Kiűzetés a számítógépből. Bukarest, Kriterion, 1991.
BEGYÖMÖSZÖLNEK EGY GYUFÁSDOBOZBA
MÁR FÜVEKBEN ÉS GYÍKOKBAN LAKOM
NÉGY SZONETT EGY FÉNYKÉPALBUMBA
CSAK ÉLÜNK FÉNNYEL TELI SZOBÁNKBAN
Vissza-visszajő vicsorogva még a
tél, erőtlenül belefú a tűzbe,
és hideg szájjal riogatja tested
friss lobogását.
Éjszakánként még belemarkol a szívbe,
még lecsapja vad tenyerével alvó
körtefánkat, még letiporja szirmát,
s földbe tapossa.
Még kihunyhat, még csupa árny a reggel,
arcodon még ott van a rémület, még
félsz, de árad már, beragyogja lelked,
él a reménység!
ĺgy akarlak én, ilyen óvatos, majd
egyre tombolóbb szerelemmel égess,
csak szaladjunk, csak kifelé a télből
és a halálból!
Kőre kő omlik, levelét a sárba
ontja tékozlón a fa, egyre lejjebb,
egyre mélyebben fut a víz, nyugalmát
nem leli mégsem.
Vaskemény sziklán repedést keresve
fúrja, vájja csak lefelé magát az
állat, és vérrel maszatolja útját,
hogy hazajusson.
Ó, ha tudnám, hogy hazaérek én is,
mint a víz vagy mint a gyökér a földben,
s tested égető hasadéka végleg
zárna magába!
Ám leszállok, s már felütöm magam, mint
gőz a vízből, fű a gyökér hevéből,
kell, nagyon kell most, ami visszatart, és
kell a szabadság!
Mert jól tudom, hogy lenne másik élet
és másik csillag, másik szerelem,
s hogy nincsen, aki megszabja nekem,
mit féljek, mire várjak, mit reméljek,
miféle kínban s szenvedélyben égjek,
kinek szemére függesszem szemem,
kinek kezétől gyúl ki testemen
a láz, miféle éjben él a lélek,
s miféle fényben fürdik boldogan,
mert nincs előre elrendelve semmi,
hogy kit kellene gyűlölni s szeretni,
s ha sorsa van, választott sorsa van
mindenkinek, hát lettem, ami lettem,
de nem azért, mert másként nem tehettem...
Mint esti tűz a csillagos eget,
mint gyarló láng a Göncölszekeret,
úgy takarják el a szerelmesek
egymás elől a messzi fényeket,
úgy fogják egymás lobogó kezét,
úgy lesik egymás szikraözönét,
míg körben egyre tágasabb az ég,
s egyre sziporkázóbb a messzeség,
de arcuk izzik, s észre sem veszik,
ha mögöttük egy csillag leesik,
s az alvó fűre köd telepedik,
csak ülnek ott, míg lángjuk leszakad,
csak bámulják a hunyó parazsat,
s a hideg szélben megborzonganak...
Majd alszunk mind, s alszik velünk a ház,
majd alszom én is, s közben felkelek,
felöltözöm, sálat, sapkát teszek,
s az asztalon egy cédulát találsz,
hogy semmi baj, s hogy ne keressetek,
élj ugyanúgy, mint eddig, és vigyázz
a gyermekekre, virrassz, hogyha láz
gyötri őket, felejts el engemet,
mert én már nem vagyok, s te olvasod
a levelet, s rémülten eldugod,
ha kintről hallod: ébren motozok
bent a szobában, s már a reggelit
készíted, míg vígan öltözködik,
aki nem tudja, hogy már nincsen itt...
Akár néhány csontból a mamutot,
egyszer majd minket is rekonstruálnak,
mert tépett könyveik közt ránk találnak
könyvtárak mélyén szorgos filoszok,
s felépítik, szerelmem, azt a vázat,
amelyen, mint a hús, csak úgy hevült,
s mint a rugalmas bőr, csak úgy feszült
sok véletlen szavunk, de gyötrő lázad
s szenvedő szenvedélyem már sehol
se lesz, hiába él az eszme, hogyha
a szabály szerint rendezett sorokba
nem férhet életünk, s hiába szól
a vers, tán többet érne, ha utánunk
más nem maradna, csak sikoltozásunk.
Dante Alighieri már halott,
s az égbe vitték buzgó angyalok
Beatricét is, helye rég kihűlt,
és gyarló teste porrá lényegült,
a forró kéz fent száll a fák fölött,
a duzzadt száj lent zsong a fű között,
az édes ágyék átleng a szobán,
s mit felkavart a nyári délután,
lassan ülepszik, ha bealkonyul,
egy könnyű árnyék könyveimre hull,
s míg végighúzom rajta ujjamat,
mint hófehér bőr, megborzong a lap,
hallgat a menny, és hallgat a pokol:
ujjam hegyén lüktet a szürke por...
Folyók rohannak alvó ég alatt,
csak a kövek, csak a síkos halak
s a víg szitakötők gubbasztanak,
és mindig más-más vízben mosdanak,
ugyanonnan jön, ugyanoda visz,
ugyanúgy omlasztja a partot is,
úgyanúgy tükrözi az arcod is,
ugyanolyan és mindig más a víz,
megérint téged, s máris megy tovább,
egy-egy cseppjét ha pazarolja rád,
kőnek, halnak a víz nem otthona,
mert mindig itt van, s nincsen itt soha,
kőnek kő, halnak hal, s nekem te vagy
az otthonom, ha minden elszalad.
A hullámzó mezőben egy bogár
evickél, csápol, fürdik boldogan,
s míg jólesőn nyújtózik, elrohan
fölötte már a nyár, csak a kopár
tengerfenék marad, mint amikor
a fürdőkádból leszalad a víz,
s egyből hideg lesz, dideregsz te is,
testedről minden szennyet elsodor
fogyó időd, nyakig, térdig, s alig
takar még életed, rossz tagjaid
sorra kibuknak most a semmibe,
roskad a hab, és leapad a fű,
megvillan már a tücsökhegedű,
lépj ki hát, s öltözz Isten képibe!
Szögesdróton fehér káposztalepke
sütkérezik, s ha megrebben a szélben,
belém hasít: talán csak ennyit éltem
én is, s már durván rátapos kezemre
egy öntudatlan, rossz bakancs, de lelkem
a rácsok sűrűjében ki-be járkált,
útját gyilkos vasak sohasem állták,
ha ide-oda röpködött a kertben,
s gyakorszövésű háló tán kifogta
volna, vagy pókfonál, de így a rések,
túl nagyra méretezve, mit sem értek,
s míg tehetetlen zsákként a sarokba
roskad a test, hát legalább a lélek
egy szögesdróton leljen békességet!
Mert fellázadnak egyszer sejtjeim,
s mint éhes hangyák, majd szétrajzanak,
hogy végre egyenként legyen szabad
mindegyikük, széthordják ráncaim
a tücskös kedvű, végtelen mezőn,
osztódom, s itt is, ott is én leszek,
könnyem felszippantják a fellegek,
s mint sarjadó fű, majd kiütközöm
tenyérnyi sziklán, meredélyeken,
növekedvén halványul életem,
s egyetlen ponttá nem sűrűsödik,
nem ölt alakot többé sohasem,
csillaggal, földdel elkeveredik,
s hizlalja Isten teremtményeit.
BEGYÖMÖSZÖLNEK EGY GYUFÁSDOBOZBA
Begyömöszölnek egy gyufásdobozba,
mint nagy fekete szarvasbogarat,
hogy lelkendezve mutogassanak
mindenkinek, ujjbeggyel visszanyomva
kezedet, lábadat, ha meglepetten
s örömmel nyújtózkodsz, mert napvilág
ragyog fölötted, s a komédiát,
hogy biztatnak, majd visszacsuknak menten,
nem érted, és nem is fogod soha
megérteni, hiszen mind ostoba,
aki fogoly, és mind tágas mezőkre
áhítozik, pedig újabb doboz
az is, mégis verdes, mégis motoz,
s mert menni vágyik: fogoly lesz örökre!
Lehet, hogy majd tücsökké változom,
s míg cirpelek az ablakom alatt,
arra várok, hogy kihajoljanak,
kik ott hevernek forró ágyamon,
s nyitott szemmel hallgatnak engemet,
mert unják már a szerelmeskedést,
és külön-külön kutatják a rést
az éjben, hogy egymástól szökjenek,
de ott kell élniük a helyemen,
s a fű közül vidáman figyelem
egymás mellett didergő életük,
s ha villanyt oltnak, mégis szíven üt,
hogy mások lakják, íme, múltamat,
mert így lehettem csak végképp szabad.
MÁR FÜVEKBEN ÉS GYÍKOKBAN LAKOM
Már füvekben és gyíkokban lakom,
s csak néha-néha álmodom, hogy ember
vagyok, s csorog a nyári méz, ha reggel
sarkig kitárom ajtóm, ablakom,
gyertek, ti gyíkok, gyertek, ti füvek,
gyertek, ti tücskök, gyertek, ti virágok,
hogy behunyt szemmel éljük a világot,
amíg az asztalon a szemüveg
úgy csillog, mint két tiszta víztükör,
mint két könnytócsa, hiszen látom én,
s behunyt szemmel jobban, hogy nincs különbség,
gyíkszem, emberszem egyként tündököl,
s egyként melenget midenkit a fény,
kik vedlett bőrük végképp félrelökték.
Ne fújj, te szél, és ne zokogj, te zápor,
ne pislákoljatok, ti csillagok,
létezzetek, de ne moccanjatok,
mert nem értek semmit sem a világból,
ha folyton él, ha folyton rejti titkát,
ha folyton felkel, és folyton lemegy,
s mint reszkető kézben: folyton remeg
a könyv, amelyre életünket írták,
egymásba gabalyodnak a betűk,
a felhők, a fák, füvek és minden! minden!
tán idegesen lapozgat az Isten,
míg összekever édest, keserűt,
míg jó a rossztól elválaszthatatlan,
s rázkódó sorsom már olvashatatlan.
Mint bevásárló szatyorban a hagyma
s a krumpli, úgy himbálózik majd arcod
a sok-sok ránc között, fel-felriadva
egy zökkenőnél, hogy kezében tartott
valaki eddig, és most földre ejthet,
mert nem megfontolt égiek, csak füttyös,
ugrándozó fiúk, lányok cipelnek
évről évre, s ki tudja, életükhöz
kellesz-e még, csak úgy, mint az a krumpli
vagy hagyma ételükhöz, hogy az ajtón
veled berontson, és hogy számon tartson
akkor is, ki számon tart most, s megunni
nem fogják-e, hogy a bőrödre dermedt
rácsok mögül gyermekszemek figyelnek?
(1989 júniusában, ballagáskor)
Légy önmagad! Se fű, se fa, se felhők,
se csillagok, se vágy, se terv, se út,
amelyen egykor társad célba jut,
se boldog gyermek, se gondterhelt felnőtt,
se rejtelem, se értelem, mi rajtad
kívül keresne megtartó szabályt,
s mi életednek biztos medret ád,
mert törvényeid mindig cserbehagynak,
s magad maradsz, hogy új törvényt találj,
se jót, se rosszat kívülről ne várj,
légy önmagad! Légy önmagad! Ne mások
gyógyírje s mérge tán! Légy önmagad?
Légy több! Akár a sötétben a mag,
kiből a kinti fény sarjaszt virágot...
NÉGY SZONETT EGY FÉNYKÉPALBUMBA
1
Mint éles szemű topográfusok,
megjönnek majd a fotográfusok,
fürkészik testem omladékait,
száraz bozótját, görcsös dombjait,
rossz árkaira fényt bocsájtanak,
hogy én ne lássak, de ők lássanak,
kitapogatják vízmosásait,
hogy lent a mélyben milyen szörny lakik,
s hogy ritka könnyem miként fut tova,
s van-e még megújító zápora
a benti mennynek? S a benti pokol
vajon kiütközik-e valahol?
De nem tudhatják, kije, mije fáj...
Nekem hazám, nekik „térkép e táj”!
2
Elküldi érted szorgos férgeit
az Úr majd, s nagy nyüzsgéssel szétszedik
a testet, mint egy rossz állványzatot,
hogy mi mögötte áll: a templomot
teljes pompájában láthassa már,
ki látni tud s régóta erre vár,
viszik a bőrt, a húst, a csontokat,
hogy felragyogjon az a gondolat,
mi kitöltött egy emberéletet,
s mi meztelenre sose vetkezett,
mert nem vetkezhetett, csak tétova
gazdájának töprengő mosolya
jelezte: épül már! De épül-e?
Míg tested romlik, lelked készül-e?
3
Ilyen vagy, mondják, pontosan ilyen,
s én rábólintok, pedig senki sem
tudhatja, hogy milyen vagyok, hiszen
mint fény, amely a vízen megpihen,
csak annyi ez a rebbenő mosoly,
míg lent a mélyben forrik valahol
a szenvedély, s már mindent elsodor,
és egymásra torlódnak a komor
kövek, s már vájja medrét a folyó,
s már új arcot kíván a szenvedés,
már eltűnik a régi arc: kevés
a régi érzés és a régi szó:
hátha szétfoszlik majd a régi kín,
az új mélységek új tajtékain!
4
Egyetlen arc a sok közül, s mögötte
talán egy ház, egy utca vagy egy város,
mely tág mezőkkel s erdőkkel határos,
nyugodt folyóba ömlik tiszta könnye
s bőven felbuzgó szennye is, az égen
ugyanúgy ég a nap, és lent a földben
ugyanúgy mállanak a csontok, s körben
ugyanolyan az éj, s a gyilkos szélben
ugyanúgy hull a lomb is, mint akárhol,
csak egy város Kelet-Európából,
csak egy vidék, olyan, akár a többi,
miért nem tudsz belőle már kinőni
s messzire futni? Csak állsz a folyóparton,
és szólsz, ha szólsz: nincs, nincs, nincs másik arcom!
Mint számítógépek felhevült agya,
úgy zsong a mező, úgy muzsikálnak a tücskök,
úgy röpdösnek a lepkék isteni program szerint,
úgy piroslik az alkony a katicabogarak
hétpettyes számrendszerében,
úgy surrannak a csillogó gyíkok,
hozzák-viszik az információkat,
az éjszakai ég hatalmas lyukkártyáján
vibrálnak a csillagok,
úgy sétálunk mi is kézen fogva
egy kompjúter forró alkatrészei között,
füvek, fák, kövek labirintusában,
hogy minden összeadódik bennünk,
pillangóból, kígyóból, hörcsögből lettünk,
talán mi vagyunk a végeredmény, szerelmem,
távcsövek keresztjén,
puskák célgömbjén,
rádióvevők hangzavarában,
monitorok képernyőjén megjelenünk,
íme, a jel:
egy féri, egy nő,
egy kétjegyű szám a fűből felmagaslik,
nyomogatja billentyűit a mindenható,
új meg új csillagokkal lyuggatja át a mindenséget,
de mindig mi vagyunk a válasz,
de mindig mi leszünk a válasz,
ha elsötétülnek a monitorok, akkor is,
egy számítógép izzó agyán heverünk,
s ha eldördülnek az édeni puskák,
ismét feltámadunk,
mikrochipek és csipogó madárfiókák
vergődnek körös-körül,
ennél többet nem tud az Isten,
csillagos ég alatt öleljük egymást,
sípol, zenél, mennydörög
az egész szerkezet,
áramköreiből talán kiűznek,
buzgó technikusok,
tollseprűvel talán kiseprűznek
egyenruhás angyalok,
de hiába,
mert az örök kijelzőn
újból és újból megjelenünk
zümmögő csillagok, füvek, bogarak
összegeként!
Keserű lesz idén a testünk,
idegen ízek kúsznak fölfelé benne,
megadja magát,
hát lehetséges ez?
stronciummal fertőzött vízből, gyilkos napfényből,
gyűlölködő lúgokból, savakból is
kiválasztottuk eddig
mindennapi táplálékunkat, kedvesem,
működtek szerveink,
szívünk, tüdőnk, agyunk
szakadatlanul szűrte a mocskot,
s mint a különféle tisztító készülékeken
átkényszerített folyóvíz,
kristályos versek ömlöttek papíromra,
szeretni tudtuk egymást,
s nem volt mérgezett a szájunk,
egyfolytában cserélődtek a sejtjeink,
s mégis ugyanaz maradt
a szem, a kéz, a homlok és az ágyék,
gyermekünk nem a televízió képernyőjén
gesztikuláló marionettek
vonásait viselte,
hanem a mi megálmodott arcunkat,
makacsul ellenálltak részeink, kedvesem,
hiába csodálkoztunk rá borjúra, disznóra,
hiába láttunk szörnyeket,
mert konokul formázta bennünk
újra és újra saját képét az Isten,
hiába ittunk ecetet,
hiába nyeltünk hánytató szereket,
bizony hiába,
de lassan elromlik a test,
lassan elromlik a lélek,
elromlanak a versek,
a sejtek rugalmas burkán,
a szavak feszes hártyáján
áthatolnak a mérgek,
bent is az lesz, ami kint,
ha gyűlölet, hát gyűlölet,
ez az igazi vereség,
keserű a szájad, hogyha csókollak,
keserű a szájam, hogyha csókolsz,
rossz ízű lesz a versem,
föl sem fal, el sem ereszt
ez a kannibál idő,
s itt fogunk bolyongani
örökkön örökké
ehetetlenül.
Először csak két-három csillag az égen,
aztán mélyül az éjszaka, sokasodnak
a szikrázó csillagok, beborítják az eget,
fényük egybeolvad, ilyen lesz reggelünk,
mint zsákban a búza, egymáshoz
tapadnak az égitestek, ne félj az éjtől,
mert készíti már saját halálát, érik
benne a nappal, most még zuhanunk,
most még örvénylőn magába szív a feketeség,
fehér testünkkel töltekezik, de torkán
akadunk, ne félj, a tátongó szakadék
mégis megtelik, belőlünk lesz a pirkadat,
hogy mások felemelt fővel járjanak,
s ne botorkáljanak, mert nőnek már a
sugarak, keringő bolygók, homlokok,
kezek, lábak világítanak, szerelemben
vonagló nők és férfiak, felgyújtjuk
egymást, combunkon, mellünkön, nyakunkon
végigfut a láng, ne reszkess hát
a sötéttől, forró a világ, forog a
föld hatalmas tengelyén, s ott forgunk rajta
te meg én, szállunk együtt, szoknyád repül,
lobog a fű, a fa, verdes a házak
cserepe, ágaskodnak az állatok, felfelé nyilall
a madár, szárnyalunk s mégis itt vagyunk,
suhog az űrben otthonunk, hullatja
sok kedves szavunk, szétszórja lassan
mindenünk, s mi hallgatunk, csak hallgatunk,
milyen nagy ez az éjszaka, milyen hangos
a hitványok szava, micsoda zúgás,
surrogás, micsoda rémült ragyogás,
masíroznak a férgek is, elpusztíthatnak
engem is, elpusztíthatnak téged is,
de így is, úgy is kevesebb,
veled, velem is fényesebb
ez a folyton gyűlölködő,
tűzbe borító, elégető,
öngyilkos éjszaka!
CSAK ÉLÜNK FÉNNYEL TELI SZOBÁNKBAN
Éjszakánként a svábbogarak
feljönnek a negyedik emeletre,
éjszakánként az angyalok
leszállnak a negyedik emeletre,
éjszakánként egymással viaskodnak
a svábbogarak és az angyalok,
s ha villanyt gyújtunk, szétszaladnak,
csak élünk fénnyel telt szobánkban,
kintről nézik az angyalok,
ahogy öleljük egymást meztelenül,
szörnyülködnek, kuncognak,
szemüket szégyenkezve eltakarják,
a sötét repedésekben
türelmetlenül fészkelődnek a svábbogarak,
várják, hogy kifusson a fény a szobából,
várják, hogy elaludjunk,
de mi virrasztunk egymás fölött,
mint nyitott szemű tetszhalottak,
verset írunk,
jaj, hogy gyűlölik azt a verset
a büdös svábbogarak
és a jóságos angyalok,
jaj, hogy gyűlölik verseinket
az éjszaka járőrei,
kinyitni! kinyitni!
villanyt oltani! villanyt oltani!
jaj, hogy szurkolnak nekik,
a svábbogarak és az angyalok,
érzem, kialszik bennem már a fény, szerelmem,
micsoda harc folyik értünk,
micsoda harc!
sötét repedésekben ébredünk-e reggel
vagy fent a vakító egekben?
Izgatottan hullámzik a mező,
egymással beszélgetnek a fűszálak,
sziszegnek, sírnak, kiabálnak,
egymást lökdösik,
leborulnak, majd fel-felmagasodnak,
látod-e, hallod-e, szerelmem,
vagy csak messziről figyeled
a szüntelen borzongást, mint az Isten?
zúg, zakatol, mennydörög a hangyaboly,
mint egy metropolis,
nagyot csattan a fáról lehulló levél,
s beleremegnek a dombok,
beleremeg a ház,
és beleremegek én is,
nincsen szörnyűbb halál,
mint egy tücsök halála,
nincsen hangosabb zene,
mint egy tücsök cirpelése,
nincsen iszonyúbb tragédia,
mint egy hangyára rázuhanó kavics,
mit akarok én az Istentől?
vállalta-e, hogy gondomat viseli,
vagy csak büntetni akar engem?
vagy csak szeretni akar engem?
ne büntessen!
ne szeressen!
hallgassa meg, amit kiáltok,
hallgassa meg, ami csak hallgatás neki,
mert nyüzsög a mező irtózatosan,
verekszik s ölelkezik,
fűszállá kéne változnom,
hangyává, tücsökké, falevéllé,
de nem lehet,
vihar gyötri a fát,
zokog talán,
mégsem tud emberi nyelven szólni,
nem értem én sem a mennyei beszédet,
s az angyal értetlenül vonogatja a vállát,
ha én beszélek,
fejemet megsimogatja, és elrepül,
dühömben fogamat csikorgatom,
kitartóan cirpel házam előtt a tücsök,
valamit mondani akar,
milyen szép muzsika!
valamit üzenni akar,
valami fontosat,
valami öröm érte,
valami szörnyű baj van,
dong a darázs, döngicsél a méh,
ki tudja, mi történhetett,
mi pusztult, mi született,
néma nekem a kő,
néma nekem a folyó,
néma nekem a csillag,
és néma vagyok nektek én is,
sóhajtva nézitek, ahogy
cipelek valamit valahonnan valahova,
mint a hangya,
sóhajtva hallgatjátok versemet,
s nem tudjátok,
hogy öröm ért-e engem,
vagy pedig szörnyű baj van.
Legalább ti beszéljetek, beszéljetek, beszéljetek,
mert belőlünk már alig-alig szivárog a szó,
s mint csúf, vágott seb: beheged a szájunk,
gyógyulnak szószátyáraid, teremtőm,
gyógyulnak mihaszna verselőid, egy-egy formátlan
kötőszó hogyha felszakad! egy-egy lepedékes
sóhajtás! csak a bárányok bégetnek, csak a
disznók röfögnek önfeledten,
csak a kutyák acsarkodnak,
coki, te! kuss, te! nem kell a véres
gurgulázás, nem kell a pállott nyelv
szapora verdesése, nem kellenek a fertőzött
mondatok, nem kellenek az egymást letipró
mássalhangzók, nem kell a késsel kiszúrt
gömbölyded ó-k keserves sziszegése,
szűnik a vers, csak a magukra hagyott
gesztusok maradnak, csak az egymást tépdeső
ujjak, mint egy külön kis szerkezet, amely
az asztalra dobva működik konokul, s elárul minket,
hibátlan hexametereket rögtönöznek a kezek,
de mi szótlanok vagyunk, hát legalább ti ne hallgassatok,
csak szóljatok, csak fecsegjetek, szeretlek, ti
be nem álló szájú asszonyok, mondjátok, mondjátok,
mondjátok a semmit, az ebédet, a vacsorát, a simát,
a nádlit, a harisnyát, a kalapot, a filmet,
a könyvet, mondjátok, mondjátok, mondjátok,
soha ne hallgassatok! soha! soha! soha!
sipítva, kapkodva, fel-felnevetve, szünet
nélkül, lélegzetvétel nélkül, beszéljetek,
csak beszéljetek, igazatok van, el ne némuljatok,
ki ne gyógyuljatok! se ma! se holnap! semmikor!
hogyha öleltek, akkor is, hogyha vajúdtok,
akkor is, hogyha szerettek, akkor is, hogyha
gyűlöltök, akkor is, hogyha én hallgatok, akkor is!
Az erdő borzongó, zöld állványzatán
harkályok, szajkók, mókusok nyüzsögnek,
Isten kaptáraiból csorog a sűrű méz,
nyakadon, hasadon, ágyékodon elömlik,
fűre kidobott testünk életre kel,
ruhánk elrothad az esőben, mint az
üres lepkebáb, töltőtollam gyíkká változik,
aranylón tovasurran,
kezünk, lábunk egymásba gabalyodik,
gyökerek közé süllyed,
s mi csak szállunk a fák között,
csillogó fülbevalódhoz hangyák zarándokolnak,
mindenből az lesz, ami kell,
semmi sem fölösleges,
melltartód pici kosarában
vörösbegy fészkel,
nézz vissza: hogy ragyognak részeid!
nézz vissza: hogy sugárzik tőlünk a rengeteg,
hogy olvad a hó a szurdokokban,
s eltűnik, mire eltűnünk mi is,
diadalmasan nő a szamóca,
vajon tudja-e, hogy ő az én hazám,
idegenek ínyén széjjelomló, mégis örökös
menedék, szól a mátyásmadár, vajon tudja-e,
hogy ő az én otthonom, tarka-barka, mint egy
képeskönyv, úgy röpköd ágról-ágra,
s mi csak távolodunk,
tekints le: világít a hátam, vakít
a vállad, ahogy öleljük egymást,
nem lesz gyermekünk, csak egy tücsök,
csak egy cinke, majd az ablakra száll,
ott kiabál, de be nem engedik,
lelkünk felrepül, mint a pára,
s könnyű esőként viszahull az is,
itt marad minden:
versem gyíkokban,
vérem szamócákban,
két remegő melled a patak medrében,
domború kövek között,
induljunk hát,
míg szerelemtől jóllakottan alszik
a hús, a csont, a szem, a száj,
nincsen már szükség rájuk,
ó, hazám, te vándormadár,
visszajössz-e még?
Álmukban megőszülnek a csecsemők,
s pirkadatkor ráncos, gonosz vénemberek
rugdalóznak a kiságyban,
anyjuk emlőjét cibálják májfoltos kézzel,
a magból úgy lesz mag, hogy közben
nem volt se szár, se levél, se virág, se gyümölcs,
a semmiből úgy lesz semmi,
hogy közben nem volt valami,
a víz nem fagy meg s el sem olvad,
a madár fel se röppen, le se száll,
vár a világ! mire vár?
akit szerettem, nem ismertem,
s már felejtem kegyetlenül,
meg sem ölelnek, fel sem támasztanak
nevetséges kálváriámon,
így múlik el ez az álom,
szegekkel átverve, életben maradva,
a kezdet és a vég már összeér,
nem sokszorozza magát az élő,
nem ismétli elődeit,
nem tanítja utódait,
úgy lesz csírává a csíra,
úgy lesz eszmévé az eszme,
hogy közben vér se folyt,
szerelem se tombolt érte,
éljen a szellem megmaradásának törvénye:
a körforgásba ékelődött
ördögi bakancs!
Mint éjszakai reflektorokkal felizgatott,
fáradtságtól szédelgő napraforgótábla,
mint kialvatlan vágóállatok
a mesterséges fényben,
olyanok vagyunk, szerelmem,
erős kávékkal, versekkel, serkentő szerekkel,
reménnyel, dühvel ébren tartott
álmodozók,
kés alá növünk, akár a csirkék,
járkálunk betonketrecünkben,
erősödnek gyermekeink,
ragyognak könyveink,
erdők, folyók, hegyek sorjáznak polcomon,
leveszem, belelapozok a Marosba, az Oltba,
idézek egy-egy bekezdést
a réges-rég kihunyt tűzhányókból,
s ha váratlanul belépek a szobába,
érzem, nem aludtak a könyvek,
érzem, beszélgettek a lexikonok,
nem tudnak elnyugodni ők sem,
mióta nem láttuk a napot, szerelmem?
mióta élünk csillagra, holdra, olvasólámpára
függesztett szemmel?
mióta hizlaljuk agysejtjeinket
ízetlen betűkkel?
mióta fekszünk egy vágytól remegő
napraforgótábla közepén?
a fekete tányérokról arcunkra csorog az eső,
felbillen a mező a szélben,
lecsúszunk róla, elalszunk
a véráztatta cementen...
Akár az illedelmes
kanalakba, villákba, késekbe zárt
vasércek,
ha buzgón munkálkodnak tányérodon,
akár a borotvapengékbe gyömöszölt
hatalmas mágneshegyek,
akár a poharamba kényszerített folyóvíz,
olyan szelíd vagyok, Uram,
nem mocskolom be téli abroszodat,
nem fröccsentem rá vérem undorító foltjait,
formámat tőled kaptam, s most, látod-e,
csak engedelmes kéz a kéz,
csak engedelmes láb a láb,
csak engedelmes száj a száj,
összekoccan a fogam,
de hallgatnak bent az ércek,
a mágneshegyek, a folyóvizek,
te mondtad nekem, milyen legyek,
te gyúrtad koponyámat,
te kalapáltad csontjaimat,
de lelkemnek nincs köze
örökkévaló törvényeidhez,
más anyagból vagyunk, teremtőm,
elnézem, amint kanalaiddal, villáiddal, késeiddel
jóízűen falatozol,
s keringnek szétszórt csillagképeid,
nyakonszúrt bárányod részei,
olyanná lettem,
amilyennek te akartál,
de mégsem a kecses cikornyák,
mégsem a hajlékony formák
működnek bennem,
hanem a formátlan kövek, földek, vizek,
belőlük vagyok, ők beszélnek,
most még szabály szerint,
kényszer és sugallat szerint,
gyilkosaimnak megbocsátok,
ahogy kívánod,
verset írok,
versem harmadnapra feltámad,
csak én fekszem itt lent továbbra is,
akár a kő, a föld, a víz,
amelyen nincs hatalmad.
Feketedik a szívem,
a szüntelen láz kiégeti, mint egy kemencét,
tán bölcs leszek, de gonosz is,
agysejtjeim elmocskolódnak,
gyűl, gyűl a szenny,
annyi mindent kellett elhallgatnom,
annyi mindenre kell emlékeznem,
duzzadó máj,
keserű epe
s a bőr krokodilráncai,
ilyen leszek,
haldokló szeméttelep,
összetört konténereket
tárol az emlékezet,
s a színeket, az ízeket
nem tartja meg,
csak az orrfacsaró bűzöket,
papagájos címkék,
egzotikus dobozok
s néha mégis távoli fűszeres illatok,
ennyi marad nekem,
nem leszek meggyűrűzött galamb,
nem leszek évgyűrűk foglya,
gonosz leszek,
hogy fekete szívembe
belekotorjanak a régészek,
mint elhájasodott rómaiak ellen
acsarkodó barbárok
kezdetleges
tűzhelyeibe.
Olyan feszült az erdő,
akár egy indulásra kész sereg,
bogár zümmög, egér neszez, sün motoszkál odalent
a csizmás lábak körül,
mátyásmadár billeg a hatalmas zöld hátizsákokon,
innen, ahol mi élünk,
nem látni a bükkfák, tölgyfák, juharfák arcát,
vajon mit gondolnak, amíg várakoznak?
kézen fogva sétálunk köztük,
nekitámasztalak a mozdulatlan lábszáraknak,
ölellek szenvedélyesen,
szerelem és halál van körülöttünk,
egy-egy sóhajtással fennebb röppen a lélek,
s visszazuhan az elernyedt testbe,
nem látjuk meg már az erdő arcát sohasem,
csak a tömött hátizsákokat,
áttörnek rajtunk a fűszálak,
koponyánkat szétfeszítik,
de most még járunk-kelünk
gomolygó árnyékok elől félreugrunk,
állunk feszülten,
talpunknál gyík surran,
nekünk is indulni kell,
kiürülnek az emeletek,
nyikorgatja a szél a fenti ablakokat,
fejünk felül elsodródik az Isten,
mint a felhő,
mint a nap,
arcunkat fürkészi lentről egy hangya,
de nem láthatja meg soha,
már régen tovaszállt az arcunk,
s szétfoszlott más vidékeken.
Mint csukott szempillák alól a könny,
mint lehúzott redőnyök mögül
a gyarmatáru illata,
úgy tör fel bennem káprázatod, hazám,
lelakatolt vagonokban
tovaszáguldanak hegyeid, völgyeid,
és fényes óriáskígyókként
csattogó szerelvényekre emelik folyóidat,
meghajolnak a sínek a hatalmas súlytól,
nyöszörögnek a váltók,
személyvonatok büdös klotyóiban
utaznak csillogó szemű lányaid,
hajuk lobog a magasfeszültségű
vezetékek mentén,
odanyújtott tenyerüket
kilyuggatják borgőzös kalauzok,
hova utazol?
integetek neked, hazám,
lehunyt szemem előtt
elrobognak színes ablakaid,
s mezőid felgöngyölt perzsaszőnyegén
ott üldögélnek dideregve a gyermekek,
cingár lábukkal dobolnak a padlón,
integetnek neked, hazám,
Petőfi összes verseit lapozza a szél,
akár a menetkönyvet,
melyik vágányra érkezik,
hány óra hány perckor érkezik
a szabadság, szerelem?
bútorok, sziklák, háztetők között
elviszed ezt a verset is, hazám,
itt élek üres papíron,
tinta szivárog szemhéjam alól,
szétmaszatolom arcomon,
s fekete leszek, mint a négerek
egy gyarmatárus dobozon...
Sárgállik már a fán az édes körte,
bújik a nyár a gömbölyű gyümölcsbe,
izzik még, de fogyatkozik a hője,
s egy-egy apró sejtbe: duzzadt bőröndbe
begyűri kedves könyveit s ruháit,
még egyet-egyet lobban, még virágzik
itt-ott, de már a széllel nem vitázik,
s ha türelmetlen lombja szállni vágyik,
elengedi, míg készül sok csomagja,
írásait is lassan rendbe rakja,
százféle zöldjét mind-mind veszni hagyja,
vagy a kemény, közömbös, szürke magba
rejti: költő szerelmét a szavakba,
s mindent megnyer, míg mindenét feladja.
Ismét hideg jő: fényesebb az ég,
s a fű nehéz és szürke, mint a vas,
ekék szaggatják már a föld szívét,
fent ritkul a madárraj: pár szavas
táviratok: „tavaszra itt leszünk”,
forró könyvekbe költözik a nyár,
egyre fehérebb a lélegzetünk,
mint képregényben, s az is messze száll:
nincsen ráírva semmiféle hír,
tintánktól meg-megborzong a papír,
s enged mégis, mint rossz szerelmesek,
kik szeretnek tán, mégsem lelkesek,
fáradtan tűrik gyötrő versedet,
s elnéznek némán a vállad felett.
Mozgatja millió kezét a föld,
mozog a szíl, a nyír, a bükk, a tölgy,
s mint ébredező asszonyok fölött,
könnyű sóhajtás űzi a ködöt,
és a hosszan elfekvő dombokat
úgy borzolja, mint pihés combokat
a fény, s a telt csípőn, a melleken
egy-egy tűnő árnyék még megpihen,
majd feldereng a völgyben a folyó,
fehérlik már a hegyeken a hó,
s ahogy kinyújtja karját győztesen
a táj, a bükkökön, a tölgyeken
blúza lecsúszik: elpereg a lomb.
Hogy megvénültél, nyaram, te bolond!
Bezárva rossz testembe, itt lakom,
s ha fáj egy csillag, én is vele fájok,
s hogy hol végződöm, már nem firtatom,
vele sikoltok, vele kiabálok,
mert mindegy az, hogy fejemről a haj
vagy rétemről a fű múlik a nyárral,
és mindegy, hogy az én húsomba mar
a hideg éj, vagy a vízparti fákkal
viaskodik, hisz tegnap bárány voltam,
és holnap fű leszek, s lehet, hogy lélek
vagyok ma, s néha bentről figyelek
kifelé, és tűrök, és várok szótlan,
s nem jajgatok, mert örülök, hogy élek,
de papírom, ha írok: csupa seb...
Üres az arcom: mint a téli erdő,
üres a táj: mint kivert ablakok,
felbukkannak az éhes farkasok,
hideg az éj, s a dermedt égre feljő
a hold, akár egy fényes vasgolyó,
kemény lesz minden, tiszta és világos,
régi könyvekben elalszik a város,
és kezemen nem olvad el a hó,
képek torlódnak, s nem oltják ki egymást,
forrás buzog, de nem folyik tovább,
a szél nem törli el lábam nyomát,
s én azt élem majd újra folyton-folyvást,
mi sorsom volt bár, de oly ostoba,
mint kérdés, melyre nincs válasz soha.
Ámítanám magam, de nincs mivel,
s nem is kell, jobb megvárni józanul
a sötétséget, ami rám borul
előbb-utóbb, és nem bújtatni el,
ha félek is, készséges gyógyszerek
ködébe testemet, hogy amikor
felszáll a köd, tán pirkad valahol
az ég, és új reményre ébredek,
mert jól tudom: nincs új remény, de van
még vágy s erő, hogy végig éberen
figyeljem, mi is történik velem,
s hogy feljegyezve minden jajszavam,
és versbe mentve minden részletet,
meglopjam majd az éhes férgeket.
Mint női kézből hogyha elgurul
szégyenkezve a sok piperecikk,
zsebkendő, fésű: minden földre hull,
és tátott szájjal ott ásítozik
a táska, vagy mint fényes peronon
ha szétpattan egy bőrönd, s a begyűrt
ruhák, törülközők a betonon
nyújtózkodva mutatják lényegük,
úgy ejt el engem is majd gyermekem,
vagy szeretőm, vagy Istenem. Kinek
kezében hallgatok? Nem tudhatom,
de senki titka nem hal meg velem,
csak nézitek majd, s el sem hiszitek:
betűk! Betűk egy rossz papírlapon.
Ha tél van, én is tetszhalott vagyok,
talán nem élek, de nem is halok,
felsziporkázik a szeméttelep,
s rothadt zöldségek: drága ékszerek
között, mint szürke márványdarabok,
döglött patkányok teteme ragyog,
s a csillagok, a fák, az emberek
egyként hallgatnak, egyként fénylenek,
nincs jó, s nincs rossz, csak szenvedő anyag,
mi fáj ugyan, de önmaga marad,
mert összetartja mindvégig a fagy,
de ha tavasz jő hosszú tél után,
s rés támad a szorító éjszakán:
virágzunk-e vagy széthullunk csupán?
Egy vers a hóban: síró nyúl nyoma,
ahogy cikázott kétségbeesetten,
s olyan mégis, mintha csak önfeledten
rajzolta volna, egy meleg szoba
délutánjában, valaki, s amíg
fogyó papírjára hajolt tűnődve,
céltudatosan ott loholt mögötte
egy farkas vagy kutya, és rajzait
mancsával szétzilálta, de miközben
követte őt, az éhes üldözőben
ugyanolyan betűk, szavak, sorok
ragyogtak, mert csak így érhette végre
utol, kit üldözött, s ahogy elérte,
a versre véres pecsétet nyomott...
Ki tudja, min töprengett, s nem hallotta
a mennydörgő robajt? Nyugodt napokra
gondolt éppen, szerelmes játékokra,
s amíg gyanútlan állt ott, álmodozva,
a többiek mind elfutottak? Senki
nem szólt neki? Vagy csak parancsot szegni
nem mert? Lehet, hogy gyáva volt letenni
szolgálatát, cókmókját összeszedni
s szaladni messze? Annyit tétovázott,
hogy már késő volt úgyis, hát megállott
inkább, ne hátból kapja őt a végzet?
Talán nem hitt a közelgő veszélynek?
Mindegy! Kivárta? Ki! Meghalt? Meg! S ennyi?
Ennyi! Ő sem fog helyetted felelni...
Hamlet hülyéskedik, fireg-forog,
majd mindféle torz pofákat vágva
továbbsiet, s reménykedik, hogy hátha
éhes elméje korog s csikorog
csupán, mind újabb s újabb látomásra
gerjesztve lelkét, s hogy a gyilkosok
csak benne vannak, benne vicsorog
atyjának szelleme, s uszul fiára,
míg ő, akár a nyavalyatörősek,
testét-lelkét lerázná hirtelen,
hogy helyette majd új Hamlet terem,
s marad, ki volt, a többiek röhögnek,
bolond beszédet habzik már a száj,
de nincs kiút, mert bűnös a király...
El-elszakadó esőszálakon
rángatja szomjas lúdjait az Úr.
Ki lesz vajon, kit fel a mennybe von,
s ki lesz, ki puffanva a földre hull?
Itt lent a hideg kukoricaszem,
s ott fent az Isten lángoló szeme,
kettészakít már örök szégyenem,
hogy élni, szólni, szállni kellene,
de nincsen szárny, csak tollak özöne,
sok-sok lúdtoll, mi verset írni jó,
és türelmetlen már a fennvaló,
nem telik bennünk semmi öröme,
ledobja hát végül zsinórjait,
s hagyja sárban fürödni lúdjait...
Székely Jánosnak
Írtál, ha írtál, s tán nem is szeretted,
hogy írnod kell, hiszen csak kényszerű
kitérő volt a cirkalmas betű,
s amíg a legtalálóbb szót kerested,
mindvégig tudtad, hogy a gondolat,
mit évről évre áttetszőbb szavakba
öltöztettél: sok csillogó kacatba,
csak pusztul így, és sokkal pontosabb
ott legbelül, amikor semmi mást,
csak pókerarcú hallgatni tudást
láthatni még, de rossz bohócruháját
előbb-utóbb felölti, s útra kél,
ki addig rejtezett: versben beszél,
hogy bölcsességét bolondságnak lássák.
A bárány béget, és én hallgatok,
a cinke sír, de én szótlan vagyok,
az erdő rí, ha jő a fergeteg,
és szepegnek a megvert gyermekek,
s ha rálépnek, a kutya felnyüszít,
ha megvágják, a nyírfa könnyezik,
ha reszelik, a vas is csikorog,
ha terelik, a folyó is morog,
ha megütik, a kő is felkiált,
és minden szól, és minden visszavág,
csak bennem gyűlhet némán a harag,
csak bennem fulladnak meg a szavak,
s ha meghalok majd, ami beleholt,
elföldelik-e testemmel a sikolyt?
Mint felborított kaptárból a méhek,
úgy árad lelkemből a rossz harag,
a hajdan szorgos, mézgyűjtő szavak
most olthatatlan gyűlöletben égnek,
mert veszni látom már a drága mézet,
és sírva nézem az édes sarat,
ha csorgó lépem a földre szakadt,
s a fullánkokban gyűl a gyilkos méreg,
míg száll a versem, mint megbolydult felleg,
kering vakon a dőlt kaptár felett,
s megmarná már a mennyei kezet,
mely nincs sehol, s hely sincs, hol megpihenhet,
hát ingázik csak ég és föld között,
ki egykor célját tudva röpködött.
Keringnek fent az égi csillagok,
kering a nedv is lent a földi fákban,
mert minden működik, minden hibátlan,
s nem bánnám én sem, hogy szolgád vagyok,
hiszen kezdettől fogva azt kívántam,
hogy mint fegyelmezett holdad s napod,
mely intésedre búvik vagy ragyog,
törvényeimre leljek a világban
s egy kézre, amey biztosan vezet,
de mégis, mint egy állat, szenvedek,
mert nem vétettem semmit ellened,
s most rá kell jönnöm, hogy nem vagy sehol,
mint kutya, amely nyüszítve lohol:
a Gazda eltűnt, s leégett az Ól!
Mennyit gyötrődtem, Istenem, hogy formát
adjak a bennem felsejlő világnak,
hogy földnek, víznek, lepkének, virágnak,
eszmét keressek, s verseim tagolják
a tagolatlan időt körülöttem,
hogy a valóból hátha újra álom
lehetne, s hátha ismét megtalálom,
mit fűbe, fába rejtettél előlem,
mert többet ér a képzelet a tettnél,
mert annál, amit nekünk teremtettél,
tán többet ér a vágy, mi testet öltött,
de torz eszével belenyúlt az ördög,
és lehet, csupán azért írtam verset,
hogy tetteid közt terveidre leljek!
Az éjszakában kint kutyák ugatnak,
s én írok bent a lámpa fénykörében,
ébren gyötrődöm, s a kutyák is ébren
acsarkodnak, és elválaszt az ablak,
mint vékony hártya, s mint parányi sejtben,
úgy ülök itt bent, hol könyvek nyüzsögnek
köröttem, és régi költők köhögnek
fel egy-egy versből, és mint egy könnycseppben
a tenger, minden megvan itt is, minden!
nem kell tán ablakot se nyitnom, itt van
jó s rossz, itt levelez Kazinczy, innen
megy Segesvárra Petőfi, s ha nyikkan
kint a falka, én rájuk hallgatok csak,
míg ők? Míg ők kifelé hallgatóznak...
Önként sétáltam ketrecembe, senki
nem kényszerített, és magamra zártam
a rácsos ajtót, nem tudok kimenni,
s úgy járok állatkerti éjszakámban,
úgy forgolódom itt, ebben a testben,
olyan idegenül, olyan hiába,
mint egy javíthatatlan, rossz szonettben,
mindene megvan épen, keze, lába,
de egyik test is olyan, mint a másik,
a pórusok, az erek lüktetése,
a bőr tüze, az izmok ernyedése,
s már viselnem kell mégis mindhalálig,
míg arra várok, hogy szabad lehessek,
hogy élni s verset írni elfelejtsek!
Egy kéz s egy toll a lámpa fénykörében,
fehér kis állat: szájában botot
cipel, megáll, elindul, kanyarog,
míg hallgat minden, semmi sincsen ébren,
a papír fogy, és gyűlnek a nyomok,
a gazda arca nem látszik az éjben,
de ott van mégis fent a nagy sötétben,
s nézi, hogy rossz szolgája mint morog,
forog, ütődik erre-arra buzgón,
hogy végre felsóhajtson s csillapuljon,
kit ilyenkor sem hagy nyugodni álma,
mert hátha rálel a bűvös „szezámra”,
és nyílik majd a vers is mennydörögve,
s a boldog kéz alámerül örökre.
Mindhiába dúl a vihar köröttünk,
mindhiába gyűl a homály szobánkban,
mindhiába jő feketén a torz éj,
hogy leterítsen,
mert lehajlunk tán sanyarún, de úgy is
hitben, álomban s szerelemben élünk,
mint az alvó fák: hideget lehel még
kérgük a fagyban,
ám keringnek már odabent a nedvek,
s hogyha rátapadsz, tenyereddel érzed
már a forrongást, zubogást, dübörgést,
vad kiabálást,
jól tudom, hogy rossz riadalmat látsz most
csak te is rajtam, csupa ránc a bőröm,
s testemen jeges nyomokat hagyott a
a szörny harapása,
mégse hidd el, míg dideregve nézel,
hogy a szívemig behatolt a rontás,
el ne hagyj, hajolj közelebb, s figyeljed
jó dobogását!
Jó gyökérzet, dús levelek, kemény szár,
rebbenő szirmok, puha bóbitácskák,
fényes illatok, keserédes ízek
bújnak a magba,
ott figyelnek, ott susorásznak, és ott
égnek, érnek, míg mosolyogva, sírva
várakoznak, hogy kibomoljon egyszer
vad lobogójuk,
férfiak, nők is szerelembe, eszmék
könyveimbe, könny a szemembe, versek
visszafutnak már a fejembe: tél van,
s kint csak a rontás,
bent a múlt, és bent a betűk, az írás,
bent a szó, és bent, idebent a lélek,
minden itt van, itt a remény is, innen
nő a magasba!
Télidőn gondolj a hidegre, hóra,
s hogy talán ennél hidegebb van ott, hol
föl se kélt, máris lenyugodna minden
éji sötétben.
Rosszra rosszabbat vigaszul magadnak,
rútra rútabbat keresel, s találsz is,
s íme, könnyebben viseled, mi sorsod,
nem dideregsz már.
Ne idézd föl hát a napot s a forró
fényverést, mert csak szomorúbb az estéd,
álmodás pusztít idebent, ha kint a
fergeteg alszik.
Így van? Így! Mégsem tudom elfeledni
azt, mi volt, és azt, mi lehetne később,
fájjak és fázzam, de zokogva mégis
várjak a nyárra!
BEISMEREM: bort ittam és vizet prédikáltam,
BEISMEREM: a versek szorongatott helyzetben születtek,
amikor ütni, üvölteni kellett volna.
BEISMEREM: mindig azt mondtam, hogy a vers vers, az élet élet,
és ezt a kettőt nem szabad összekeverni.
BEISMEREM: mégis összekevertem a verset az élettel.
BEISMEREM: számtalanszor eszközként próbáltam használni a szót,
a rímet és a ritmust.
BEISMEREM: ennél nagyob bűnt költő nem követhet el,
s az sem szolgálhat mentségemül, hogy
jóhiszeműen cselekedtem.
BEISMEREM: csemeteültetés, kukoricakapálás, házépítés,
őszi hadjárat, téli visszavonulás helyett is verset írtam.
BEISMEREM: az Istennek címzett versek nem csupán
az Istenhez szólnak.
BEISMEREM: a társaknak címzett versek nem csupán
a társakhoz szólnak.
BEISMEREM: a versek mindig valaki máshoz
és valami másról szólnak.
BEISMEREM: hazudni kellett, hogy igazat mondjak.
BEISMEREM: ez így nem mehet tovább.
BEISMEREM: elmúltak bennem a régi színes képek,
simogatások, ölelések, finom karcolások az ablaküvegen,
durva sebek a pucér testen, elmúltak mind,
és itt hevernek előttem élettelenül a hideg papíron.
BEISMEREM: nem tudom, hogy vers lesz-e még a vers,
élet lesz-e még az élet valaha.
BEISMEREM: nem verseskönyv ez, csak tanúság.
Várom büntetésemet.
