,
s úgy nézem, mint egy idegen kezet,

testem mind csúnyább s nehezebb,
ahogy állok a betonon,
s hogyha valaki elvezet,
a mosoly ott marad az arcomon,

tudom, hogy mit tesznek velem,
s hogy mint egy állat, szenvedek,
de ez csak gondolat, nem érzelem,
hallom, ahogy lélegzetet veszek,

s ahogy rázza egy kéz a rácsokat,
püffedt, véres, reménytelen,
szívesen elvágná a nyakamat,
és én szótlanul figyelem...

Marosvásárhely, 1991. december 28.


LEITMOTÍV

Halálom után sok-sok évvel
hihetetlenül öreg leszel, szerelmem,
akár egy téli kaptár,
amelyben alszik már a méz,
és alszik a gyilkos fullánk is,
kívülről csak egy korhadt szerkezet,
de bent a zümmögés,
bent a virágok illata,
a magasság és a messzeség,
bőrödet fújja kint a szél,
ráncosodsz, de csak mint almán a héj,
mert legbelül a szürke tömkelegben
virraszt, ki egykor teljesen te voltál,
de most csak akkora,
mint egy méhkirálynő,
s a kaptárból már ki sohase röppen,
ott táncol bent egy kicsi leányka,
olyan kicsi, akár a kisujjam,
ő parancsol minden pillanatban,
de ha nyílik tavasszal a kaptár,
akkor sem jön ki a verőfényre,
ott énekel bent a sötétségben,
ott énekel egyre távolabbról...

Marosvásárhely, 1991. december 28.


ÉN, SAJNOS, NEM TUDOK MÁR JÁTSZANI

Együtt vagyunk, miként a csont s a bőr,
hogy meghalunk, ha szétválasztanak,
mert összetartasz s összetartalak,
s talán gyűlöllek, mint a börtönőr

a rábízott rabot, s miként a rab,
talán gyűlölsz te is, hogy végre föl-
oldozzalak, mert mind egymásra tör,
aki egymásra lel, és mind szabad

szeretne lenni, s így fohászkodik
majd Istenéhez is, hogy változik
fű is, fa is, s hogy ő is álmodik

egy másik életet, de nincs remény,
s jel sincs az ég fekete üvegén:
„a dallam nem változtat szövegén”

Marosvásárhely, 1992. január


AGGTELEKI DALNOKVERSENY

        Kovács András Ferencnek

1.

Így kellene talán verset írni,
évszázadonként egy-egy szótagot
elejteni, s ha végre felragyog
a papíron, hát újra szóra bírni

egy újabb évszázadnyi csendet,
nem pazarolni: lassan, fukarul
egy-egy verslábat lépni konokul,
csak amennyit egy emberélet enged,

s ha nem te, majd más, úgyse számít, hogy ki
fogja végül is napvilágra hozni
a kész művet, amelybe valaki

Neanderthalban egyszer belekezdett:
folytasd néhány betűvel a szonettet,
amelyet sohasem fogsz hallani…


2.

Én majd egy cseppkőbarlangban lakom,
sötét, formátlan tó lesz ablakom,
nem látok onnan soha semmire,
csak a világ mélységes mélyire,

nézem, hogy cseppenként szüli a kő
a követ, mint halott, ha körme nő,
mint egy végképp lelassult szervezet,
s már én is az leszek: csak szerkezet,

hiszen az élő s a holt anyag között
nincsen különbség, s míg fejem fölött
fel-le ugrál a fű: sarjad s rohad,

millió év kell, hogy bár egy fogat
növesszen lent a szörny, de életét
nem félti: éli saját tetemét.

1992. június 5.


AGGTELEKI PÉLDÁZAT A SZERELEMRŐL

Csak úgy, ahogy  a cseppkő
lent a barna üregekben,
csak olyan lassan élni,
hogy már holtnak lássanak,
a lángokat eloltani,
a robbanásokat visszafojtani,
az izmok vibrálását
hideg tenyérrel elcsitítani,
a remegő idegeket leszorítani,
ahogy a lentről felfelé
és fentről lefelé
cseppenként növekvő alakzatok
reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,
végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,
ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp
átúszik az ereken,
ahogy a fájdalom
nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,
ahogy nem romlik s nem javul
egyik napról a másikra semmi,
ahogy egy hatalmas barlangrendszer
időnként kikínlódik néhány áttetsző
vízmorzsát a kövek hegyén,
ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,
talán millió esztendő is eltelik,
amíg szájunk egymáshoz ér,
így kellene vágyakoznunk,
mert minden mindennel találkozik,
ha majd a két test egymásra lel:
a sztalagtit
és a sztalagmit.

1992. augusztus 14.


SZIGLIGETI ÁHÍTAT

Madárfüttyök: színes üveggolyók
gurulnak szét a fák közt reggelente,
ha még nem jön ébrenlét a szememre,
s még lelnék bőven álmodni valót,

míg ugrálnak kint vígan füttyögetve
a tarka torkú feketerigók,
s egymás csőréből kapkodják a szót,
mintha olyan sok mondandójuk lenne,

amennyi nekem tán sohase volt,
mintha a fütty most madarat keresne,
és egy-egy füttyből madár kerekedne,

így kéne írni s élni is a jót,
mert nem belőlem szökken át a versbe,
de én bolyongok mindhalálig benne…

1992. augusztus 15.


ÉRINTÉSEK

Egy követ, egy mellbimbót, egy bükk törzsét,
egy pillangó szárnyát végigsimítva,
keresve talán a rést, ahol eltűnhetek,
keresve azt az érzékeny pontot, amelytől
lüktetni kezdenek a tárgyak, és kitárulnak,
hogy befogadjanak, azt a miniatűr rejtekajtót,
amelyen át beléphetek egy papírlapba
vagy egy lepkébe, ahogy egy sűrű
erdőben irtózva egymáshoz érnek a fák,
ahogy egy tapintástól elernyed a gyufásdoboz,
ahogy a világ erogén zónái vibrálnak
az égbolton, látom, megoldod ruhádat,
és felém sodorja könnyű testedet a szél,
porral, fűvel, vízcseppekkel elkeveredünk,
szétszórva részeink, kiröppenek én is, mint egy
méhesből a méhek, és millió helyen
ott leszek, megnyitom magam s széjjelosztom,
és nem félek már, hogy megérintenek,
hallgatom zsongó testedet, magamhoz húzom
hideg arcodat, te még megbontatlan egész vagy,
mint egy téli kaptár, alszik az édes
méz a fagyban, ujjaim fölpattintják
a titkos bejáratokat, akadálytalanul
átsiklanak a színes mátyásmadarakon,
most már úgy vagyok, hogy talán nem vagyok,
nyílj meg, szerelmem: ilyen lesz halálunk…

Szigliget, 1992. augusztus 15.


SZÉKELY JÁNOS ÍRÓASZTALA

Éveken át egy rózsaszín cikláment
itattál aggodalmasan a poshadt
szerkesztőségi vízzel, asztalodnak
egyetlen dísze volt, s erre is ráment

kortyonként az élet, ki tudja, honnan
került oda, tán egy találkozóról
hozhattuk, és az ajándékozóról
már rég semmit sem tudtunk, voltam

s vagyok tanúd, de minden más kegyetlen,
fájdalmas szürkeség, pedig figyeltem
szürke zakódra és megszürkült fődre,

hogy együtt voltunk egy kopott szobában:
csak a virág volt hálás, tetszhalálban,
de kitartott, s most már eltűnt örökre…

Marosvásárhely, 1992. szeptember 3.


SZÜLETÉSNAPOMRA: STOCKHOLMI ŐSZ

Lehettem volna svéd, lehettem volna
a svéd utcákon régi ismerős,
hol svéd a szél, és svédül jő az ősz,
s ha lányom lenne, csak svédül dalolna,

s ha fiam lenne, svédül beszélgetnénk,
rakosgatnánk színes svéd könyveket,
megbámulnánk az idegeneket,
s egy svéd asszonnyal nagyokat nevetnénk,

itt lennék itthon, ahol nem vagyok,
esténként becsuknám az ablakot,
svéd múltra gondolnék és svéd jövőre,

vagy arra sem, csak hallgatnám a két
gyermek szöszmötölését, s hogy a svéd
csend egyszer majd magába zár örökre…

1992. szeptember 8.


ENTERIŐR: A SVÉD HAZA

Cigarettáznak a betűk: parányi
fehér karikát fújnak, míg a szürke
ég szürke esőt szór a szürke fűre,
hát most kellene hirtelen megállni

egy ház előtt, hol bent a szőke svédek
újságot olvasnak, vagy járnak-kelnek
régi bútorok közt, kenyeret szelnek,
és csorgatják reá a szőke mézet,

nézném őket a növekvő homályból,
hogy szinte csak szőke hajuk világol,
s hogy szikráznak a mézeskenyér-morzsák,

majd elnyugosznak: önmaguk kioltják,
mert későn virrad és korán sötétül,
s a kinti táj sosem tanul meg svédül.

Stockholm, 1992. szeptember 9.


SZÉPLITERATÚRAI UTAZÁSOK

Sokfelé megfordultam a világon,
New Yorkban jártam, Stockholmban, Szonettben,
megmártóztam a déli tengerekben,
s voltam fent északon a Tercinákon,

magányos Jambust vagy Mont Blancot láttam,
és sok-sok Rímet hosszú ölelésben,
s a rám szakadó nehéz napsütésben
a Niagara izmait csodáltam,

ahogy cifrázta, örök body building,
egyetlen versét írta ott az Isten,
s egyetlen versnél több már nekem sincsen,

nem kell utaznom, úton vagyok mindig,
Hatodfeles Sorokban, újra s újra,
vonatfülkében, csak magamhoz bújva…

Marosvásárhely, 1992. november 15.


SZAJNA-PARTI DAL

A Szajna partján
jó amnéziában
a Szajna partján
régi könyveket

a Szajna partján
eláramló szoknyák
a Szajna partján
fekete-fehér

a Szajna partján
japánok s Gioconda
a Szajna partján
hosszan nézik egymást

a Szajna partján
érintetlen testtel
a Szajna partján
mégis ismerős

a Szajna partján
néhány napig hűtlen
a Szajna partján
én is francia…

Párizs, 1992. november 30.