Markó Béla

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Mindenki autóbusza. Magvető Kiadó, Budapest, 1989.


 

MINDENKI AUTÓBUSZA
(1987–1988)


Mindenki autóbusza. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989.
 
HÁNY ÉLETÜNK VOLT

Hány életünk volt, és mind elherdáltuk,
elvetéltük, mint halott csecsemőt,
a sok-sok félig kihordott jövőt,
az egykéért, akire minden álmunk

ráköltöttük, hogy nagyra nőjön értünk,
mert azt reméltük, hogy szeretni fog,
és visszaadja, mit tőlünk kapott,
de szertefoszlik most hiú reményünk,

nevünk se érti, lelkünkbe se lát,
nem ismer meg, kit gyermekünknek hittünk,
s mert választottunk, mindent elveszítünk,

s mit választottál, ne bánd, a halált,
hisz önmagad vagy minden pillanatban,
nem úgy, mint Isten, aki halhatatlan.


ÍRTAM ÉN IS A CSIRKEHÁZ MELLŐL

Egy tyúkketrec bűzében s melegében
aludni boldogan, hát ezt akartam?
Álmok nélkül megülni, öntudatlan
a biztonságot ígérő sötétben?

Hogy mondhassam: nem az én dolgom végre
a sorsom, mostantól nem én vigyázok
magamra, mert a környező világot
kiporciózza más nekem, s az égre

 is más figyel, hogy fentről meg ne lessen,
el ne ragadjon vércse, héja, isten,
s hogy percről percre nőjek, mint a gyermek,

milyen rég nem voltam gyermek, milyen rég,
s most már csak ilyen ostobán lehetnék:
magot szemelve, míg ki nem szemelnek.


EPPUR SI MUOVE. GALILEO GALILEI

Minden forog, és körbe-körbe szállnak
a lombos fák, az emberek, a házak,
nem számít, hogy tudós-e vagy tudatlan,
ugyanúgy száguldanak szakadatlan,

nem számít, hogy mit hisznek, mit tagadnak,
mert egyformán utasai maradnak
a mindenségnek, és ugyanúgy járja
útját az égbolt csillagmilliárdja,

nem számít az sem, gyáva-e vagy bátor
Galilei, s hogy mit állít, mit cáfol
éppen, mert a törvénynek úgyis mindegy,

nem a törvényt pusztítják el, csak minket,
élni akartam, s íme, belehaltam:
a föld, amelyen járok, mozdulatlan.


AZ EMBERÉLET ÚTJÁNAK FELÉN. DANTE ALIGHIERI

Adj poklot, Istenem, s adj mennyet is,
hogy félúton az ördög megkísértsen,
hogy angyaloddal a rontást kivédjem,
hogy eltaszíts, s hogy mégis megsegíts,

hogy lássam, fent az ég milyen magas,
és lent a mélység milyen feneketlen,
hogy tudjam én is, mibe keveredtem,
hogy titkaidba végre beavass,

mert eddig még az ördög elkerült,
s gábrieled is egyre menekült
tőlem, azt sem tudom, hogy tényleg bátor

voltam-e én, vagy csak a gyávaságtól
megmentett jósorsom? Próbálj ki hát!
Nem félti így, ki szereti fiát!


SEM LÉNYEGET, SEM FORMÁT

Éjjel-nappal álmatlanul forogva
párát sóhajt a fényes csilagokra
a föld, tavasz lesz ismét, ismeretlen
és mégis ismerős, mert visszaretten

a fű, a fa, a szél a változástól,
úgy sarjad ki, úgy imbolyog, úgy táncol,
s reménykedik, akárcsak minden évben,
hajthatatlan az újjászületésben,

mert nem cserél sem lényeget, sem formát,
csak újra s újra megvívja a tornát,
és minden alkalommal elveszíti,

mégsem tanul belőle, évről évre
ugyanúgy fut a nyárba, őszbe, télbe,
s ugyanúgy tud még önmagában hinni.


FELJEGYZÉS EGY BOLDOG KÖRTEFÁRÓL

Házunk előtt a körtefa hibátlan
és teljes, mint a mindenség maga,
bővelkedik életben és halálban,
s ragyog ezernyi fényes csillaga,

ha szél cibálja, s mégis mozdulatlan,
mert jobbra-balra pontosan kimért
a hely, ameddig, minden indulatban
s minden időben, bozontos fejét

még biccenti s biccentheti, mert addig
még tartja a gyökér, még engedi
a törzs, s ha áll, ha ide-oda hajlik,

ha nap süti, ha vihar lengeti,
önmaga úgy is: törzsben és gyökérben
a törvény, mely mozgatja, nem a szélben!


SIETŐS IDŐ

Égesd meg, tűz, a fákat! Szél, a lombot
tépd le róluk! Fröcsköljétek be vérrel
az ágakat, ti forgandó napok, hogy
ne kínlódjék az élő, jobb, ha késsel

elmetszik torkát, jobb, ha egy csapásra
minden megváltozik, ha kell, hát tűzzel
fonnyasztva, siettetve, szinte várva,
hogy rossz legyen, hogy eltaszíts, hogy űzz el

te is, aki szeretsz, mert semmi kedvem
átélni lassú elmúlásom, semmi
kedvem hűlő emlékekben keresni

forró magam, a ránk törő hidegben
belénk nyilallhat még, hogy mit vesztettünk.
Nem kell az ősz! Szakadj le, hó, felettünk!

ERDŐNKÖN ÁTSÉTÁL A SZÉL

A ritkás városszéli erdőn, mint egy
ócska házon, csak átsétál a szél,
onnan néznek a girhes rókák minket,
onnan szivárog a nyár és a tél,

onnan hull ránk a piszkos nyári permet,
onnan jön szürkés foltokban a hó,
de nyoma sincs tisztító fergetegnek,
félig rossz a rossz, félig jó a jó,

s már úgy hasonlít életünk, halálunk,
mint más-más fényben ugyanaz a táj,
mely meg-megszólal, de nem kiabál,

mert őrültséget már mi sem csinálunk,
s nem törik ránk a csukott ablakot
hebehurgya, de boldog évszakok.


SZÍNHÁZI SZONETT

                Tompa Gábornak

Ha elsüllyedt már életünk s halálunk,
lakatlan színpadunkra rátalálunk,
sirályként röpdösnek a denevérek,
s felhajnalodnak a reflektorfények,

zúghatna tenger, s csak a deszka reccsen,
jöhetne hullám, s csak a függöny rebben,
hát itt leszünk már itthon mindörökre,
bohócruhában sírva s mennydörögve,

hogy hátha erdő, hátha föld, és hátha
választ kapunk, és mégsem volt hiába
a fojtott tűz, hogy: erre gyertek, erre,

egy dísztelen s díszlettelen szigetre,
törüljétek le arcunkról a sminket,
és végre „mentsétek meg lelkeinket”!


EGY LEHETSÉGE ARS POETICA

Mocskosnak mocskos, tisztának meg tiszta,
mert kényre-kedvre kiforgatható,
nem lelhetsz benne gyógyszert kínjaidra,
isten vagy ördög eszköze a szó,

egyként szolgálja életed, halálod,
nem hagy el téged, sem hóhérodat,
segít, hogy elmondd legsajátabb álmod,
segít, hogy téged káromoljanak,

méz csurranása, varjak károgása,
anyád emlője, gyilkosod keze,
akármit elművelhetnek vele,

jó a szülésre, jó az elmúlásra,
pusztít, ha kell, és feltámaszt, ha kell...
Igaz lesz ő is, míg igaz leszel!


KISLÁNYOM TEJFOGÁRA

Ne sírj! Kinő az új. De sírj! Mert sorra
elhull, kinő, és most már végleges
minden, hiába rejted papirosba,
hiába őrzöd azt, mit úgy szeretsz,

mintha te lettél volna. Nem te voltál!
Ami te vagy, azt nem cserélheted
ki már sosem. És mindhiába szólnál
egérnek, bárkinek, nem hoz neked

újabb fogat, már nincsen újrakezdés,
csak folytatás, csak változás, csak  vesztés,
s remény is olykor: hátha áltatás,

hogy nincs tovább. Nem áltatás! És mégis,
mit mondhatnék: bízzál titkon! Hisz én is
bízom, hogy nincs halál, csak meghalás.


SZONETT GYERMEKEIMNEK, AKIK FÉLNEK A SÖTÉTSÉGTŐL

Az ablakon túl, kint a hó világít,
s így láthatóvá lesz az éjszaka
minden ízében, bokrait és fáit
mutatja: íme, a sötét maga,

bokorból, fából, emberből és házból
való a menny és szintúgy a pokol,
nappal ugyanaz a világ világol,
mi éjszaka lidércként kóborol,

halál sincs hát, csak leoltják a villanyt,
s nem találjuk megszokott tárgyainkat,
s minket sem talál már senki sem,

pedig akkor is itt leszünk, akárcsak
az éjszakai fák, kik fényre várnak,
s újjászületnek majd egy reggelen.


FIAM SZONETTJE

Fel-felriadva minden éjszaka,
miért figyelsz, hogy vajon még vagyunk-e,
ragyog-e még az ég sok csillaga,
s ki érted volt fenn, az vajon lehullt-e?

Vagyunk! Vagyunk! De alszunk már mi is,
ki-ki magának álmodja az álmot,
ne forgolódj hát, álmodjál te is
tücskös-bogaras nappali világot,

hol nincsen szükség ránk, kik rád vigyáztunk,
kik együtt voltunk, s más-más álmot láttunk,
s magadra hagytunk téged reggelig,

mert éjszakád majd lassan eltelik,
pislákoló csillagaid kihunynak,
és tücskeid közé a fűbe hullnak.


VITRAIL A MÚLÓ IDŐRŐL

Az ablakon derékig kihajolva,
mint életéből, szívszakadva vár
hű szeretőd, fiad, lányod, s mióta
már? Nézd, anyád is lábujhegyre áll,

úgy les reád, s te hol vagy? Szinte feldől
a ház, hogy mind-mind egyfelé figyel,
s mint nehezéket, kidobálják fentről
éveiket, mert csak az múlik el,

mi bent marad, de ifjú arcukat
ott látni változatlan, ott ragyognak
éjjel is, nappal is, míg vágyakoznak

utánad, és te merre jársz? Utat
tévesztettél? Bent már szakállas férfi
fiad, s az ablakon egy gyermek néz ki.


ALVÓKAT VISZ A VONAT

Az ébrenlétből úgy hullsz ki, szerelmem,
hogy meglepetten nézlek: ez te vagy?
Hatalmas súllyal nyugszik tenyeremben
fejed, s én roskadozva tartalak.

Csak a halálban vagy az ájulásban
ilyen nehéz a test, csak az növeszt
meg ennyire, s míg alszol, így ruhásan
is meztelen vagy, szíves-örömest

vetkőztetnélek én is, de te máshol
vagy most, nem vagy velem, csak a hiány
lehet ilyen nehéz, csak a hiányból

roskadhat ilyen szörnyű súly reám,
mert semmi sem nehéz, csak épp a semmi,
és szeretnék, míg nem vagy, veled lenni.


ÉRTEM KIÁLTS!

Estéd közelgő, lassú szárnyú lepke,
ereszkedik, rá-rálegyint fejedre,
leszáll emberre, könyvre, fára, fűre,
és nincsen aki házadból elűzze,

vagy jól célzó, nagy markával lecsapja,
s a gyűjteménybe, gyermekének adja,
hát száll csak, hull csak, arcodat tapossa
sok lábával, rálibben takaródra,

mert nem vagy itt, mert nem fekszel mellettem,
hogy úgy boruljunk egymásra mi ketten,
úgy verdessünk mi is, mint két hatalmas

fehér pillangó, egymást rejtegetve
attól, mi jön: lepke az is, és lepke
én is, te is! Értem kiálts! Ne hallgass!


SZÉTSZEDETT VILÁG

Körülöttem felpuffadt margaréták,
és nyersolajba fúlt levelibékák,
és mocskos fák, füvek, virágok, rétek,
nagy, közös tepsiben az alkatrészek,

mert széjjelszedtem kihűlő világom,
hogy hátha jobb lesz, hátha megtalálom
a nyitját, de csak értetlenül álltam,
s a kezemről lecsorgó éjszakában

elhullt egy-egy csavar, egy-egy aprócska
szeg, egy-egy csillag, ámde semmi lényeg,
semmi, amit az élet értelmének,

fő-fő titoknak gondolhattam volna,
s most fű, fa, virág, minden meg fog halni,
mert nélküled nem tudom összerakni.


NE SZERESS!

Tudom, nap mint nap pusztítottalak,
mert nem téged, csak mindig magamat
kerestem benned, s szétromboltalak,
míg azt hittem, hogy boldog nyersanyag

leszel, ki gyötrő ujjaim alatt
nem gyötrődsz majd, de átadod magad
a születés jó fájdalmainak,
hogy amikor már átformáltalak,

együtt örüljünk annak, aki vagy,
hogy vágyadként vágyd minden vágyamat,
s észre se vedd, hogy nem vagy már szabad,

de nem lehet, csak rossz magányomat
kettőzi, hogy olyanná gyúrtalak,
mint én vagyok. Hát feltámasztalak...


A HIÁNY SZONETTJE

Nappalaimban egyre fényesebbek
a messze éjszakázó csillagképek,
míg láthatlak, talán nem is szeretlek,
csak hiányod gyűl bennem, mint a méreg,

mely a jelenvalókat elpusztítja,
és erősíti a távollevőket,
s hogy múltamat csillaggal teleírja,
elsötétíti mostani időmet,

ha együtt lennénk, elfelejtenélek,
tikkasztó mérgedre az ellenméreg
te magad lennél, mert amíg jelen vagy,

üres a képzelet, és összeroskad
az éjszakai ég, már nem hiányzol,
de megfosztasz hiányodtól: a vágytól!


MENNYIT REMÉLTÉL

Mennyit reméltél, s mennyit tétováztam,
mennyit hallgattál, s mennyit mérlegeltem,
tavasz volt, mégis jobb tavaszra vártam,
gyűlöltem azt, akit nagyon szerettem,

mert nem hittem, hogy nincsen bizonyosság,
csak bennünk! bennünk! bennünk! bennünk! bennünk!
sem égiek, sem földiek nem fogják
megsúgni már, hogy mit kellene tennünk,

s míg teljességre vágytam, körbejártak
az évszakok, friss ízei a nyárnak
már elmúltak felettem észrevétlen,

s nem józanodtam józanító télben,
se nyár, se tél, se te, se én: csak minden!
s mit megnyertem, most azt is elveszítem...


TESTEMLÉKEK

Bőrömön, mint egy régi fóliánson,
ott vannak múlhatatlanul a tested
nyomai, s én olyan gonddal vigyázom
őket, mint egy editio princepset,

mint egy adománylevelet, vagy mint egy
latin szövegbe ékelt nyelvemléket,
sok cirkalmas betűt, sok feldíszített
iniciálét, és közöttük téged:

egy helynevet, egy dűlőt, egy határrészt,
egy hadi út nevét, egy fehérvárét,
majuszkulákat és minuszkulákat,

egy gesztusomat, melyben téged látlak,
s már nincs mit tennem, lassan annyit érek,
mint kódex, melyet fellapoznak érted.


VONATFÜLKÉBEN ÉLÜNK MAJD MI IS

Mi ketten most már mindig itt vagyunk,
a vonat áll velünk, és fut a táj,
elsuhan folyónk, erdőnk, csillagunk,
kint visszhangzik, bent csukva már a száj,

kint változik, bent minden úgy marad,
mi nem mozgunk, mi nem megyünk tovább,
míg fent az égen felhők zajlanak,
s rohanva visszaintenek a fák,

már hinni kell, mit hittél gyermeteg
gyermekként, hogy a távoli hegyek
megindulnak, s itt bent az emberek

csak ülnek együtt, s nézik szótlanul,
hogy házuk, kertjük lassan elvonul,
de ők itt élnek változatlanul.


MAGAMAT TOVÁBB ÍROM

Hozzád már mindig postán érkezem,
csak kisebbedem, csak vékonyodom,
néhány tollvonás csupán a kezem,
elfér a testem egy papírlapon,

akárki voltam, neked az vagyok,
akármit írjak, neked az leszek,
csak vársz, hogy jöjjön végre tegnapod,
s benépesítse az emlékezet,

asztalra ejted borítékomat,
végigsimítod sovány arcomat,
mivé lettem? lebegve földre hull

az arc, s ott minden ránca elsimul,
ha változtunk is, ez a változás
csak nyelvbotlás, csak rossz fogalmazás!


KRÉTARAJZ A VÍZEN

Homokra festem romló arcodat,
és víztükörre írom testedet,
az eső elmos, a szél betemet,
hiába minden: semmi sem marad

abból, ki voltál, én csak küszködöm,
hogy egyszer jéggé válik majd a víz,
hogy sziklává dermed a homok is,
s hogy halálom lesz legfőbb örömöm,

de múlik minden, ami életet
kapott, hát én is változom veled
s nélküled is, és nincsen arra mód,

hogy megtarthassam mindazt, ami volt,
éltünk, s ki él, múlását rettegi,
ha élek, el foglak felejteni!


MIRE JÓ?

Mire jó nekem a megbocsátás,
rábólintás, kényelmes kivárás,
nem akartam mindenkit érteni,
inkább megütni, inkább sérteni,

s ez lett belőle, feszült figyelem,
hogy hátha az a másik egy velem,
és hátha el tudom képzelni, hogy
én már nem is én, hanem ő vagyok,

nézem az arcát, s tudom, mit akar,
nézem a szemét, enyém az a szem,
gyermekkorára úgy emlékezem,

mint az enyémre, bőrébe takar,
elrejt magában. Jobb a gyűlölet!
Amíg szeretek, lassan elveszek.


MI A TE DOLGOD?

Egy korty vizet, egy kis gyümölcsöt, egy
szippantás cigarettát még halál
előtt is élvezhet a test, csövek
és csipeszek között is megtalál

a pillanatnyi jóérzés, amely
mindent feledtet, hűlő maszkodat,
s ágyad mellett, mert ők siratnak el,
a síró oxigénpalackokat,

mindent, ami csupáncsak arra jó,
hogy még egy kortyot, még egy falatot
lenyelhess, rághatod, forgathatod

erőtlen szájaddal, s hogy nem való
most élvezni, hazugság, míg szeretsz
s kívánsz, halálod nincs, csak életed.


AHOGY AZ AUTÓBUSZON CSÜNGNEK REGGELENTE

Méhek között egy kasban végre otthon
lennék én is, sok sárgásbarna fej,
sok ernyedt fullánk közt nem lenne gondom,
hogy élek-e valóban, s merre kell

indulnom reggelente, könnyű testtel,
hogy este megrakodva biztosan
visszataláljak, se diák, se mester
nem lennék, csak testvér, ki pontosan

tudja a dolgát, ki-be, ki-be, ennyi
csupán, de nem tudnám, hogy ez dolog,
és azt sem tudnám, hogy miért vagyok,

de hiszen most sem! Így sem! Visszamenni
addig, ahol még láthattam, miért,
kiért? Másért-e vagy csak magamért?


TÖRTÉNT-E VELÜNK VALAMI?

Ott ültünk fázva egy asztal körül,
és nem értettük, hogy minek örül
az a lány, élesen felnevetett,
s egy pohár válaszolt: kettérepedt,

meghökkentünk, a piszkos abroszon,
mint kis polip, szétfolyt a bor vakon,
s már úgy kacagtunk mind, olyan vadul,
hogy hátha bennünk is elszabadul

valami titkos, ünnepi erő,
s minden borunknak keze-lába nő,
a drága fiúk: csupa hahota,

csak a pohártörő lány mosolya
riadt reánk, és láttuk: nincs tovább!
Felhajtotta mindenki rossz borát.


LÁBJEGYZET A FAUSTHOZ

Csillag forog, fű nő, felhő vonul,
nem áll meg semmi sem, derül s borul,
jóra vagy rosszra vált, de változik
minden, mi számadással tartozik

a múltnak, hogy miért nem volt elég,
mi volt, miért akart elébb s elébb
szaladni, és miért nem szólhatott,
ha boldog volt, hogy most boldog vagyok,

s megállhatunk, hiszen már úgyse jut
nagyobb örömre, ki előre fut,
újabb jövők felé, tovább s tovább,

s csak félig issza ki legjobb borát,
mert vár az út: hát boldog sem lehetsz,
amíg a boldogságért lelkesedsz!


A REMÉNY SZONETTJE

Mert mindig volt és mindig lesz egy napszak,
hol korán érkezők s későn jövők
akarva-akaratlan összefutnak,
s egybefogják a széteső időt,

talán esténként, talán reggelente,
autóbuszban vagy kint, fák alatt,
most ébredtek vagy nem feküdtek még le,
hazulról jönnek, haza tartanak,

találkozik, mi volt s mi lenni készül,
az ok és a cél majd egymásra lel,
nem látható, hogy ki jön, ki megy el,

tudás az álmodással kiegészül,
s egy pillanatra két test összeér:
ki emlékszik s ki emléket remél.


SZONETTKALENDÁRIUM


1. TÉL

Új év, új ég, új föld, új test, új lélek,
új erdők, új mezők és új remények,
a régiek a hó alatt hevernek,
választhatsz új jövőt és új szerelmet,

új útra lépsz, mert vége van az útnak,
minden mi volt, a hóba belefulladt,
se lábnyomok, se jelzések, se morzsák,
mit elszórtál, a cinkék felkapkodták,

ha akarnál, sem tudnál visszamenni,
ki eddig voltál, nem mutatja semmi,
most minden régit megtagadhatsz végre,

új hó terül a tegnapi vetésre,
de elmegy majd a hó, megjő a fecske,
s úgy csivitel rád, mint egy idegenre.


2. TAVASZ

Újíts meg, kérlek, engem is, tavasz!
Miért is lennék mindig ugyanaz?
Csak fáidat lázítja friss levél?
Csak rétedet borzongatja a szél?

Csak bárányoddal táncolsz a mezőn,
csak ő ne tudjon arról, ami jön?
És én? Lobbants föl végre engem is!
Változzam én is meg! Tavasz, segíts!

Fűnek, fának tanítványa leszek,
oktalan állatról példát veszek,
és úgy követlek majd, tudatlanul,

mint aki járni is csak most tanul.
Ne sejtsek semmit! Éljek lelkesen!
Bár ostobán, de nem közönyösen!


3. NYÁR

Jó ízeit már csurgatja a nyár,
és szorgos méhe lassan rád talál,
még lenne élet, hogyha lenne méz,
még tested ép, még lelked is egész,

még vár a méh, hát lássuk, hogy mit ád,
ki nem fű, nem fa, nem akácvirág,
mit adhatnál? csak keserű halált
a mézgyűjtőnek, ha kezedre szállt,

vergődik rajtad, fullánkja szakad,
így gyilkol az, aki semmit sem ad,
így menekülsz, és így leszel szabad,

így várod meddőn, hogy szeressenek,
s már készülődik fent a fergeteg,
mely eldarabolja édes mézedet!


4. ŐSZ

Napodat földed már körbefogta,
beérett, ím, a gondolat s a forma,
és társaiddal végképp egybeforrva,
szőlőszemként hullasz a közös borba,

pedig tudnál még élni, édesedni,
külön gyűlölni és külön szeretni,
minden percednek külön célt keresni,
egyedül is kerek egésznek lenni,

s nem voltál több, csak fürtöd része mégis,
kit könnyűszerrel elgurít a szél is,
ha földre ejt a szár, mi visszatartott,

s ha erőszakkal magad elszakasztod,
de nem szakadtál, éltél, édesedtél...
Ecet lesz? Bor lesz? Másként nem tehettél.


FABULÁNK VÉGE

Mint farkas gyomrában a nyúl, ha teste
is, lelke is farkassá változik,
s nem emlékszik többé a rémületre,
amellyel minden élő tartozik

a semminek, ahonnan jött, s ahonnan,
íme, most mindörökre szabadult,
mert feltámadt már a ragadozókban,
s ki vadaktól félt, végképp elvadult,

így pusztulok már én is napról napra,
így változik belőlem egy darabka
azzá, mi gyilkol, s ami nem vagyok,

de majd leszek, tűz, víz, fagy s mennyi minden!
irtózva élek ellenségeimben,
mert farkasok és nyulak rokonok...


LÁBJEGYZET EGY PETŐFI-VERSHEZ

Most mégis lassú pusztulásra vágyom,
nem trombiták közt, de átizzadt ágyon,
rémülten, csúnyán, némán forgolódva,
alig figyelve a szólongatókra,

sokszor búcsúzni, vissza-visszatérni,
nézni, hogy széthullásomat ki nézi,
s érezni, hogy riadt társam mit érez,
ha hozzáér társa hideg kezéhez,

látni, hogy életembe belefáradt
más is, végigjárni minden szobámat,
leoltani a villanyt rendre-szerre,

hogy kintről betódulhasson az este
rossz testembe, majd becsukni az ajtót,
s elgondolni, hogy ti még it  maradtok!