Markó Béla

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Égő évek. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1989.


 

ÉGŐ ÉVEK
(1984–1988)


Égő évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989.
 
TE ÉLSZ-E MÉG?

Mint jól tartott s most leölt állatot,
amelyből lassan elfolyik a vér,
s a cipekedő, kövér asszonyok
ujja a véres tálba beleér,

de nem borzong meg senki, nem remeg,
mert mindenkinek sürgős dolga van,
a böllér kését törli, a gyerek
égett fület rág, s nézi boldogan

a nagy lótást-futást: ilyen mohón
figyelnéd, s míg a paprikán, a són
töprengnél, nem sajnálnád múltadat,

mert élet lesz belőle: ami nyers
valóság volt, most íme, csupa vers!
S te élsz-e még? Vagy megölted magad?


NE VÁNDOROLJ!

Ne vándorolj! Ne utazz! Ne remélj!
Bújj házadba! Mi lennél nélküle?
Napon szárítkozó nyálkás csiga,
ki összekeni a hideg füvet, a forró kavicsot?
Ne álmodozz! Kiállsz a fergetegbe,
s ödémás fellegek
szűken csurrantják rád
a vért, vizet,
egy idejétmúlt látomásban
tisztára moshatna a zápor, de csak zúdítja
a madárszart, port, kapaszkodó mohát
a cserepekről. Befelé, mindig csak befelé!
A lépcsőházból az előszobába,
onnan a nappaliba, majd a hálószobába,
a szekrénybe,
egy kartondobozba, a tiszta zsebkendők alá,
egy gombostűbe,
hogy beleszisszenjen, aki
bakancsosan, piszkos körömmel utánad kutat,
feküdj meztelenül,
vedd magad mellé a gyermekeket,
a szülőket, a barátokat,
sok hideg gombostű orgazmusa
egy néma skatulyában,
nincsen hova elrepülni,
nincsen hova elszaladni,
nincsen hova elkúszni,
csak be! és be! és még beljebb!
hogy jajgasson, ordítson, fetrengjen,
aki sóvár ujjával
asztalodat, fiókodat,
szeretőd ölét leltározza...


FARSANG

Ezek a lányos arcú férfiak,
ezek a puha férfimellek,
és ez a csengő szoprán,
ez az elvékonyodó férfikacagás,
ezek a döngő asszonyléptek,
a habos blúzok közül
áradó hahota,
a sima női arcokon kiütköző borosta
hajnal felé,
amikor a szétömlő pálinkát már beitta a mező,
amikor itt is, ott is kivillan
egy szőrös kéz a ruhaujjból,
amikor itt is, ott is előbuggyan
egy érett emlő a gyűrött, szakadt zakóból,
bakok röhögése,
nőstények rikoltozása
megremegteti a csillagok csillárfüzérét,
múlik a farsang,
s elvásik minden furfang,
ki vagyok én? kinek öltöztem?
hangomat miféle női fifikák rejtik?
képzelt szoknyámba belebotlom,
nincsen szabály az átváltozásban,
csak a lelemény, csak a fantázia,
hallod-e? torkát köszörüli szerelmed,
basszusát próbálgatja,
kisfiad csípődig ér, bajuszt növeszt,
kislányod körbeforog,
sovány lábacskái fehérlenek,
nincsen szabály, csak kényszerűség,
hogy terveid közé beásd megad,
minél mélyebbre, mint a búzaszem,
nem te hallgatsz, csak ez az éjszakai száj,
nem te kushadsz, csak ez a kutyapofájú,
nem te bégetsz, csak ez a báránypofájú,
nem te vicsorogsz, csak ez a farkaspofájú,
míg dúl a maszkabál,
nem te vagy a boldogtalan, csak ők,
s nem te vagy boldog sem, csak ők,
a táncolók,
a szeretkezők,
a férfiak s a nők,
ideje készülődni,
a véraláfutásos női nyakak,
a késsel felhasított férfiöklök
széthulló pirkadatában keresgélni,
ha még emlékszel, ki voltál,
a szigorú homlokra, a bozontos szemöldökre,
az enyhén lapított orra, a duzzadt ajkakra,
szertefoszlik az álom,
végigsöpör a szél báli hazádon,
ruhádat megégetik,
s majd benne égsz te is,
gunnyasztó fodraidban,
pipiske csipkéidben,
vénasszonyköntösbe öltöztetett,
bekormozott arcú
verseidben.


TÉLI UTAZÁSOK

Szentgyörgyön havazik! Csíkban havazik! Gyergyóban havazik!
Hévízen, Ratosnyán, Dédán havazik! Vásárhelyen is havazik!
A búcsúztatók derékig hóban. Az integetők derékig hóban.
Gyermekem, hol van a lábad? Búzaszemmel, fűmaggal,
döglött verébbel barátkozik-e odalent? Rákönyököltök
a derékig érő hóra, mint egy fehér asztalra,
s néztek engem. Sárgálló vonatablak az esti sötétben,
mint a ragadozók szeme. Szerelmem, hol van a lábad?
Hol van a combod? Hol van az ágyékod? Bogarak,
patkányok járulnak-e forró hasadhoz ott lent,
jaj, mit tesznek veled? Vagy ők is alusznak?
Várják-e a tavaszt? Várod-e? Engem visszavársz-e?
Bokorrá változol, sürgönyfává, cinkeszóvá, s akkor is
itt leszel, tudom, amikor derékon alul már
semmi, semmi, semmi. Csak az álom,
csak a vágy, csak az emlék.
Messzire elcsavargok, messzire elsóvárgok
ragadozók szemében ülve,
s ti már hiába integettek,
én csak távolodom, kezemben marék hóval,
míg az is elolvad, s tudni fogom, most már nálatok is
tavasz van. Vagytok-e még?
Annyi gyermek az állomáson, sok piros arcú bakter.
Annyi gyönyörű lány az állomáson.
Annyi ifjúság.
Annyi vénség.
Egy tigris szemében robogok,
farkaséban,
kóbor kutyáéban,
krokodiluséban.
Bocsáss meg nekem, kedvesem,
én nem bocsátok meg annak, aki fogva tart,
hogy várj reá!
Hideg van, és messze a tavasz, mi történik
veled a hó alatt? Mi történik veletek?
Kik búcsúztatnak engem? Kettévágott emberek?
Combodra kúszó állatka lennék odalent, de
nem vagyok. Sikolts legalább! Sikolts! Sikolts!
Lehet, hogy semmi sincs a hó alatt,
csak múltak, csak holtak, csak bogarak,
cigarettacsikkek, nylontasakok, elhasznált szavak.
Itt fent van ugráló melled, lüktető nyakad,
szemed, szájad, jégkristályos hajad.
S a látvány, hogy magatokra hagytalak.
Szentgyörgyön hó van. Csíkban is. Gyergyóban is.
Vásárhelyen is. Elolvad majd,
s ti oldalra dőltök, mint a papírmasék.
Mellszobor, csupa mellszobor!
Maradnék mégis veletek.
Fejedhez szorítanám fejemet.
Patkány szólna lentről vagy bogár:
ha másképpen nem, hát így szeressetek!
Melletekkel, nyakatokkal, szájatokkal
szerelmeskedjetek!


A TÉBOLY DICSÉRETE

                            Kőrösi Csoma Sándor emlékére

Hát a kemény cellában miféle öröm? Miféle
kielégülés? Miféle részegség? Miféle nők? Miféle
narkotikumok? Megfagy a száj. Megfagy az ágyék.
A vágy csak úgy szivárog, mint szem sarkából a

könny. Mennyi megszállott, mennyi rögeszmés, mennyi tébolyult!
Csupasz deszkán fetrengők, csupasz deszkával ölelkezők.
Hízik a lélek, sűrűn falatozik, kívánatos betűkkel
jóllakik. Hallgat a test, alázatos, szívós, fegyelmezett.

Hős kellett nektek. Hős, ugye? Hát itt a hős! Az
önsanyargató. A céltudatos. A konok. A szerény.
A szemellenzős. A makacs. A kiállhatatlan. Nem lehet
vele jókat inni. Nem lehet vele jókat... Hej,

mennyi mindent nem lehet! Szürke kőkamrává
változik már a bőr, a hús, a csont is, ráomlik
egyszer a gyötrő gondolatokra. De mire való
mindez? Egy szótárra való. Lapjai közé beköltözik,

nőnemű szavakkal szeretkezik, hímnemű szavakkal
lerészegedik, ó, drága Sándorom, mondják majd
neki. Talán még mi is megszólítjuk, beszédünket
megérti, láss csodát! Hát ti hogy kerültök ide? Jöttünk,

mert vár a Himalája, jöttünk, mert vár a nagy tibeti –
angol szótár, jöttünk, mert végre megőrültünk mi is, testvér!


EXHUMÁCIÓ

            Kabátom belső balzsebében,
            éppen szivem fölött a tiszta toll
            (Radnóti Miklós: Ha rám figyelsz...)

A vers kihajt-e? Oktalan állat lelegeli-e? Szerelmes
lányok végighevernek-e rajta? Az égitestek nézegetik-e?
Szerves anyag-e a vers? Ahogy a nyüzsgő férgek
falják az ékezeteket, körberágják a betűket, mint a

káposztatorzsát. Az s a húst hasogatja, a k a torkán
akad a mindenevőknek. És az ű-k tovább üvöltenek, az
ó-k tovább sikoltanak a nyálkás zsigerek között. Hát már
csak erre gondol, aki gondol s gondolkodik? Többet ér-e

egy korty víznél a vers? A sorközöket betömi a
föld, a szavak könnyű szökellését visszafogják a
kövek. A pusztulásnak nincsen ritmusa. Csak majd
később, majd egyszer valami felszivárgó muzsika.

Hej, édes mondatok, ínyenc férgeknek valók. A
makacs reménytelenség s az előre megírt forgatókönyv,
ahogy az ég mögül kinő sok-sok csillag, és
lassan szétvérzik a tájon. Én akkor nem fogok

verset írni, én akkor szöknék, menekülnék, futnék. És én
üvöltenék, nem az ű-k, én sikoltanék, nem az ó-k,
szégyellem magam, de miért? Te tudod, biztosan tudod.
A vers kihantolása elkövetkezik. Csak a költők lesznek halottak.

A VERS CSILLÁRAI

Miféle hallgatást takar beszédem?
A sűrűn fel-felszikrázó szavak
minden zugot bevilágítanak,
s fénylik a ház a feketedő éjben,

tombol, tobzódik minden semmiségben
a nyelv, az is beszél, ki hallgatag
volt eddig, csak most már oldódjanak
a görcsök, térüljön, forduljon, éljen

sok béna mondatunk, a „hogy vagy?”, jól vagy?”
a „köszönöm, elég lesz!”, felragyognak
a vers csillárai, s a „csillagok,

csillagok” is itt bent a képzeletben,
mind hangosabb vagy, s hangosabb vagyok,
és egyre nő az árnyék kint a kertben.


MI JÖN MEGINT?

Fehér körtevirágot zúdít be ablakomon a szél,
mi történt, istenem, mi jön megint?
ne roskassz földre, körtevirág!
ne térdelj rám, te elegyes idő!
odakint versenyautók motorjában
zenél millió tücsök,
hegedűjük diribdarabra törik
s a füsttel égbe száll,
odakint én is az lennék, aki voltam,
veréb nyakába akasztanék
parányi medaillont fényképeddel,
költő lettem, most már csak vers vagyok,
leírnak, kinyomtatnak, elmondanak,
arcomra úgy esik a fény
itt bent a hűvösben,
mint fokos könyvre,
mégis enyém a táj, a hegyek élén
végighúzom a kezemet: véres!
a hegyek élén végiggördül a nap,
a hegyek élére ránehezedik egy felhő,
behajlik, bugyborékolva kettéválik,
visszanyúlok, keresgélek egykori házaimban,
magamat tapintom, téged tapintalak:
ilyenek voltunk?
szeretnélek meglepni egyedül,
nélkülem a múltban, de nem lehet,
már csak arra emlékszem, ami megtörtént,
nem emlékszem arra, ami most kezdődik,
leszaggatja függönyömet a szél:
körtevirág! körtevirág!
mi jön megint?
hát mégis van remény?
hát mégsem csak a hó?
boldog szeretnék lenni,
vagyis: becsapható!


DESIGNER ÓDA

Laknék egy cinkében, az is tökéletes!
Zümmögnék egy légyben, az is tökéletes!
Kígyó is, patkány is, varangyos béka is...
Szaladnék, megállnék,
állammal dörzsölném vállamat: göndör gyapjú!
Bárány lettem, istenem, bárány, bárány,
minden tökéletes, segíts meg, nagy
designer, aki a perzselő ágyékot
megtervezted, aki a hideg homlokot elképzelted,
hogy találkozzék a forróság a hidegséggel,
hogy sisteregve összeboruljanak,
segíts meg engem ebben az örökös giccsben,
segíts meg! Segíts meg!
Nézd a tűk ékszerét a testen,
nézd a ráspolyokat, a késeket, a csipeszeket,
nézd, milyen gyönyörű minden, s most
szétfolyik ragacsosan,
te, aki megtervezted, hagyd, hogy szeressen
szakadatlan, te, aki megterveztél,
hagyd, hogy szeressem, amíg kedvem tartja,
beköltöznék egy verébbe is szívesen,
egy tücsökbe, egy csótányba, egy tetűbe,
hiszen tökéletes az is,
alkothatsz új formát, mert nekem úgy is jó lesz,
csak meg ne szakadjak, abba ne maradjak,
magamra leljek: ki vagyok én? Ki vagy te?
Ki ő? Te vagy a nagy formatervező?
Mert a lélek az enyém, és a szerelem is,
cinkében, patkányban, tetűben is,
formádat visszaveheted, íveit, szögeit,
vonalait elronthatod, a szájat mocskos
üreggé kotorhatod, az arcot véres péppé
taposhatod, a forró, forró, forró hasat
késsel felszabdalhatod,
te vagy a nagy designer,
ha akarod, megteheted,
pedig milyen csodálatosat gondoltál,
aranyesőben, hangyában, emberben is,
hol van a te rajzasztalod?
Engem is elképzeltél,
méricskeltél, nézegettél,
s mire mentél,
tudod-e?
Romlandó vagyok, szerelmes is, átköltöznék
csúszómászókba is, átváltoznék mindenné,
csak megmaradjak, szerelmem húsát tépném,
vérét szívnám, mint a pióca,
nekem szánt autó elől elugranék,
belehasalnék az árokba, és
sárba fúrnám arcomat, mint a disznó,
hát nem! Hát nem! Hát nem!
Tökéletes minden, amit teremtettél, nagy designer,
de védd meg teremtményeidet, ahogy tudod,
mert én nem segíthetek!
Nem leszek sem cinke, sem tücsök!
Nem leszek már, csak aki vagyok!
Nem leszek!
Nem!
Te csak tervezd a füvet minden tavasszal,
s a legyet, amely megkeseríti életünket!
Igazad van,
nekünk is igazunk van.
Tiéd a test, miénk a szerelem,
tiéd az élet, miénk a halál!
Tiéd az árulás,
miénk a hűség!
Nem lehetek már bárány sohasem...


RÓZSA A TŰZFALON

Rózsa a tűzfalon,
tíz körömmel kapaszkodsz a sikoltozó mészbe,
hegyes tüskékkel jajongsz, odacsapódsz, szerelmesen
simulsz a függőleges fehérséghez, a hideg
kőhöz, a forró vakolathoz, föl, föl, rózsám,
egyetlenem, föl, föl, egyre fönnebb, karcsún,
zsengén, keményen, száradón, kicsattanón, sápatagon,
gyermetegen, hervatagon, csak föl, csak föl, csak föl,
ó, drága szerelmem, piros foltok a falon,
tüzes pecsétek a tűzfalon, irgalmatlanul szédülő
fejek a magasságban, szétfutó sugarak a
fölrobbantó ájulásban, a sündörgő rothadásban, föl,
föl, csak föl a reménytelen tűzfalakon, kicsordulva
a vaskerítések fölött, kivérezve a déli verőfényben,
összebújva s elgyávulva a sötétségben, csecsemő
sír-e, macskák párzanak-e, odalent olló tesz
rajtad erőszakot, odalent kés csapdossa sípcsontodat,
de csak föl, csak föl, egyre fönnebb, beékelődni a
nagy szerelmes légihídba, belenyilallni a halhatatlan
felhővonulásba, tüskéidről a vakolatot lerázni,
az összekarmolt vállat, a felharapdált nyakat,
a mellek ideges rugózását elfelejteni, feldárdázni
a vijjogó semmibe, s csak égni ott, teleköpködni
vérrel a falat, telerozsdázni, telezászlózni mindent,
föl, föl, csak föl, nyúlánkozz, már a sóvárgó öl is
a lenté, a múlté, a volté, a zúgó levegőre ráfeszítve
bomolj ki, nőj szét, lövellj száz karoddal száz
irányba, szívembe tüskéidet ne szúrd be, piros
léggömbömet ne pukkaszd ki, veled vagyok, veled,
veled, míg elfogy a lélegzeted, míg elfogy a lélegzetem,
ott lent egymást könnyel, nyállal, gennyel
bekenik, de ha mi lezuhanunk, ott is csak rózsák
vagyunk, vérpiros rózsák a kövön, hát ágaskodj,
kússzál, gyarapodj a keringő ég felé, s ha
szerelmes kezed lecsúszik a falról, ha körmöd
alatt felciterázik a mész, ha tép a szél, ha
füst fojtogat, ha kés szeleteli tagjaidat, akkor is,
mindig is te vagy az én szerelmem, legyek a
te szerelmed, édesem, egyetlenem, nőttödet énekelem,
rózsa, rózsa, rózsa a tűzfalon,
meghalunk-e fiatalon?


GYERE VELEM

Sárga kamillavirágot cipelt a hangya, láttam!
Milyen boldog lehetett, hogy megtalálta, milyen boldog!
Gyere vele, édesem, bújjunk át a mező
szellős résein, kezünket friss vakondtúrásba
mártva, mit se törődjünk,
hogy jönnek a kis földalatti állatok s beleharapnak,
félnek ők tőlünk, elmenekülnek.
Jaj, gyere velem!
Szemetet hoz a szél a szeméttelepről,
szétszedi, amit mások összehordtak,
befújja ablakunkon. Gyere velem!
Mindent megkóstol a kéz, mindent,
mindent megízlelnek az ujjak, mindent,
forró melledet és a fa hűvös kérgét,
fű tövében, fű sűrűje között
a nedves földet,
mintha feltárulna tested hirtelen,
belekap a kéz a vasba, a fába,
a húsba, a vízbe,
kóstolgat ezt is, azt is,
de visszariad,
hajadat szálazza,
elidőz hosszan,
gyere velem! Minden megváltozik.
Képtelen vagyok a szerelemre, hogyha
mások  is látják. Nem tudok verset írni,
hogyha ott ülnek mások is,
nézik a fejemet. Várják, hogy mit gondolok.
Eljöhetsz s nézhetsz engem.
Mindenbe belekóstolok, mint a kéz,
s mint a vers, gyere, gyere, gyere,
a szeméttelepen is átgázolok,
az erdő hézagait kilesem,
oda fekszem,
átfúj rajtam a szél,
átlengek rajtad én is,
holttestedet is cipelem,
fel, fel, fel a meredélyen,
mint a hangya
a sárga kamillavirágot.


JÓSOLSZ-E NEKEM?

Nappal van, mégis
szemfájdító sötétség hull reám,
s ha önfeledten forgolódom a fűben,
ha boldogan tépem ruhádat, és sikoltva
belém kapaszkodsz,
ki tudja hány tücsköt, szöcskét, hangyát
nyomunk agyon, ki számlálja?
Belerándul minden, ahogy kiáltasz,
megbillen egy másik, kisebb világ,
s örömünktől végigsöpör rajta a pusztulás,
mit jósolsz, Kasszandra?
A káváscsészék aljáról a maradékot kilöttyintik,
combjukat összeszorítják,
elmossák életemet,
mit jósolsz hát?
Jósolsz-e nekem?
Erdő, mező zöld szobája lefüggönyözve,
mit árultam el? Vajon mit?
A meghalást-e? A feltámadást-e?
Kedves Kasszandra, ott a vérem előtted,
olyan, mint egy madár,
mint egy fa, mint egy szétmázolt rajz,
mint egy pitypang,
csak fekete, fekete, fekete!
Ne jósolj nekem!
Úgyis tudom!
Most még ötfelé ágazó, forró kezemen
semmi nyom,
sem bakancs, sem kerék,
sem tűsarok stigmája tenyeremen.
Most még belenyilallunk a fűbe,
a földbe, az égbe,
de ha felállunk,
térdemen fekete pontok,
hangyák vagy tücskök vére,
s messzevakító hátadon, combodon is
fekete pontok,
hangyák vagy tücskök vére,
szerelmem!


INVOKÁCIÓ AZ ÁLOMHOZ

Csillag fuldoklik fényében,
sündisznó járkál a kertben,
s én alszom egy fényképkeretben,
nem néz rám senki, se asszony, se férfi,
sietnek mind: a vonatot el kell érni,
a jövőt nem szabad lekésni,
öltözik már a kisfiú, a kislány,
s hiába kérem, kisfiam, tekints rám,
hiába szólok, kislányom, rám is gondolj,
jöjj vissza hozzám felnőttkorodból,
mert rám csukódik már az ajtó,
s én maradok, üveg alatt mosolygó
por, papír, elmúlás,
éjszakai száraz megfúlás,
ahogy a tüdőből kimegy a levegő,
s helyébe nem a víz: a semmi jő,
képzelet, drága képzelet,
miért hagytál el engemet?
hogy nem látom már, csak ami látható,
s ami előre megjósolható,
hagyjál kilépni enyéim közül,
sündisznóként járni a ház körül,
benézni ablaknál álló magamra,
értetlenül figyelni saját szavamra,
várni, hogy leszálljon az éjszaka,
szétáradjon a csillagok szaga,
valami fényes illat
belengje álmainkat,
adj nekem hazát, képzeletet,
annak testében, akit szeretek,
lehessek ott, hol nem vagyok,
menjek el, s higgyem: maradok,
legyen hazám egy nevetés,
egy könyv, egy függönylebbenés,
ünneplők maradék bora,
vagy egy vers utolsó sora,
de nem lehet! most már nem lehet!
elhagytál engem, képzelet,
s éjszaka csak azt álmodom,
amit megmutat nappalom,
vágyaimban is én leszek
már mindig, se sündisznó, se fellegek,
se csillag, se eső, se mező,
magam elől rejtezkedő,
hátulról szemlélném testemet,
ahogy sietve elmegyek,
nehéz bőröndöt cipelek,
sürgetek asszonyt, gyermeket,
de nem lehet! most már nem lehet!
miért hagytál el, képzelet?
és most is miért engeded,
hogy mások elképzeljenek,
közömbösek, idegenek?
már képzelődni nem tudok,
s ha majd egy ajtót mégis becsukok,
ha majd a lépcsőn lefutok,
ha majd a fényre kijutok,
odabent giccses képkeretben,
bomló ezüsttel fénykép-szememben,
gyötörhetetlen, kínozhatatlan
arccal egy elévült gondolatban,
egy mégis pótolhatatlan
legeslegutolsó mondatban
lakom majd:
miért hagytál el minket, képzelet?


MÁR NEM VAGYOK TAVASZ

Fuldokolva tömik magukat az élők:
juhok, kecskék, lovak, marhák szájából viszacsorog
a zöld, de csak töltekeznek rendületlenül,
vaskerítés foga összecsattan, és
vicsorogva harapdálja a borsót, a paszulyt, a bodzát,
vadszőlő csúszik be az ajtón, emészt a ház,
míg a nedvező, nyálas, híg tavasz
megköt, mint az acsarkodó cement,
mint fogban a tömés,
mint metafora az agyban,
mint halál a fulladozóban,
recseg már az édes levél,
a saláta szilánkjai
összevissza hasogatják a torkot,
s ha álmodom,
ha szerelmes vagyok,
ha egyre áttetszőbb verseket írok,
és hanyatt vágom magam a tavaszi mezőn,
mellemen véresen kibúvik a vadsóska,
nyakamból kiáll a fű.


ROSSZ FÉRFIKOR: KÖNNYTELEN, MOSOLYTALAN

A fel-felvillanó fény könyörtelenül pofoz engem:
se vér, se könny, se nyál, se szepegés!
tudok-e sírni? leplombálva
a könnycsatornák, tilos nekem a zokogás,
talán a füsttől néha-néha,
de már a kíntól sohasem!
a borostákon lecsurgó sós víz utálatos,
mint szennyes esőlé a tarlón,
sem nyakszirten a kő, sem lágyékon a
bakancs nem fakasztja föl, de nektek még
szabad, hát sírjatok, kislányok, feleségek,
szeretők, áradjatok meg,
ne értem, magatokért,
de hátha értem is!
jajgassatok, visítsatok, fetrengjetek,
változzatok könnyé,
mosdassátok meg dermedt szememet,
szálljatok fel a kelő nappal,
s hulljatok rám, ha jön az éjszaka,
idegen könnyekkel ékeskedem,
mint virradatkor a mező,
van aki sírjon helyettem,
van aki sikoltozzék,
s ha majd egyedül ébredek,
tapogatom nedves arcomat,
és tudni fogom, szerelmem,
meglátogattál, amíg én
megvívtam ismét szörnyeimmel.


ÉJSZAKAI ELÉGIA

Majd eljön a tapintás hosszú, fojtogató reggele,
nappalaim elcsorognak a föld repedésein,
mint tavasszal a hó,
heuréka! felvirrad a semmi!
felvirrad a kisemmizettek mindene!
rövidlátó, sokdioptriás ujjaimmal
ide-oda motoszkálok, amíg
pihegve széttárja combjait a táj,
s enyém lesz ismét! igen!
izgatottan beletúrok a körtefa hajába,
almafák derekát simogatom,
kezemet sóvárogva belemártom a kútba,
letérdelek, homlokomat a járdaszegélyre hajtom,
csapj le rám, fényes nyaktiló,
hol vagy? eltűntél örökre?
egy kilincs felszakítja a halántékomat,
egy lépcső szilánkjai megsebzik térdemet,
milyen sötét van, felépítelek szögleteidből,
íveidből, dudoraidból, gödreidből, hazám,
ismét enyém leszel! igen! igen! igen!
forró mellbimbókként megremegnek a kupolák,
rácsos lefolyókon citerázik a körmöm,
nem láthatók a színek, nem látható a szenny,
a vér sem piros már, csak meleg,
a víz sem áttetsző már, csak hideg,
tapintom párnádat, lepedődet,
s nem tudhatom még, hogy ott vagy-e,
az ujjaim nem hazudnak, nem próbálják
kitalálni a jövőt, tapintom könnyáztatta
arcodat, szerelmem, s nem tudhatom,
hogy van-e tested, mert nincsen múltja
és nincsen jövője a keresésnek,
combodra zuhan a fejem,
hasadon megpihenek,
és nem láthatom, miként vonaglik a szájad,
így élek széttöredezett időmben,
így élek jelenemben,
s talán még boldog is vagyok
idétlen éjszakámon,
a kéz szakadatlan táncában,
ahogy az ismerős tárgyakra rátalálok,
egy vaskorlátra, egy szálkás kerítésre,
egy apró anyajegyre válladon,
mert amíg nem sejtem, mi jő,
nem sejthetem, hogy nincs remény,
fel-le járkál az üres ágyon tíz remegő ujj,
fel-le járkál a lombtalan fán,
egyszer, tízszer, százszor,
s kezdi elölről!
egy fej külön! egy szó külön!
egy könyv külön! már csak a versben
állnak hazáddá össze!
ott fogsz szeretni!
ott fogsz élni is!


EGYSZER JÖVŐ LESZ ÚGYIS

Muzsikáló könyveinkből,
nyári napokból,
szerelmeinkből
annyi meleget összegyűjteni,
hogy kibírjuk:
a feketedő színeket!
az egyre keserűbb ízeket!
a száj iszonyú puhaságát,
ahogy a nyelv a hiányzó metszőfogakért
kotorászik lankadatlanul,
s a combokon felkúszó hideget,
a lecsorgó vért, vizeletet,
a fényszórók irdatlan pofonjait,
ahogy vinnyogva hátratántorulsz,
s nem kérsz bocsánatot!
mire kell felkészülni?
muzsikáló könyveim, ti drágák,
nyári napjaim, ti forrók,
pulzáló ágyékú szerelmeim, ti, igen, ti,
tanítsatok meg arra, ami lesz,
tanítsatok meg elviselni hiányotokat,
tanulékony vagyok és takarékos,
meggyűjtök mindent, jöjjetek, szeressetek,
én már elkezdtem a jövőt,
titokban hizlalom magam,
a hosszú éhségsztrájkra készülök,
élek, hogy meglopjam a halált,
s hogy a szemembe döfött fényt kibírjam,
csak a száj szörnyű puhasága ne lenne,
csak az ne!

ELMÚLTAK ÉDESSÉGE

Recseg-ropog a házunk, hallod-e?
dőlnek belőle a könyvek,
mint feldúlt hörcsöglyukból a búza,
mint szétvert kaptárból a méz,
a fellazult eresztékeken szétfröccsen mindenünk,
erősödik az arany zümmögés,
fullánkos méh voltam én is,
megölelnélek, hogy megöljem magam,
kicsoda kotort életünkbe? kezéből hörpölgetem
cukros vizemet, fintorgok erős szagától,
odakint tombol még a nyár,
az elmúltak édessége szétcsorog a betonon,
a porcelántányérban egy vers,
mellette kés és villa: egyél!
mintha  a verőfényes városban,
befordulnál egy mellékutcába,
és ott már éjszaka van, szikráznak az ablakok,
összeszorított szájjal hallgatnak az
ajtók, nem egyformán esteledik körülöttünk,
a lépcsőházban hirtelen elalszik a villany,
hol vagy? zuhog lefelé az írás,
torlódik az aljban, nem jutok fel
már sohasem oda, merre jársz?
üres szobában szeretnélek,
meztelen hátadon világít a mészpor,
kintről benyúl a vihar medvemancsa,
vaktában keresgél, sikolts!
de ne! meghallaná! így csak szimatol,
el-elugrunk tőle, lehasad az ing, a szoknya,
s körös-körül a polcok a falon,
mint a méztől kiszívott lép,
egy elherdált gyermekkorban...


RONDÓ A NYÁRI MEZŐRŐL

Sóhajtsak-e, ujjongjak-e, sírjak-e férfiatlanul?
gyönyörű a mező valóban:
kavargó színek, illatok, ízek,
de ha kifordítod, elvarratlan szálak:
szürke gyökerek, bogarak, rémülten kapaszkodó hörcsögök,
a teremtés hulladéka, amit
eltitkolt előlünk a mindenható,
amikor vérpöttyös ujjal a hímzést befejezte,
mi van a csillagos ég mögött?
fortyog a mindenség iszapja,
csupa fésülködés, csupa smink,
kis szagtalanító palackok sziszegése
az éjszakában: száguldó szupernovák,
tenyeremmel letakarom a pálinkáspoharat,
mert félek a másnapoktól,
már régen nem lelkesedem, mert félek a
megbánástól, félek a belém harapó
pókoktól, patkányoktól,
az éles kontrasztok elmosódnak,
a fűszálak csillogó pengéje bepárásodik,
és a mélyben fel-fellángol az élet,
süllyed és bepiszkolódik a rét,
torlódik, tolong, kibuggyan a ránehezedő
súlytól a lenti világ,
makulátlan kék az ég, s tudom, a hegyek mögött
ott ólálkodnak a felhők,
fullasztó fellegek borítják az eget, s jól tudom,
a hegyek mögött ott küszködik a kékség,
mire való nekem a tudás, szerelmem?
csak abban élek, ami lesz,
csak abban halok, ami volt,
mire való nekem a tervezgetés?
mire való nekem az emlékezés?
látom, ahogy széttapossák a járókelők
az odalent forgolódók arcát,
belelépnek rángó hasukba,
csendben történik mindez, jajgatás és
nyöszörgés nélkül, hallod-e?
a fény és az árnyék egymásba szakad,
ki válogatja szét a mocskot és a kincset,
ki bocsátja meg nekünk, hogy fiatalon
úgy nézünk már mindent elhályogosult szemmel,
hogy ne bántsanak a sugarak,
és ne riasszon a sötét,
ki bocsátja meg ezt a tudást?
ki bocsátja meg ezt a gyávaságot?
tedd, hogy felejtsek, szerelmem,
tégy ostobává, lelkessé, szánj halálra!
ne lássam a csillagok fonákját!
hiszen gyönyörű a mező is,
gyönyörű nekem az arcod,
mégis szeretlek!


PATETIKUS VERS ÉLETRŐL, HALÁLRÓL

Nincsen már szívemben förtelem,
akármit elképzelhetek,
ki tudja, hogyan ér a reggel,
szakállas maszkom élettelenül
ott hever élő ágyékodon,
talán így? miért ne?
éjszakáim nem tűrik a nyomdafestéket,
nappalaim is alig-alig,
mint kialvó lámpa fényt,
úgy nyeli vissza testem, amit gondoltam,
amit megláttam, amire vágytam,
nincsen a fejnek udvara,
nincsen a kéznek udvara,
nincsen a lábnak udvara,
ennyi a halál, semmi több,
ennyi a róka élete, ennyi a nyúlé,
ennyi az erkélyedre szálló verébé,
pedig körülötted is volt jövő,
és körülöttem is,
volt bizony,
az utálat hova lett?
az öklendeztető undor hova lett?
a falitükörben látom
fölötted vonagló hátamat,
az utcán minden kirakatban látom,
hogy jelen vagyok,
de miért? miért? miért?
nézem a test kísérleteit, hogy elrejtse
szörnyű magányát,
hát ennyi volt csupán?
hát ennyi kellett?
s majd így befogadni
egy ellenséges tárgyat is?
nézem, hogy a kezem már egyre jobban
megérti magát a vassal, a fával, a fűvel,
a földdel, egyre barátkozóbbak az ujjak,
mi történt velük?
te is, szerelmem, te is, gyermekem,
te is, múltam, és te is, jelenem,
erdőm, mezőm és fellegem,
városom, házam, papírom,
mi történt velünk?
érzitek, ugye, érzitek,
és mégis tétlen nézitek,
ahogy a sok fény visszafut belénk,
s ahogy köröttünk kivész
költők és szüzek gyönyörű mestersége:
az ellenkezés.


S HOLNAP A ROVARGYŰJTŐ MIT CSINÁL?

Járkál a fűben a szenvedélyes gyűjtő: hopp, egy költőcske,
ilyen még nincs nekem, hopp, egy diák, hopp, egy
háziasszony, vigyázva fogja, szoknyáját le ne tépje,
érzékeny bőrét fel ne sértse, rossz álom ez, jobb
álmokat kívánok. Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt! Hát
mi ez a képzelgés az elfelejtett mondattanról? Mi ez a
képzelgés a mondattalanról? A rémségek rémségéről,
amikor egymást tépi két test, és nem tudnak, nem
tudhatnak összekapcsolódni! Így maradunk magunkra,
így reccsen át a vinilinkabáton a tű. A kitinruhán. A
hártyás szárnyak között. Drága Mondattan! Ne hagyj el
minket. Ne hagyd, hogy külön-külön kerüljünk rá a
nagy listára, védj meg minket! Ne! Hagyd! Hogy!
Külön! Külön! Kerüljünk! Rá! A! Nagy! Listára!
Védj! Meg! Minket! Kezünk! Kioldódik!
Kapaszkodunk! A! Semmibe! Ne! Hagyni! Hogy!
Külön! Külön! Kerülni! Rá! A! Nagy! Lista!
Megvédeni! Mi! Szétesni! Kéz! Kioldódni!
Futnak a
bogarak a fűben, találkoznak, köszöntik egymást,
jó munkát, erőt, egészséget. A mondattalanban
nincs mező, csak a fűszálak. Nincsen kert, csak a
tikkadt virágok. Hopp, egy rendőr, ilyen még nincs
nekem. Kék bogár. Emlékeznek ránk a mondatok,
mint egy régi házra, ahol jó volt lakni. Emlékszik
ránk a nyelv, ha meg-megébred, felrezzen,
mint az összeszáradt káposztalepke. Hopp, egy őrült,
ilyen még nincs nekem. A magára maradt szótár, a
magára maradt nyelvtan, mint az összegyűrt
véres lepedő, mint a összehajtogatott blúz, mint az
elmosott poharak újesztendő reggelén. Mint
az elmosott poharak. Így. Így. Így. A poharakba hó
szakad, lesz majd kristályos italod, hogy beletörik
a fogad, hogy a nyelőcső jéggé fagy, hogy a gyomor
szétrecseg, mint egy műanyag zacskó, hogy a szájban
üvegtörmelék, el nem olvadó porcukor, tiszta tányérok
polcodon, belőlük senki nem eszik, nem mocskolja be
senki sem, eljön a nagy mondattalan, üljünk le
ki-ki egyedül, koccintsuk poharunkat ablakunkhoz,
telefonunkhoz, fogunkhoz. Építsük fel ismét nyelvtanunkat:
Ne meg! Hagyni meg! Hogy meg! Külön meg! Külön meg!
Kerülni meg! Rá meg! A meg! Nagy meg! Lista meg!
Vagy: Ne el! Hagyni el! Hogy el! Külön el! Külön el!
Kerülni el! Rá el! Az el! Nagy el! Lista el!
Vagy:
Megvédeni meg! Mi meg! Szétesni meg! Kéz meg!
Kioldódni meg!
Vagy: Megvédeni el! Mi el! Szétesni el!
Kéz el! Kioldódni el!
Hopp, egy katicabogár!
Szállni! El! Katicabogár! Szállni? El? Katicabogár?

NOVEMBERI NAGYTAKARÍTÁS, 1986

Mennyi kulcsom van, istenem, mennyi kulcsom!
semmit vissza nem adtam, semmit el nem
vesztettem soha, régvolt szekrények,
hónaposszobák titka itt a kezemben,
szeretőm lakáskulcsa is máig hűséges hozzám,
s lassan romló fejemben is mennyi megoldás,
mennyi ravasz csel kijátszani a leselkedőket,
hány helyre bejáratos voltam, hány gondolatba,
hány indulatba, hány szenvedélybe,
nem a kulcsok vesznek el, csak a zárak,
s nem csak a zárak, hanem a házak,
a kulcsok tovább rímelnek bennem, tovább muzsikálnak,
de minek? tűzben a szekrény,
buldózerek foga között a hónaposszoba,
s ha felnézek, millió csillag
reszket fölöttem, nem a lámpa, nem a
mennyezet, nem a vérszínű cserepek,
már-már szabad vagyok,
konyhádban más edények, ágyadon más terítő,
fürdőszobádban más piperecikkek,
hova tévedtem? hova? hova?
pedig még tudom a járást,
pedig még tudom a visszautat,
pedig még tudom a jelszót,
és mire jó? a város aranykulcsát is megkaptuk,
ugye megvan még? de merre az a város?
vesztettem volna mindenem,
süllyedtem volna amnéziába,
jobb lenne úgy? Amnézia! Amnézia!
a vesztesek, a kulcsveszítők édene!
adnék fel apróhirdetést,
kulcsomhoz kérném házamat,
szájamhoz kérném szájadat,
micsoda komédia!
iskolába siető gyermekeim
mormolják ábécéjüket,
nyakukban zsinóron lapul a kulcs,
a hideg vas átforrósodik a bőrtől,
testmeleg lesz, harminchat fokos,
vigyázz a kulcsra, kisfiam,
vigyázz a kulcsra, kislányom,
hiába dörömböltök,
anyu dolgozik,
apu dolgozik,
s ha nem lesz ház? Ha az se lesz?
miénk az iskolatáska, miénk a kulcs, miénk az ácsorgás,
miénk a döbbenet, miénk a felismerés:
nélkülünk úgysem lakható,
ami volt,
ami nincs.


ÉGŐ ÉVEK

Elégett már az ősz,
és hideg hamujában
csúszkálnak gyermekeink,
ide-oda rohangálnak boldogan,
egy-egy kipirult arc,
egy-egy kivilágított fej
még parázslik körülöttünk,
látod-e, nézed-e, érzed-e, kedves,
nekünk már minden árulás,
nekünk már minden elmúlás,
csilingel a szán
a hamuban,
felszökik a szél, szájunkat teletömi,
pedig a vér is piros csipkebogyó lesz,
hogyha kicsordul,
vagy kökény, vagy galagonya,
keserű gyümölcs,
gurul a vérünk a földön,
egy-egy repedésbe beugrik,
piros napszemüveget csiszolnak belőle maguknak
a zsugori hörcsögök, a gonosz menyétek,
ott laknak ők ezután is,
mert mindennek csak a teteje ég el,
csak a csúcsa,
csak a jelen,
ami kilátszik belőle,
s milyen kevés ez,
elfüstöl fel a semmibe a múlt,
s bújik kifelé odalentről,
ami jő, ami lesz,
nem a múltadon jársz te, kedves,
hanem az eljövendő dolgokon taposol,
rajtuk ringsz, rajtuk fekszel,
ha rád borulok,
hiába rothad százszor is a szőlő levele,
hiába roskad semmivé az erdő, a mező,
nekik van igazuk,
akik még parázslanak,
még korcsolyáznak,
nem fáznak. Hallod-e?
Énekszó van alattad, piros napszemüveg,
fényverés, úszómedence.


AZ ÍRÓGÉP ÜZENETE

Kopog az isteni írógép odafönt,
csillagütéseitől meg-megroppan
a hatalmas indigó,
farkasok, nyulak, cinkék lábnyomát
préseli a téli mezőre,
jelzések ébresztenek minden reggel,
s végigfut rajtam az öröm
az ismeretlen szövegtől,
végigsimít a halál is rajtam,
de körme nem akad belém,
lecsúszik a borzongó csigolyákról,
mit írnak nekem,
amíg alszom,
mit üzennek?
nem arra való a beszéd, hogy megértsék,
olyan a vers is, mint egy kéz
az ablakpárkányon,
mint egy női arc a párnán,
nem arra való a kéz,
nem arra való az arc,
hogy megfejtsék,
az elfehéredő kéz a kérdés,
az ablakpárkányra lezúduló eső a felelet,
a haj fekete kosarába fektetett női arc a kérdés,
a ráboruló vakító fény a felelet,
írok, írok, írok,
s már tudom: mintha ujjaimat mozgatnám
önfeledten,
mintha mosolyognék, mintha sírnék, mintha élnék,
hallgatlak téged, s mintha néznélek csupán,
hallgatsz engem, s mintha néznél csupán,
elgyönyörködsz egy kerekded ó-ban,
szeretném megcsókolni egy jajszavadat,
nem üzen semmit az éjszakai írógép nekünk,
csak van,
billentyűin angyalok táncolnak,
ördögök duhajkodnak,
s nem kérdi senki már tőlem:
mi leszel, fiam, ha megnősz,
legfeljebb azt kérdik tőlem:
mi leszel, fiam, ha meghalsz?

ADÁSHIBA

Vetített kép, amit látsz, de ki vetíti?
Eső szálazza, hó pöttyözi az agyadig nyilalló
nyüzsgést: adáshiba!
A drága város elmocskolódik,
illetlenül felbugyborékol a lefolyó: adáshiba!
Éjszakába nyúlik már ez a film,
el-elszakad, s mi lelepleződünk,
kezünk ott hever tétlenül,
mert éppen előrehajolva figyeltük a történetet.
Az erdőt köd takarja el.
A házat köd takarja el.
Szemeden, szájadon, orrodon betódul a köd,
ahogy a tampont gyömöszölik a muzsikáló sebbe.
Elsötétülő zene körülötted,
kifehéredő ablaküvegek: adáshiba!
Ó, én még tudnék nézni,
nekem még szépek lehetnétek,
arcotokon még semmi gyötrelem,
nyelvetek édesen buktatná ki a szavakat,
nem roskadnátok magatokba,
nem nyelnétek vissza a sikolyt,
cinkés, tücskös, virágos filmeket
látnátok, igen: giccseket,
de üres már a képernyő,
vagy hullámzik, vagy szétázik, vagy feje kicsi,
lába nagy, és sokszorozza önmagát,
vagy sűrű pókhálót mutat, pedig
én nézni még tudok, higgyetek nekem.
A kirakatban fut a kép: a hiba nem az Ön
készülékében van.
A színházban is fut a kép: a hiba nem az Ön
készülékében van.
Városod is megváltozik: a hiba nem az Ön
készülékében van.
Adáshiba? Adáshiba? Adáshiba?
Majd te is hátulról kerülsz,
csupasz kezeddel benyúlsz
a kondenzátorok közé,
s gyönyörtől sújtott testeden
vibráló epitáfium,
gunyoros értetlenkedés:
adáshiba!


EPITÁFIUM

Félbeszakított történet leszek,
a nézők csalódottan hazamennek,
s egész nap rosszkedvűen tesznek-vesznek,
mert nincs válasz, már nem felelhetek

a kérdésre, hogy jól-e, rosszul-e,
hogy gyáván-e vagy bátran? Mi a vége?
Lesz-e vajon boldog befejezése?
Happy end lesz-e? És letisztul-e

a sok-sok indulat, a szenvedély
és a gyűlölség? Kérlek, ne remélj,
kedves nézőm, ilyen megoldást tőlem,

én sem remélek, legfennebb csak azt,
hogy ahol filmem végképp megszakadt,
ne hidd, hogy kész! Ne add fel olyan könnyen!


HIMNUSZ A CINKÉKHEZ

Lélegzik a világ! Nézd, nagyokat fúj az erdő,
port, száraz levelet, pókokat, árnyékos foltokat
dob ki magából, a nagy zöld cethal készül a
pusztulásra, de élnek a felhők, fodrozódik a föld,
lélek van mindenben, lélek! csillagot álmodik
kaptárában a méh, milyen gyönyörű, milyen fölösleges,
kering, zúg, suhog, zakatol, elhallgat, fel-felsikolt
az ég, fel-feljajdul a mező, fürjek hátán megáll a vas,
nem vág beléjük, él, él, él a világ! gyere hát! még
fújtat az erdő, levelek közt a rések még tiszták,
még  néznek minket, nem üvegesednek, nem futja el
őket a hályog, duzzad a vakondtúrás, kinő
a földből a vakondfa, vakondbokor, duzzad, mint
szerelemes ágyék, és egy könnyű, nedves fátyol, nyál-e,
könny-e? eltakarja tőlünk a humuszból felböffenő
rothadást, a gazdag és termékeny halált, tekints ki
ablakodon, ki jön hozzád ilyenkor? fogadd testvéreddé
a varjút, a cinkét, a verebet, az ezerjófüvet,
velük talán még összefoghatsz! szalonnát s cinkeszót
cserélve talán még elmúlik a tél, kezeden, lábadon
kidudorodnak a csontok, megszámlálhatnád évgyűrűid,
csúnya leszel, mint egy fa, mint egy keselyű, de hát csúnyák-e
ők? mondtam már: velük talán még összefoghatsz! a ragadozókkal
s a maradozókkal, akik a hányingerig köröznek az isten
zsákjaiból kiömlött hó fölött, mert hátha-hátha!
de semmi, szalonnámat a cinkékkel megosztom, és mégsem
kellek nekik, karjaimat kitárom, erkélyemről leugrom,
és mégsem kellek nekik, de ezt majd később, most még mozog
a nagy zöld cethal, rókáit, nyulait hasából ki nem
okádja, velük talán még összefoghatsz! a ragadozókkal és a
maradozókkal! lélek van a lesikált asztalban, székben,
az érintetlen ágyban is, őket miért hagyod magukra?
velük talán még összefoghatsz! nő a mezőn a vakondfa,
szól a tücsökhegedű, elolvad a hó, tavasz lesz,
a por, a száraz levél, a pók, az árnyékos folt az erdőbe
visszatér, minden megszínesedik, csuklódon, bokádon
végigsimítasz, mint a fa törzsén, borzolja a szél
a hajadat, szakálladat, melleden, ágyékodon a szőrt,
tavasz van! tavasz van! tavasz van! én már a
verebekkel is lepaktáltam, őket magamhoz édesgettem,
tudnak rólam, mert van még remény, van még düh,
van még szembefordulás, van még erkély, ahova
kilép az ember, s ahova berepül a cinke, talán még nincsen
veszve semmi, itt vagyok, íme, még mindig itt vagyok,
de ablakomon már kívülről kopogtatok: nyitnikék!