Markó Béla

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Friss hó a könyvön. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1987.


FRISS HÓ A KÖNYVÖN
(1984–1986)


Egyszer úgyis hátralapozol

Kevés kell az örömhöz, s kevesebb
persze ahhoz, hogy megszenvedjenek
az ujjongók is, annyi kell csupán,
hogy egy rossz ízű, hideg délután,

amikor könyveid fölé hajolsz,
és jól ismert sorsok közt vándorolsz,
nem is figyelve, hogy helyet cserélsz,
váratlanul egy könyvből visszanézz

magadra, s aztán úgy olvasd tovább
a föléd hajló ingyen mosolyát,
ahogy ő eddig olvasott:

itt-ott javított, átfogalmazott
sorsot, amelyben végképp ismerős,
s nem lephet meg már semmivel a hős.


Fölöttünk csillagképek

Nagy Medve, Göncöl jár a ház fölött,
felhők tolatnak erre-arra némán,
mit álmodjam, ha álmom megszökött,
már végképp védtelen leszek, ne nézz rám,

fordulj el tőlem, mert így meztelen
vagyok, sebezhető, ha nincsen emlék,
és nincsen terv, csak sokszoros jelen
idő, mi múlhatatlan, mert felették

körös-körül az álmot, mint füvet,
az állatok, és most csak földsüket
sötétség forrong, légy te is szabad,

szerelmem, végy ruhát, múltat, jövőt
magadra, mert felold, ami előbb
még nyűgnek tűnt, hát álmodj: védd magad!


Csapódó ajtók

Az első hó még égette a testünk.
Az első hó kemenceforrósága
hol van vajon? Kihűlt, bebőrzött tájra
figyelünk: már elmúlt, amit kerestünk,

és mi nem vettük észre? Vagy csak annyi
történt, hogy egy újabb lehulló réteg
becsípte lebbenő szoknyaszegélyed,
mint egy otromba ajtó, s elszaladni

nem tudsz, nem is akarsz, mert fogva tart az
első élmény, amely a rosszból is csak
a jót, csak felnövekvő álmainkat

mutatta? S most már térdig hóban caplatsz,
szerelmem, hova lett ugráló lépted!
Legyen tavasz! Tépd ki szoknyaszegélyed!


Milyen idő?

Hűvös, esőtlen, rossz tavasz: kinő
a fű, de már-már megfordul, kihajt
a sanya vágy is, s már-már felsóhajt,
ki éppen boldog: megcsal az idő,

mert úgy tesz, mintha jönne valami
új, ismeretlen élmény, nyári ég
felhője, kékje, hívó messzeség
napragyogása, s mintha hallani

lehetne már a tücsökcirpelést,
erdőn, mezőn szerelmes ébredést,
így éllek én is téged, így szeretlek,

mert minden visszatér és körbejár,
hideg tavaszra is megjön a nyár,
de jaj nekünk, jaj a hitetleneknek!


Szeretsz-e engem és miért?

Mint nagy madár, ki fentről hullt ide,
s most lábát sérti az érdes beton,
olyan vagy, mint ki szárnyát veti le,
ha ott állsz már a madár-romokon

ruhátlanul, s a hullásból erőt
merítve épülsz, felmeztelenülsz,
madár, kinek most ember-teste nőtt,
gubbasztasz, hallgatsz, súlyosan megülsz,

majd felragyogsz és felforrósodsz újra,
taszítva, vonzva, távolodva, bújva:
madár-emlékek és ember-mosoly,

így teljesülsz, így csonkulsz, felsikoltasz,
most még talán elszállhatsz, szárnyat bonthatsz,
de fekszel csak, és úgy rikoltozol.


Ha ablakomon kinézel

Ott lent szeméttelep, elsápadt tárgyak
kiáltanak feléd: tiéd! tiéd!
Kié lesz vágyam, ha múlik vágyad?
Madár füttyent neked: miénk! miénk!

De nézd, ott fent egy satnya rét, egy szántás,
s még fennebb majd egy napfényes lapály,
ahol nincs már sem szégyen, sem kiáltás,
s ahol derékig ér már csak a táj.

A roncsolt látványt végképp odahagyva
fordulj felém, s mint szerelmes magadra,
most úgy figyelj reám: széttört vidék

figyel reánk is, ajtónknál tolakszik,
s ha együtt alszunk, ő akkor sem alszik,
mert cinke szól kint, s mégsem nyitnikék.


Erkélyünkön egy cinke

Az esőmarta dombról idelátni,
az erdőből a rókák idenéznek,
itt élünk kicsi dobozokban, bárki
megrázhat, megszemlélhet, összeérnek

a testek, egymáshoz ütődnek, mint a
színes golyók, a sárgahasú cinke
az erkélyen csak ábránd, élő minta
valami másról, múló színeinkre

jótékony ráadás, mely elröppenhet,
majd visszatérhet, és belekeverhet
ide-oda cikázó életébe

még minket is, mert tágra nyílt szemébe
mi is beivódunk, s nincs reményünk,
csak az, hogy emlékszik majd ránk és értünk.


Ismétlődő lecke


Cinkék megint: erkélyünkön az egyik
szalonnát csipeget most éppen. Éhes
csőre vadul marcangol, vagdos, tépdes,
s a kényes kismadár egyből átvedlik

ragadozóvá. Később jóllakottan
megnyugszik, csőrét törli, szomját oltja
a hóban. Ritmusát még visszafogja,
nincs még zenéjem némán, szaggatottan

él, figyel, ernyed, robban,elrepül.
Mint gyors szeretkezés... S már egyedül
maradtam ismét, illetéktelen,

rossz álmú leskelődő. Ég velem!
Majd cinkeélet lesz az életem,
és megpihenek az erkélyemen.


Későn-e, korán-e?


A tó jegén kislányok korcsolyáznak,
mint hosszúlábú tücskök, úgy cirpelnek,
mert nyár van bennük, soha meg nem fáznak,
s ha lótnak-futnak, akkor is pihennek,

új nappalokra kelve új vigasság
tölti be szívüket, és úgy szaladnak
tovább, úy nyargalnak, hogy el ne hagyják
őket a füvek, neki a tavasznak,

míg mi csak ebben-abban és csak itt-ott
látjuk még felcsillani azt a titkot,
amiért tenni jó volt s jó lehet még,

egy fénylő reggelt vagy szerelmes estét
idézve, célért élve s célra törve,
míg ők magunkra hagynak mindörökre.


Vak ember tükre

Fölösleges leszek és tiszta, mint
vak ember tükre, amely hasztalan
várakozik, hogy majd világtalan
gazdája int neki s ő visszaint,

vagy nyelvét ölti, járkál, fintorog,
sietve készül, borotválkozik,
csak térül-fordul, s már megváltozik,
és változik körötte száz dolog,

de mindhiába pontos mondatom,
ha nem lesz kinek majd elmondanom,
és mindhiába leszek csillogó,

kegyetlen, éles kép, ha senki sem
lát, hogy milyen vagyok és ő milyen.
ĺgy lesz? Vak ember tükre lesz a szó?


Hideg árnyékunk

Észak felé utaznánk késő este,
hideg vonatban,  lassan délre szállna
fehér madárként ablakból a pára,
s rávetülne hallgatag hegyekre

kettőnk árnyéka, hómardosta földön
zötyögne, bújna, botladozna végig,
s mi néznénk, mint kik nézik, mégsem érzik,
mi történik velük, s várják, hogy jöjjön

egy állomás, egy érkezés, egy fényben
fürdőző pályaudvar, s közben véres
már kint a hó, már szétszaggatják éles

barázdák testünk mását, míg mi ébren
figyelve, álmot nem remélve szállunk,
s a kinti tájban önmagunkra látunk.


De kinek mondjam?

Ha szétválunk majd, s visszaszólsz nekem,
hogy jó volt minden, s ennyi volt a múlt,
mert üres ég néz reánk hidegen,
s ezer napunk mélységes mélyre hullt,

hát szólok én is: egy-egy villanás,
egy-egy fehér áramlás megmarad,
ha elhagysz engem, s nem talál meg más,
majd megtalálnak engem a szavak,

mert mindegy már a nyelvnek, mindegy! mindegy!
hogy gyűlölni vagy szeretni kell minket,
gyűlöl, ha kell, s szeretkezik, ha kell,

s majd versbe hívom elmúlt napvilágom,
hogy úgy süssön, ahogy én kívánom,
de kinek mondjam, ha te nem leszel?


A felejtés rímei

Lehet, hogy elfelejtjük hirtelen
egymást, ahogy egyetlen éjszakán
mindent elönt a víz, és tétován
tapogatózunk majd a nincstelen

sötétben, s lábunknál csak a hideg,
folyékony semmi kavarog, szilárd
talajra nem lelünk, nem gyúl világ
sehol, nem szólhatunk már senkinek,

nem kérdezhetjük, hol van az a föld,
mely tartogat még szerelmes gyönyört,
hol van egy forró polinézia,

hol van a másik, hiszen tudni sem
fogjuk, s nem is akajuk, hogy milyen
volt, mert a túlélés: amnézia!


Mindent, mi jó s mi rossz

Egymással tényleg elműveltünk mindent,
mi jó s mi rossz, egymást már megszerettük,
egymást már meggyűlöltük, mindig együtt,
s mindig külön, megosztva terveinket,

titkolva vágyainkat, forgolódva
egy képzelt csapdában, vagy nekifutva
egy képzelt tágasságnak, mit sem tudva
arról, hogy vajon merre mennénk, hogyha

egymás nélkül mehetnénk, nem feledve
percig sem egymást, s mégis: mást keresve,
így ér a száj a szájhoz, csőr a csőrhöz,

egymáshoz zárva verdesünk, s a ketrec
falán jár fel s alá az árnyék, szenvedsz
ugye? De nem vagy s nem leszel közömbös!


Hogy meggyűlölj

Hogy meggyűlölj! Hogy utálkozz! Hogy átkozz!
Hozzám se érhess! Borzadva kerülj el!
És őrjöngve segítségért kiáltozz,
ha látsz, méreggel, lúggal, kötőtűvel,

ollóval, forró vasalóval, puszta
kézzel rohanj nekem, és szitkozódva
hasítsd le arcomról a bőrt, vagy kútba
fojts, égess meg, csalj fel magas toronyba,

s onnan taszíts le, ezt választom inkább,
mint én gyűlöljelek meg, s kettőnk titkát
is gyűlöljem benned: végképp kifosztva

futkosni fejveszetten s átkozódva
én nem fogok, s ha nem tudom megóvni
ettől magam, inkább én fosztalak ki.


Íme, jól vagyunk

Hát gyújts villanyt! Tárj ablakot! Nyiss ajtót!
Nincs éjszaka! Nincs éjszaka! Csak nappal!
Megvirradtunk már, kedvesem. Haraggal
voltunk, és íme, jól vagyunk. Kitartók

s reménykedők. Itt nálunk reggel van most,
itt nálunk tánc a fény, és fény a tánc, ó,
forogj, forogj, mint győzhetetlen zászló,
szálljon hajad, lobogj, lobogj, és arcod

arcomhoz érintve csak pillanatra
torpanj meg, és csak pillanatra nézz rám,
aztán tovább, tovább, körbeszaladva,

ujjongva, kiabálva: itt van, itt van
a föld, az ég. Míg én figyellek némán.
Késő van már. Csak nálunk ég a villany.

 

Rosszat álmodtam rólad

Rosszat álmodtam rólad: áradó,
alattomos, utálatos folyó
sodort el, s én, ki úszni jól tudok,
nem féltem hát, hogy belefulladok,

mégis haboztam, nem olyan sokat,
csak egy másodperc, csak egy pillanat
volt az egész, és már ugortam is
utánad, akkor is, álmomban is

szerettelek, de az az átható,
szörnyű bűz, az a szennyes, rothadó
kavargás mégis visszatarthatott,

s már ébren is csak arra gondolok,
hogy sem gyáva, sem bátor nem vagyok,
míg közted s köztem nem választhatok.


Győzelmes együttlétünk

Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra

meg újra, összetartva s összeszokva,
végigjárhassuk napi útjainkat,
s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
a másik kéz lekapcsolja a villanyt,

s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
a másik láb a testet megtámasztja,
s mit egyik szem lát, azt látja a másik

kora reggeltől késő éjszakáig,
ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
akárhová: ott is magunkra lennénk.


Mintha még hihetnénk

Szeretsz-e? Macska vinnyog odakint,
összemocskolja, szertehasogatja
az éjszakát, és kínálja a kínt
nekünk is, csecsemősírást fakasztva

társából, mintha még ártatlanok
lehetnénk együtt, mintha még hihetnénk,
hogy a világos, tagolt nappalok
helyett egy-egy artikulátlan esténk

megmenekít: egyetlen kéfejű
élőlénnyé, egyetlen torzszülötté
változtat minket, és most már örökké

így maradunk, egymáshoz végre hű
szerelmesek, nem én, nem te, hanem: mi.
Magam sem, téged sem tudlak feledni!


Végső olvasat


Derű! Derű! Derű! Derű! Derű!
Kiáltozom, s már lassan csak betű,
mi lélegző jelentés volt előbb.
Fű! Fű! Fű! Fű! Fű! Föld alól kinőtt

a fű, sötétségből a fény kibújt,
és testedről sok rossz emlék lehullt,
míg egyre-másra mondtam a neved,
ki szeret téged, látod, így szeret,

hogy átsüt rajtad fehéren a váz,
s majd helyettem is csak betűt találsz
az ágyon, formát, mely papírhideg,

s a gyűrött lepedőből tiszta könyv
lesz: végső olvasat! S később közöny!
Miért hagyod, hogy ismételjelek?


Mint régi felhúzott óra

Mint rég felhúzott óra, már lejárnak
a felhőt fújó boldog mozdonyok,
már önmagamat sem szeretném társnak,
s nyikorgó tengelyén már nem forog

a napraforgó sem, naponta egyszer
még érzi ő is, hogy föléje ér
a nap, s ilyenkor száz szikrázó szemmel
még néz, még emlékezik, még visszatér

oda, ahol hajlékony mozdulások,
táncok, neszek s egyhelyben utazások
kitöltik még a mindennapi vágyat,

mert nem kell más emléke még, és minden
veled keres, veled kutat, és nincsen
rossz, őszi íze a megalkuvásnak.


Színészkedő jövőm

Lennék ripacs? Kifestett arccal, rúzsos
szájjal, dülledt szemmel csak illegetném
nektek magam? Jól látnám, persze, gúnyos
figyelmetek, de nem szólnék, csak tenném

a dolgom, végképp félredobva mindent,
mi visszahúz, mi árulkodna rólam,
ki ismerem még azt, ki én is voltam,

hiszen csak öltözés, csak szűnhetetlen
elkendőzés vagyok már, forgolódva,
újabb s újabb ruhákat felkapkodva:

Ó, nem vetkőzés! Nem! Nem! Ismeretlen
leszel, kinek csak múltja ismerős. Ki
nem tudja elmúlt énjét felvetkőzni.


Reductio ad absurdum

És tűzre, vízre végképp ráutalva
miként lehetnék én szabad? A szükség
már bennem van kezdettől, s rémuralma
növekszik csak, édesség, keserűség

terelgeti étvágyamat, gonoszság,
jóság éleszti szenvedélyem, s minden
pontos választ kap tőlem, nem cáfolják
a sok szabályt szeszélyek, tetteimben

csak itt-ott csaphat össze tűz a vízzel,
csak néha-néha véti, amit ízlel
a száj, édest-e? keserűt-e? Láttam

százféle vágyam terrorját, szerelmem,
s tudom, volt úgy is, hogy szabad lehettem,
de minek? Hiszen semmire se vágytam.


Életünkben a pátosz

Mit vegytintával írtak fel az arcra,
lassan előjön, foltok, ráncok, hegek,
kiteljesedik titkos üzeneted,
és olvassa, ki olvasni akarja,

már érthető vagy, már van megfejtésed,
mint használt tárgy, mely hasznát megmutatja,
s mert múltja van, jövőjét nem kutatja,
de ennyi csak? De ennyivel beéred?

Betelhet minden arc, sűrűn beírva,
mint a papír, lehet, hogy irka-firka,
lehet, hogy súlya van, de mindenképpen

folytathatatlan. Új papírba fogni?
Hogyan? S hogy nem leszel, de vagy: megszokni?
Miért? Letörlöm inkább, amit éltem.


Bár lenne, ami volna

A hulló haj, a foghíjak, a lassan
eltorzuló vonások és a ráncok
rácsa mögött, akár a szörnyű bajban
levőké: rémült gyermekszem, világot

kérő, világot vesztő, körbe-körbe
szaladgál képzeletben, és figyel csak
kitartón. Hát ilyen leszel? Széttörve
a hús, a bőr rossz ketrecét, ki felkap

s magával visz, magához ránt, mint mágnes
a szerelmes vasat, van-e? S ha lenne?
Erőnek erejével bízol benne,

de gondold meg! Nyugalmas torzulás ez,
ahhoz képest, mi akkor elsodorna.
S mégis bár lenne, ami most csak: volna!


Szenvedéllyel szólunk-e még?

A lámpafény kicsordul ablakomból,
és bemocskolja házam, udvarom,
mert láthatom, hogy íme: hol lakom,
s mit képzelegtem, mindent összerombol,

akár a sav, kimarja éjszakámat,
s foltokban sejlik, terjed nappalom,
bár jobb lehetne bentről csak, vakon
tapintani a fákat és a tájat,

míg képzeletben minden kiegészül,
mit gondolok, az gondolattá épül,
s mi csonka volt, az nem csonkul tovább,

a feltörő fényt most még visszafojtva,
lámpám szörnyülködő szemét befogva,
legyűrném így a teljes éjszakát.


Rossz egész


Nappalaim már összekeverednek
éjszakáimmal, mert egy-egy világos,
éles folt meg-megvillan a talányos
sötétben, és legtisztább reggelemnek

is van árnyéka, kismadárnyi szürke
homály egy zugban, hova nem világít
el a nap, s nappalaim éjszakáit,
éjszakáim nappalait betűzve,

mint érthetetlen könyvet, jól tudom,
tágra nyílt könyvemet majd lehunyom,
és hideg szemmel szétnézek a tájon,

hogy régi rendje hátha visszatér:
eddig a nappal, eddig van az éj,
s mi rossz egész volt, ismét félbevágom.


A nyelv diadala

Tán hős lennél, de jézusmáriázva
csapkodnak, sápadnak a fák: ne most!
Kabátod szárnyát mocskos szél cibálja,
ölelget, fogdos, tapogat, kifoszt.

Ne most! Ha sárgul. És ne most! Ha nyílik.
Ne most! Ha rossz. Ha jó. Ha torz. Ha ép.
Ne most van mindig. Jól jegyezd meg: mindig!
S csak tép a szél, csak tép, míg összetép.

Ki kellene a pillanatból lépned.
Ki tegnapodból. Holnapodból. És
tisztán, világosan, akár a kés,

egyetlen síkban élni, véges élted
nem remény lenne: él! Csak él! Csak él!
S már nem kérdeznéd: él-e, ami él?


Itt úgy élsz

Itt térdig földben sárgarépa él,
itt tűzfalakról lecsúszik a szél,
itt szétugornak, mint borsószemek,
tyúkok, macskák és taknyos gyermekek,

ha zápor loccsan rájuk hirtelen,
dézsából ömlő, gyors és szertelen,
itt szőlő fut fel házak oldalán,
csupa idill: itt jól érzed talán

magad, jól, persze, elmúlik a vágy,
és visszatér, mi elmúlt: iskolád,
szerelmesed, barátod, aki volt,

itt úgy élsz, mintha élnél, úgy írod,
úgy tetoválod tele papírod,
mint rángó bőrt, ha él még, ami holt.


Felirat kislányom fényképére


Hej, ugra-bugra, hej, te kékszemű,
lentről felnéző, minket figyelő,
kit semminkből sebtéből hív elő
rossz fényképészünk, ez a keserű

idő, s már retusál, már beleszól,
ha elmozdulsz, ha sokkal fontosabb,
sokkal igézőbb dolgod is akad,
mint egy emlékké torzított mosoly,

de lám, te izgő-mozgó, egyre több
a „rossz mosoly” a „jó mosoly” mögött,
s majd tudni fogjuk lassan, mire szánt,

ki albumokba gyűjt fiút, leányt,
hát perdülj, fordulj, mozdulj, tiltakozz,
s hogy sírhass, ríhass: ezért hadakozz!


A test szonettje

Hányféle házban megfordultam eddig,
hány utca megszült, tolt, lökött a fényre,
mind újabb és újabb elrémítő térre,
s még egyre tart a változás. De meddig?

Hányféle ágyban forgolódtam ébren,
hány éjszakából keltem új reggelre,
belakva mindent, s mindennel betelve,
más-más ruhában járva, más reményben,

más célban, más érzésben, hány szerelmet
elnyűttem, s nyűttek engem, hány haragban
éreztem jól magam, és hány alakban

kerestek meg a réges-régi tervek,
s én itt vagyok még mindig, íme, ebben
a lassan romló egyetlenegy testben.


Nem magadért?

Míg leng a pók a magaszőtte szálon,
s a kiválasztott semmit összefonja,
higgadtan, fontolgatva sorra járom
a házakat, hol laknom kellett volna,

s hol nem fogok már lakni, ismeretlen
és mégis ismerős a kert, az udvar,
s ahogy az ablakokban összerezzen
a függöny, mintha élne, s egyre furdal

valami rossz kíváncsiság, mi lenne,
ha... és mi lett volna, ha... más szerelmek,
más tervek... s jól tudom, majd megkeresnek

ugyanígy engem is: ti éltek benne,
ti élitek az életünk, hát történt,
ami történt, nem magadért, de: másért.


Valószínűtlen utazó


Már végképp százfelé szakítva, mint
valószínűtlen utazó, aki
csak megy tovább, s nem tud választani,
s most minden utcasarkon visszaint

annak, ki volt, s annak, ki lesz talán,
ha másik énje egyszer célba jut,
s száz másik énjét hordozza az út,
százféle terv van most is asztalán,

de szétszóródik lasssan, nincsen itt,
ha itt van, nincs sehol, és álmait
szemmel követni sem képes ma már,

így várok, így megyek, így érkezem,
míg Poe hollóját visszakérdezem,
s ő szól: ne integess, mert „Sohamár”!


Mint új mezők

Dohánnyal, pálinkával mérgezett
és lassan földre hulló testedet
körültáncolják majd a gyermekek,
s mint új mezők a régi kerteket

hol kövek között éldegél a fű,
s mi édes lenne, az is keserű,
úgy néznek téged, tágra nyílt szemű,
sok ujjongású és sok-sok fejű

jó sárkányként, hogy íme, a vitéz,
ki mindig harcra, mindig tettre kész,
most elfelejti célját hirtelen,

s csak várja ébren és fegyvertelen,
hogy győzni merjen, aki nőni mert,
és tág mezővé változzék a kert.


Mindenki autóbusza

Az autóbusz párás ablakán át
itt-ott kilátni, de minek? Világát
külön cipeli, és külön szabályok
érvényesek rá, innen nem szivárog

ki semmi, sírás vagy veszekedés sem,
egybeolvad minden, s hiába kérdem,
hogy hol vagyunk, legfennebb egy-egy gyermek
tudhatná: ők még kifelé figyelnek,

ők még fel-felkiáltanak, hogyha kint
egy fa, egy ember ránk néz, visszaint
s nevet, nekik még ez az állomás,

ez az állandó mozgás és változás,
nem számít, honnan és hová, amíg
kint él az út s a cél bennünk lapít.


Egy madár arca

Korallpiros korallszigetre érve
majd felsóhajtasz: megérkeztem végre,
mert erre vágytam mindig, ezt kívántam
egy kortalan és koralltalan világban,

ruháidat a parton szétdobálod,
és szélnek, víznek magadat kitárod,
míg szétáradsz a napban, mint egy vízcsepp,
s a van helyett majd átéled a nincset,

hogy rákok, pókok viselik ruhádat,
és bohóckodnak, szállnak, kiabálnak
a madarak, ha jár még madár arra,

de hűlt nyomoddal nincs ki újra lépjen,
csak inged duzzad, lélegzik a szélben,
és fölötte az arc: egy madár arca.


Majd elcsukló beszéded


A hosszú í-ken zöld fűszálak lengnek,
a hosszú ó-kon, mint labdán: a kés,
a hosszú ű-kre margaréták esnek,
s a hosszú ú: a halálon a rés,

hol sírva, ríva, jajgatva még vissza
is küzdheted felhorzsolt testedet
egy felbillenő, szélseperte síkra,
hol kék díszű katángok nincsenek,

csak hosszú ő-k. Csak ők. Csak ők. Csak ők.
És körbeállnak, néznek téged hosszan,
sok fürtös fej rég elmúlt ablakokban,

sok rémült szem. Sok kedves kéz: a nők.
A férfiak, mint képregényben, bátrak:
csak cigarettafüstöt kiabálnak.


Fényes bogárként

Egy színpadon, hol minden rád világít,
a lámpák és a nézők és a társak,
s hol maszkod mögött arcod mégsem látszik,
mert téged néznek, s mégsem téged látnak,

ott kellene majd élni, hogyha elfogy
a maszk alól az arc, ruhád alól a
test, és ujjongásod mögül a boldog
lélek is, s úgy jársz, úgy szólsz, mintha szólna

még benned minden, mintha összezengne
a világ összes húrja, s mintha lenne
sírás a könny mögött vagy szenvedélyes

öröm a nevetés mögött, és fényes
bogárként csak keringsz majd, körbeszállva
házadat, hol már rég kihűlt a lámpa.


Gyanútlan éjszaka

Majd kicserélnek engem reggelig,
friss fűvel borzong körben a mező,
szétrántja függönyét az ébredő,
és új fénnyel a szoba megtelik.

Friss fű! Új fény! Csak egyre fel! Tovább!
A bátor test szédül s megrészegül
a gyáván megbúvó lélek körül,
ki érzi, hogy most már minden fonák

lesz, és a dolgok rendje felborul,
mint aki nem tudott s most megtanul
egyből franciául vagy angolul,

és úgy beszél, úgy hallgat, úgy szeret
mindent: könyvet, gyümölcsöt, gyermeket,
mint én szeretném, hogyha nem leszek.


Csak úgy, ahogy egy lepke

Megváltoztam? Jobb lettem? Sokkal rosszabb?
Mit szegtem meg s miért? És mit nem szegtem
vajon meg? Áll a mérleg, meg se rezzen,
a sót nem sónak, hanem csak kilónak

mutatja, és a krumplit is, a cukrot
is, mindent, mert nem hagy nyomot közömbös
tányérján semmi sem, rossz örömömhöz,
jó sírásomhoz nincs köze, és szurkot

sem tesz aljára senki, hogy kilesse:
mit mérek? Változtunk? Nem látható
még semmi rajtunk, s nem bocsátható

még semmi meg, csak úgy, ahogy egy lepke
ül mérlegünkön, s annyit ér a szó,
amennyivel így súlyosabb a só!


Beteljesülsz te is

Belülről nyílik minden, csillagok,
virágok, méhek, ajtók, ablakok,
belülről jön a hívás, hogy jöhetsz,
belülről jön a tiltás: elmehetsz,

szerelmed kulcsot ad ki ablakán,
szerelmed egyedül él csillagán,
s te vendég vagy, mint füvekben a fény,
amely kialszik, ha leszáll az éj,

szükséges jó, szükséges rossz, de csak
egy benti kérdés felelete vagy,
s ha nem kérdeznek, te sem válaszolsz,

magadból már csak egyre kifelé
haladsz, csíraként új fények felé,
míg életedből végre kihajolsz.


Pantha rei


Fekszel egy nagy mezőn, s elgondolkozva
babrálsz a fűben, mint szerelmesed
hajában, amíg körbejár veled
az ég, felhőjét, napját sokszorozza,

s szédítő mozgásából változás lesz,
idő lesz, múlás, romlás, épülés,
talpra ugrasztó figyelmeztetés,
hogy olyan fényben, olyan fűben fürdesz,

mely változik körötted, felnövekszik
vagy elfogy, mint ki nyitott szemmel fekszik
melletted, teste még testedhez ér,

de közben arra gondol, nincs kenyér
reggelre, nincs menekülés, nem várnak
ránk az élők, s a boltok már bezártak.


Így érkezel?

Várd be a tücsköt a forró mezőn,
várd be a szöcskét, mert utánad jön,
várd be a felhőt, miért menekülsz,
jobb, ha pihenni a fűbe leülsz,

és hegedülsz, zümmögsz, hümmögsz amíg
nyomodban sorra mind megérkezik,
akit egyszer lehagytál, körbefog
a sok izgő-mozgó emlék, a sok

ráérős fű, fa, állat, napsütés,
eső, tűz, víz, halál és születés,
várd be a múltat, mert így védtelen

vagy a tücsöktelen, rossz réteken,
s hiába érkezel, ha nincsen ott,
ki elkísért s ki útnak indított.


Hogy hű lehess

Nem az amundsenek, akiknek végül
sikerült, nem a visszaérkezők,
hanem a többiek, belőlük épül
ott messze fent a cél, fehér mezők

utasai és hűséges lakói
később, hiszen mindegyik hű maradt
a szívszakadva vágyott, a valódi
célhoz, a réges-rég várt pillanat

végtelenéhez, a beteljesült
szerelemhez, s emlékük elmerült
a hóban, mert nem úgy indultak útnak,

nem úgy mentek el, hogy megjöjjenek,
nem úgy éltek, hogy emlékezzenek,
s jövőjükben nincs értelme a múltnak.


Jobb, mint semmi?

Zseblámpával a mérges éjszakában,
hogy el nem essem? Egy-egy kört kimetszve
sötétből, elmozduló fejekre
tapasztva glóriát, és fűben, fában

felébresztve a nappali reményt, ha
közben a reggel messze még, s csak ócska
trükk, csak önző, hazudozó, csalóka
fény vagyok én is, s rögtön visszatér a

sötétség, ha továbbmegyek, mögöttem
ugyanolyan a táj, s amerre jöttem,
nem változott meg semmi: jártam-keltem,

mint bolond szentjánosbogár a kertben,
s mert kőről kőre léptemet vigyáztam,
még múló nyomom sem maradt a sárban.


Friss hó a könyvön

Friss hó a földön, fákon, házakon,
friss hó a borzas cinkeszárnyakon,
friss hó a nappalon, az éjszakán,
friss hó a kórházon, az iskolán,

mindent bepótol, mindent betemet,
könyvespolcodat és szerelmedet,
ismét fehér az élet, nincs betű,
hideg tücsökbajuszként vár a fű,

és fonákul bár, de te is szabad
vagy: új szennyre sóvárgó, tiszta lap,
amelyen semmi írás nem maradt,

hiába róttad sok-sok mondatod,
napjaid ismét makulátlanok,
nem jók, nem rosszak, csak ártatlanok.


Se füst, se felhő

Felindult a füst a havazásban, hulló,
erőszakos pelyhek között kimúló
ellenkezés: csak ennyi voltál s ennyi
vagy, igen, így próbálsz kimenekedni...

miből is? Honnan is? S miért? Nem jó a
kezdés, s most úgy hullsz vissza a papírodra,
mint szürke szemcsék, és csak fekszel holtan,
mint szétszórt, elrontott betűk a hóban,

mert téged ír a téli táj hatalmas
írógépe, billentyűjére farkas
ugrik, kutyáktól éber már az erdő,

és rémült nyúl búvik a hosszú ú-ba,
és csingilingi cinke egyre fújja:
Légy tűz ott lent! Nem vagy se füst, se felhő!


Változik fűvel, léggyel


Éled a fű, s ébrednek a legyek,
így legy tavasz, ilyen lesz, bűzösen
eláraszt, jóval, rosszal is üzen
nekünk, egyszerre támaszt meleget

és romlást is, akár egy kései
szerelem, kétértelmű és gonosz,
mert nem lehet s nem kell kivédeni,
el kell fogadni, amit idehoz

a szél, fűillatot, szemétszagot,
szétfeszíti a csukott ablakot,
erővel rád tör, hát választanod

kell: vársz-e még és bújsz-e még tovább,
magadra zárva egy hideg szobát,
vagy elhiszel már minden változást.