Markó Béla

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Talanítás. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1984.


TALANÍTÁS
(1982–1983)


HATÁSTALANÍTÁS



Két Piros Biciklin érkezünk majd a dóm udvarára. Mifa és Diamant, így fogják hívni a bicikliket. A dómot éppen javítják, de azért be lehet menni. Én nem fogok bemenni, megizzadtam, mintha lázas lennék, tüdőgyulladástól félek. Leülök a kövekre az udvaron, és aggályosan hátra...

Kedves Madách Imre!

Az állatkerti majmok már a falanszterben élnek. Ha
szomjasak, csorog nekik a víz, s az ebédet is
pontos órában hozzák. Télen egy jól fűtött teremből
figyelik az időjárás torz fintorait. Dolgozni is

megszabott rendben dolgoznak: másznak. Lelógatott
kötélen, meghántott kérgű ágas-bogas fán. Döglött
fa tetemén. Ők a mászás michelangelói, s most,
persze, széklábat faragnak. Egy-egy cirádát azért

megkockáztatnak. Szabad is nekik. Ó, hát vasárnap
délelőttönként kijárunk mi is, csak nézzük, nézzük.
Elmenni egyszer fülledt dzsungelekbe, bámulni, ahogy a
páviánok sixtusi kápolnát ugrálnak fejünk fölé!


Egy lakótelepi gyík elégiája


Gyík, te méregzöld gyilok, drágakővel gazdagon kirakott
kardmarkolat a befőttesüveg alján, te gyanútlan fogoly,
akit kiszikkaszt a korán felgyújtott villany, s lesz belőled
gyíkbefőtt, vagy még az sem, kocc-kocc-kocc, kocc-kocc-kocc,
így szól az üveg, semmi szorongató nekünk, jön majd
a szemléltető pusztulás, s egyszer talán a megszorult
alkoholisták leisszák rólad a szeszt, az lesz a
feltámadás, ha gurgulázva elfogy a halál, addig is
a satnya fűből kihalászott gyíkocska kénytelen-kelletlen
óriás, minduntalan nekiütődik a horizontnak, és
túlfelől csak az értetlen semmi figyel elnyíló szájjal,
de azért jó lenne kimenni vagy bemenni, neki úgy,
nektek így, mert ilyen a végső tisztaság, ha mégis
folytatódik életünk, s fűre újból kiteszünk, hogy
jóvátegyünk, s hogy ártatlanok legyünk, nem pontosan
arra helyre, nem, nem, egy kicsit közelebb vagy
egy kicsit távolabb, gyík-európa helyett gyík-amerikába,
gyík-ilyen-folyó mellől gyík-olyan-folyó mellé, de mit számít
az? ugyan mit? zölded is, sárgád is sötétül,
de csak úgy, mint futó felhő a nap előtt, mint
dálutáni árny, ha forró délelőttökön túlságosan előre
nézel, mert véletlen minden, a szürke lakótelep, az
összecsukott ég, a száraz fűcsomók, és véletlen a vágy, és
véletlen a méregzöld gyász, ha fölragyog, és lassan már
kihuny, megtanulja ő is az amerikás gyíkok nyelvét,
nagy nehezen hazavándorol, a szemléltető pusztulás
elkerüli, s majd a véletlen feltámadás is, csillog a
kiforrázott befőttesüveg, megöregszik, tokája ráncosodik,
felsóhajt: ó, hazám, gyík-európa, tízemeletes semmi
tövében szemetes ágyás, s fölöttünk a halhatatlan ég, a
hullócsillagok, erkélyről leröpülő fényes cigarettacsikkek.


Milyen színű a tücsök?

Eltücskölök lassan én is? Mindig azt hittem, zöld a
tücsök, s íme, fekete, nemcsak a nagyja, hanem az
apraja is. Nézek körül, s hát mindenki leszokóban, borról,
nőről, dohányról is, mert jön a cirrózis, az impotencia,
a tüdőrák, jön a végső feketeség. Éljen az absztinencia!
Éljen a lépcsőházban masírozó csótányok serege! Abból is, lám,
kétféle van, világosabb, sötétebb, ezt sem tudtam. Kiülnék
valami hóba, kezdenék valami indulóba, de már én is leszoktam
errről-arról, s az új veszélyek új sorsra kényszerítenek, ha
tücskülünk, mert tücskülünk, és a hóba kiülünk, vékony
lábacskáinkat kapkodjuk, úgy táncolunk. Az ének jelképe
és a nyári szabadságé, Bálint fiam fogott egyet, gombostűvel
dugóra tűzte, Eszter kíváncsian nézi, a feleségem megígérte, hogy
kidobja mindenestől. Ha tücskülünk, hát tücskülünk. De
nem ám zölden, hanem feketén. Ez is, persze, száz veszéllyel jár,
száz rossz eséllyel, jó lenne leszokni erről az átváltozásról,
jó lenne megrendesedni, megemberesedni, de mit csináljon az,
aki éppen most végzi, s nem kezdi  a rendet? A rendet? Talán
a szerelmet! Azt nem? Tücsökké lenni, kicsi tücsökké? Ha egy
esőcsepp ráesik egy ilyenre, hej, hogy elázik! S meg is
fázik. De fürdik a tiszta vízben. Látom, körülöttem már
mindenről leszoktok. Én nem biztatlak a rosszra. Elhagyjátok
a cigarettát, az éjszakázást, a hülye vicceket. Reggelente még
tornásztok is. Én is tornászom, persze. A nyitott ablakon
egyszerre két négyzetméteren tódul be a friss levegő. Mintha egy
nagy, hideg üveglapot fektetnének a meztelen testre. De
én közben tücskölök is. Rossz játék ez, de játék, és ez is több
a semminél. Kicsi fűben kicsi zeném lenne nekem is. Itt sorra
mindenki megrendesedik, s nem csinál forradalmakat, nem bizony.
Lehetne minden óriási, s lehetnék én is a hóban üldögélő,
napszemüveges bogár, akkora, mint egy traktor, akkora, mint egy
monumentális happening. Pedig én sejtettem, hogy a tücsök
fekete, de ti mind zöldnek rajzoltátok, szöcske-formájúnak. Jó,
ha tisztázzuk ezt is. Aki élni akar, fél a cirrózistól,
az impotenciától, a tüdőráktól, az infarktustól, a ház előtt
ácsorgó autóktól, a villanyrendőrtől és a gyors-
hajtástól. Le kell szokni, fiúk! Le kell szokni! S hogy tovább
mi lesz? Az orvos megkopogtat, mások is bekopognak. Jó napot,
mondják, ezt és ezt keressük. De mi csak nevetünk, mert közben
leszokunk. Az írásról. A sírásról. A fogyásról. A hízásról. Ez
nem egy ellen-reklám. Ez nem egy anti-vers. Bálint fiam lassan
megtölti a házat döglött bogarakkal. Eszter lányom ötéves, és
megtanult olvasni. A feleségem természetesen nem dob ki semmit.
Én meg maholnap eltücskülök. De ezt sem úgy, ahogy
ezelőtt húsz évvel tettem volna. Vagy tizenöt évvel. Akkor
még úgy tudtam, hogy zöld a tücsök. Zöld, zöld, zöld...
Most már ilyen az absztinencia. A kései átváltozás. A
ránk kényszerített tudás. Hej, fekete. S a lépcsőházban fel s le
masírozó csótányok atombiztos serege. A boldog sereg?


A rovargyűjtő mire gondol?


Rég sejtettem már, hogy a tüdő alatt, a két vese között
átszalad majd a gombostű, és úgy támaszkodik fényes
fejére egy rovargyűjtő, mint a sétabotra. Nyögdécsel,
szidja reumáját. Arcomat belefúrom a feketeségbe. ĺgy

napozom majd a halhatatlan semmiben. Hej, arany
pecsét az égen, kék levélboríték, a mennyei posta
elviszi. Hej, halottaid teste a hidegházban. A hülye
gyógyszerek, s a tűk, a tűk, a tűk. Hajnali háromkor

hazafelé a kihalt utcán. Én már tudom. Hogy
mondjam meg? Hogy mondjam meg? Hogy mondjam meg?
A posta egyfolytában viszi-hozza az arany pecsétet,
gyűrött és elmosódott, átment már sok-sok  kézen, ilyen

az én éltető napom. Feloldom s feloldozom minden
álmomat, megbocsátok nekik. A lélek hideg és fényes,
mint a tű, ha kihúzzák, és szemétre dobják a maradékot,
a lélek, amivel idetűztek, s most elmehetsz!


A kikényszerített jelkép

Barátom verseket ír, harmincöt éves, és albérletet keres.
„Egyedülálló értelmiségi férfi.” Megkért, hogy adjam fel
helyette a hirdetést, sajnálkozva néztek rám a kiadóban,
pedig nekem családom van. Vajon nem látszik rajtam? Tényleg,
az ilyesmit észre lehet-e venni? A versek, persze, ezután
kezdődnek. Ezek csak dokumentumok. Tehát: kimentünk a
folyóra, és úsztam, úsztam, úsztam. Jöttek a víz felszínén
a fények, átsuhantak a fejem fölött. Most megtudhatnám,
amit nem tudok, néhány véletlen korty, a levegőhöz
szokott tüdőbe beront a víz, s az már mindenképpen
rosszul fog dönteni. Rövid pánik, majd a hullámokban
szétfutó idő. Ahogy a kedves könyvtárszobát lerohanja
az ár, és utána már csak verebek lábnyoma a száradó
iszapon. De lentről minden fordítva van: halak
ugornak fejest a levegőbe, vagy a parti sekélyig araszolva
incselkednek a szárazfölddel, mélység helyett a magassággal.
ĺgy átfordulva élni se vágynék, vagy mégis vágyom, mert
a víz alatt a vakító életű ház, a szürkéből zöldbe
váltó kert, a ribiszkebokrok igazgyöngyöt teremnek, mintha
én verset írnék. Úszni! Úszni! Úszni! Lebegni! Lebegni!
Lebegni! Ha a kavargó vízből felbuksz, figyelmes
alakod néz le rád a fenti fényből, s te magad
kiáltasz: hova estél? Az igazgyönggyel vajon
mit kezdenél? Hát eddig s ne tovább! Tested a vizet,
eszed az esztelent csak karcolgatja, mint a vízipókok
lába. Hazamegyünk, vacsorázunk, lefekszünk. Van nekünk
lakásunk, könyvünk. Az elárasztott könyvtárszobában
üldögél búvárruhában sok tudós bácsi. Hessegetik a
lámpa körül a halakat, görnyedten körmölnek
valamit, megigazítják az oxigénpalackot. Mire jó?
Ha befejezték, elmennek ők is? Napozni? Gondolkozni?
A víz majd egyszer leapad, az iszapban csillogó
szemüvegek... Szürke csillagok később: verébnyomok.
Mint ki fürödni jár, úgy lapozgatni sok-sok könyvet?
Van rá szavunk is: „könyvbúvárok”. Úszkálni fejveszetten
szétlebegő papírok után? A tapasztaltak saját kezükkel
szaggatják a gumicsövet. Néztem, ott feküdt
kórházi ágyon, hályogos szemmel, mintha víz alatt,
s csak jött fentről a perfúzió. Hiába. Ki volt?
Nem mindegy? Láttam, hogy a szájába betódult a semmi.
Mi most csak keressük a képet, ami kifejezne. Ha
lehetne. ĺgy van ezzel a barátom is, aki
harmincöt éves, egyedülálló értelmiségi férfi, és
albérletet keres. S albérletet miért ne kapna?


Átmenetünk

Áttetsző zacskóba a szívet, műanyag zsákba
a tüdőt, hatalmas bőröndbe a tekervényes
gyomrot, a párolgó beleket. Újságpapírba a
csontokat. Csak úgy! S aztán gyerünk, fel mindent

a teherautóra. Túlfelől pedig hiánytalanul lerakni
az egészet. Segít a sok-sok jóbarát. Berendezkedni
újból, helyre tenni a szívet, a tüdőt, a gyomrot,
a beleket. Leseperni a véres lével beszennyezett padlót.

Kifizetni a sofőrt. Köszönteni új lakásodat. Új
életedet. Hej, mennyi himnuszom lesz, mennyi
helyhez s ünnephez kötött részegségem. Most,
amikor már csak a pókhálós szegek. A falak

visszhangos fehérsége. A rosszul csukódó ablakok.
Az új, édesebb kalciumot, új, savanykásabb
foszfort  kortyolgató ciklámenek. Hát gondol
mindenki egyet, költözik s átöltözik. ĺgy

hordja szerveinket a csodálatos teherautó.
S holnap, ha visszamennék, ajtómat idegen
nyitja: kit tetszik keresni? Ha jól nézem,
ingemet és nadrágomat is ő viseli. De én

akkor mibe öltöztem? Hova költöztem? Mint
amikor kilépsz a fürdőkádból a hideg cementre,
és nem hiányzol már a víznek. Micsoda hasonlatok!
Papírzsákban már a könyvek, papírzsákban

már a nagymama, a nagytata, a nagynéni, a
nagybácsi? A sofőr jókedvűen visszanéz. Zacskóban
dobog a szív. Zsákban lélegzik a tüdő. Bőröndben
emészt a gyomor. Azt kérdik ott is: kit tetszik keresni?


Gyere, szeressük egymást


Elvékonyodik alattunk a föld, mint a celofán,
gyere, szeressük egymást, sárlé csorog
az ivóvízbe, és kövér krokodilusok mászkálnak
a fejfájós csillagok alatt, de azért a hánytató

undor sem örök, csak annyi mindent le kellett
gyűrni, s le kell még ezután is, mint aki pöcegödörbe
esett, és takarítja magát a szélben, gyanútlanul
járkálunk az utcán, pedig mindenkire

rázuhanhat egy kötéltáncos, rossz nevetés rázza
életünket, belülről terjed kifelé, és a
szorongás is csak ennyi: marék hó a gyomorban, amit
nem olvaszt már fel sem bor, sem pálinka, sem ének, ha

fénylik a sok-sok ablak odafent, ahonnan
bármikor levetheti magát valaki, csak sietnek a
felvonóval, csak laknak emeletes mélységek fölött, és
senki nem kiált rájuk, néha még ki is néznek,

ajtójuk egyre kisebb, halottaik felpuffadnak,
kötélen eresztik le őket, mint a bútort, és
nem veszik észre, hogy látni onnan a jóllakott
keselyűk hátát: a boldog repülés fonákját.


A metaforák természetéről


Éneklő vetemények a dombon, hagymák lágere,
saláták lágere, sárgarépák és petrezselymek
lágere, s kering fölöttünk a halhatatlan kánya,
a pelyhes pitypangoknak azt hiszi: kiscsibék,

szélsebesen lecsap rájuk, talán minket is
elragad, hova viszel? miért viszel? meghalunk?
Süti a nap az ágyásokat, s dalol a sok-sok zöld,
árnyékot csak mi vetünk reá, ha figyeljük a

füst nélküli motorok egyenletes járását, és
valahonnan idezeng a gyermekkori kórus, szállunk mi is
a föld felé, az ég felé, s úgy ülünk a szőlőlugasban,
mint zúgó utasszállító gépek hasában, de ha

kedvünk tartja, kilépünk belőle a fényben úszó, bárányfelhős
kertbe, fehér barázdás semmiségbe, s úgy csattan be
mögöttünk a világ, mint az érdes lécekkel, rozsdás
szegekkel kivert kiskapu, ha reggel munkába indulsz,

sietős kedvesem, buzgó barátom vagy makacs ellenségem,
dúdolj hát inkább te is szögesdróttal bekerített
veteménynek egy furcsa indulót, egészen lassan,
meg-megtörve az egyhangú ritmust, s ne higgy abban,

amit már fennhangon nem is mondanak, mert tudják, hogy
tudod, a széttépett pitypang s az éhes kánya mond-e neked
valamit a metaforák természetéről s arról az
érthetetlen refrénről, hogy: itt élünk s nem úgy?


Emlékszel? A rózsaszínű közhely

Mint akiket robbanás dobott szét, besodort giccses
házakba, rózsaszín paplanok alá, és most
azt hiszitek, hogy a bútor is csupa vér, a rózsaszín
paplan is csupa vér, hát hol a vér? hol a vér?

láttatok-e rózsaszín földet? rózsaszín követ?
rózsaszín vasat? lányok körmén ragyog a lakk,
mint az olcsó cukorka, nézésünk megédesedik,
beszédünk elcukrosodik, gyere, világ, hajnalodj!

kurjongató barátaim, ugye elhallgattok? ugye
szétrobbantok? egy-egy repesz a mezők szívében,
a parkok szívében, a sokemeletes épületek szívében,
egy-egy repesz a felvonóban, a suhanó autóban,

az egyre távolodó járművekben, s talán halálig
fáj nekik, hogy vagytok! talán! külön-külön
izgató vagy moccanatlan szilánkok, fölénk borul, tolakszik,
türemlik, maga is élő hús, a vér nélküli hajnal.


A napsütötte megálló


Beárnyékolt jövendőt, nedves homokot álmodunk
magunknak, s elmosódó nyomokat az
érintetlennek hitt remegő talajon. Mint
bemocskolt képzeletű lányok, úgy várakoznak

a szikrázó hegyek, a havas, felsebzett partok, mert
valaki járt már erre, hátulról, elmúltak
felől süt a nap, tarkónkra tűz, és
jéghideg a fény, mint a pisztoly, elvirágzott

az üldöző, a sok emlékű nyár. Ha most
hirtelen megállnánk, fejünk fölött elcsúszna
lassan, delelne, nyugodni készülne minden,
ami csak éltet s fenyeget. Hogyan lehetne

megfordítani a rendet, megfordulni, hasra
vetődni s tüzelni visszafelé? De hiszen
onnan jön minden ámulat, onnan sugárzik
minden biztatás, és semmi esélyünk, hogy szemből

kapjuk a pusztító csapást. Fájdalmas így
fényirányban haladni, árnyék vetül álomra,
vágyra, tervre, s a gleccservájta gödrök
felett gyanútlanul elsiklik a szem. Kifakult,

napszítta háttal, lebarnult nyakszirttel s
hófehér arccal már-már visszanéznénk, de
végül is kivárjuk, míg lábunk alatt
visszafelé csúszik az árnyék, ha valaki

járt már erre, ismerős volt ő, kedves
ismerős, s nem kell már semmit tenni, nem
kell már senkit megkeresni, csak figyelni, hogy
itt van a régi hátizsák, itt van a régi

álom, itt van a régi vágy, s szemből, a
felszikrázó partról úgy ér a fény, mint a
nyirkos földből kidobott gilisztát, mint
fedetlen fejű szeretőt, aki már végképp védtelen.


Érzelmes, realista elégia

Ráncosodik a héj, és keményedik a mag, lecsupaszul
a sovány test, csak a szív ormótlan húskolonca
görcsöl, markol, nyüzsög, világ bolondja
lennél, ha hinnél, s lassan álmaid árnyéka

vagy, ki-kitörő családi vezúv, nevetséges
okos, aki egyre számolja hasznos éveit s érveit,
s aki maga is töpörödik, mint a valamikori fekete
ruhás lázadók s lázadozók, akiket minden szíven üt,

ami szín, és ami nem törekszik a végső
egyedül- s együttlétre, ők azok a semmiből
idecsapódott fekete lyukak, azok a mérhetetlen
s megérthetetlen tömegek, akik magukba szívják

a legvakítóbb napot, a halált, és felforrósodott
csontokkal mennek el, csak mi érezzük hidegnek
őket, mert ha bontogatni kezded létüket,
mint az elfonnyadt héjat, tenyeredből a

gömbölyű mag elgurul, és beugrik valamelyik
padlórésbe, valamelyik cikkcakkos repedésbe, és
nem találod meg már sohasem, lebonthatod
az egész házat, lebonthatod a bolond

világot is értük, mint önmagadért, mert
nincsenek sehol, csak voltak, csak ültek valami
napsütésben, míg te ide-oda jártál, hogy
érleld a termést és vigyázd a jól fúvó szeleket, s most

állsz és nézed őket, anyád tudja, hogy nem illik
keseregni, apád már alig-alig lát, egyenletesen
lélegzik, kortyolja a hamar elfeketedő levegőt, téged
még vár, legyet, szúnyogot többé már nem vesz észre.


A hajdani járókelők

Haj virágom virágom elveszett a világom
s számolgatom? itt mi volt? ott mi volt?
csak ülünk s járunk-kelünk eszünkkel a
sosemvolt fényverésben: ott volt az autóbusz-
megálló és vele szemben egy élelmiszerüzlet majd
vaskereskedés és fennebb valami más de ki
emlékszik már ki tudja? üljünk össze és
építsük meg újból a helyet ahol szívesen
sétálunk emlékezetünkkel ahol nem tévesztjük el
az ajtót ha visszakívánkozunk s ahol még
szétfut a fény mint az itatóson beáramlik a
küszöb alatt felkúszik az asztalra az ágyra
forrón becsúszik a szoknyád alá melledet
simogatja puhán felugrik a polcra mint a
macska a függönyt nyaldossa mint a
tűzláng s mégsem éget csak betölti lényünket
eszünket s emlékezetünket és ömlik csak
ömlik mint tiszta pohárba majd kicsordul
és jelenné válik mozdulna már a kéz is
lódulna már a test is hát emlékszel-e
kedvesem? a tengerparton fújt a szél.
A király két tanácsosa dideregve baktatott
a hideg homokban. Egy sziklás részen
meglelték a sárkány tetemét. Az alacsonyabbik
fekete keszkenőt húzott elő a zsebéből,
kibontotta. A keszkenőn egy hétfejű
sárkány hét kivágott nyelve piroslott. Lehajoltak,
megszámolták az élettelen sárkányfejeket. Egy,
kettő, három... nyolc. Még egyszer megszámolták.
Nyolc volt. „Ez nem az. Ez egy nyolcfejű” 
—    mormolta a magasabbik. „Ezért még meglakol
a pimasz.” Megfordultak, elindultak hazafelé
a szélfúvásban.
Hát így van s így van s így lesz
hogy már semmit sem tudunk csak ülünk
mozdulatlanul a kényelmetlen barna széken
nem merünk felállni mert úgy recsegnek
mint a kemény testű cserebogarak ne üljetek
így mert így ült notre grand-mère fekete
ruhában s nem tudtunk vele szót érteni és
így ül már notre maman is fekete ruhában s csak
látom jár-kel az eszével felborult életünk
nyelvtana ne üljetek így mert hiába
jártok-keltek eszetekkel megnyírt közben a borbély
lerajzol a rajzoló és feldarabol a Daraboló...


Mit tettél velünk, kedvesem?


Sej-haj nagy barna bogarakat terelgetnek
a dombon végigmásszák a zöldet és kemény
páncélok recsegnek vuál vuál rendzsó
vuál vuál rendzsó centenál centenál
így
dalolnak a barna bogarak ó kedvem most
merre vagy? szilvafák között bolyong és felhőkön
sárgán szétfolyik a hold míg pattog a
bükkfahasáb és tűzzel telik meg már a ház
ringatja nagyhasát vuál vuál rendzsó
vuál vuál rendzsó centenál centenál

forgószél dühöng odakint harapdálja már
a rózsabokrot tüskéit szétköpködi mint a
dinnyemagot szirmait piros belét megeszi hej
most eszembe jutnak nagy barna bogarak s a
részeg borbély aki dalolva lubickolt a főtéri
szökőkútban valahogy így: vuál vuál
rendzsó vuál vuál rendzsó centenál
centenál
érte jöttek és elcipelték onnan
rendszerint két évet kapott aztán két év
múlva hazajött megnyírta megborotválta a várost
és amikor már nagyon piszkosnak érezte
magát megfürdött a szökőkútban így teltek
az évek telefröcskölte ez a borbély az utcákat a
házakat a szökőkút vizével csuromvizes volt minden
az bizony vuál vuál rendzsó centenál
centenál
ó kedvesem most merre vagy? ó kedvesem
most merre jársz? A forgószélbe fejszét hajít
a gonosz szomszéd ó jaj a fejsze hova lett? A
forgószél is elcsitul ó merre jártál kedvesem?
a szegen hideg kamrakulcs s az eltűnt fejsze
polcodon vuál vuál rendzsó vuál vuál
rendzsó centenál centenál
mi az a
seb a lábadon? mit tettél velünk
kedvesem? vuál vuál rendzsó centenál centenál.


El ne modja, aki tudja


Ki véd meg téged, ki vigyáz reád,
és fényben fürdő képedet ki óvja,
hogy tudtod nélkül meg ne sokszorozza
a kívánós és képzelgő világ,

ha érted jönnek, álmod széttörik,
vagy nem is jönnek, ők is álmodoznak,
s szuszogva, nyögve rólad ábrándoznak,
míg nyáluk csordul, s már-már elvakít

az éles villanás, hogy nem vagy ott,
de mégis téged fogdosnak s ölelnek,
és édes képeik közé kevernek,

ó, kedvesem, hát tépd fel ablakod
sikoltva, s el ne tűrd, hogy így alázzon
emlékké majd, ha rád talál az álom.


Kardos, köpenyes ballada

Már trágár lettem s gonosz is mert láttam
hogy jóízűen felfalta a császár az édes
vattacukor-parókát s megette a hajbókoló
udvaroncokat hát miért lennék naiv és bolond

föld alatt már danton és robespierre de
hűséges a nyaktiló ha kipirosított városunk
utcáin tódul a fellelkesült tömeg s legszélső
házak közül kicsordul mint szájból a vér s a nyál

ott ülnék betegek ágya mellett mint örök
szamaritánus fehér köpenyemben s nem hinnék
semmi rosszat csak figyelném az egyenletes
vérlökéseket s az ablakon túl pulzáló

csillagokat és könyörögnék hozzád éltető napom hogy
szelídítsd meg a jeges szőrű farkast melegeddel
de már hiába lennék jóságos és megértő ha végképp
elpattant a megfeszített út amely még átvezetne

sziklán és folyón s csak nézem hogy mi zakatol
odabent és drágaköveimet mi töri össze s csak
mondom meglepetten hogy hűtlenek lettünk és
gyűlölködők míg csámcsogva uzsonnázik a császár.


S most: a pihentető indulat


Piros köpeny a katicabogáron, fekete éjszakát
vonszolnak fényes csillagok, itt vagyok, íme, itt vagyok,
és énekelnék, de nem tudok, mert szájamban gyümölcs,
szájamban émelyítő szörpök, szájamban cigaretta,
szájamban síp, tengervíz, hínár, kő, aranyhal,
földgömb, pálinka, gyógyszer, kávé, vöröshagyma,
kenyér és szalonna, de állj! a piros köpenyt a
bogárról levetjük, a fényes hártyát a csillagról
lehúzzuk, szájunkból a gyümölcsöt, szörpöket,
cigarettát, sípot, tengervizet, hínárt, követ,
aranyhalat, földgömböt, pálinkát, gyógyszert, kávét,
vöröshagymát, kenyeret és szalonnát kivesszük, és
kezdődjék az ének: hej, gyümölcs, gyümölcs! nem!
hát akkor: hej, émelyítő szörpök! nem! hát
akkor: hej, cigaretta! nem! hát akkor? nincsen
ének, csak a szétszedett világ: egyik szárnyát letéped,
szeret! másik szárnyát letéped, nem szeret! csak a
forró álomban megsemmisülő testek: egyik karját
kitéped, szeret! másik karját kitéped, nem szeret!
egyik lábát kitéped, szeret! másik lábát kitéped,
nem szeret! ilyen a halhatatlan sztriptíz, kimegyünk
a piacra, uborkát veszünk, paprikát, paradicsomot,
verdeső salátát, csirketestű spenótot, harsog a
tavasz a szatyorban, egy salátalevéllel betakarózni
s elaludni a csillagos éjszakában, arcodra rátapad
a föld, ha fejedet felkapod, lerántod a bőrét,
lerántja a bőröd, ottmarad, mint a száradó
csiganyál, almafácskákkal lökdösődni, mint a
gyermekek a sorban, válladdal taszigálni: mit akarsz,
hej, mit akarsz? álmodni odakint s felébredni
virágzó bokorként, nem érezni, hogy tépnek s összetörnek,
átváltozni gyümölccsé, cigarettává, kenyérré, és
sípként zengeni egyre, hogy szelídüljön a kínzó
kényszer, szeret? nem szeret? amire megtudod,
már csak a ruhák és törmelékek, tenyereden a
mag: pici vasgolyó, ide-ode billeg, harapd szét!
mert a világ oszthatatlan és kifoszthatatlan, a világ
osztható és kifosztható, fogaim között: vasgolyó, és mégis
egyszer, valamikor ujjongva kiszaladni, zöldülő,
ijedt fákkal lökdösődni: mit akarsz, hej, mit akarsz?



TANÍTÁS


... nézek, nehogy a hátam mögött, a pincék felől nyitva legyen az ablak. Te közben már beléptél a hatalmas középkori Szerkezet gyomrába. Aranyló fogaskerekek őrölnek, kék nehezékek csapódnak neked, piros lemezek csattognak feletted. Csak akkor működik a dóm, ha látogatók vannak odabent. Felfalja őket, mint a cséplőgép. Hirtelen rémü...




Kisvárosi rémtörténetek

Egyszer majd a Kisvárosi Rémtörténeteket is
megírják és sokat hallunk majd a Játékos
Diktátorokról akik piros térdharisnyát
viseltek és ezért úgy néztek ki mint akik
térdig járnak a vérben és a Játékos Sarkutazókról
is sokat beszélnek majd akik fehér térdharisnyát
viseltek és ezért úgy néztek ki mint akik
most érkeztek az északi-sarki hóból tele
volt megfejthetetlen jelzésekkel a város tele volt
erdőkkel mezőkkel tengerekkel mágneses viharokkal és
ciklonokkal tele volt felfedezőkkel és
költőkkel művészekkel tudósokkal csak közben
történt valami csak közben arra ébredtünk hogy
az éjszaka megint eltűnt valaki elutazott az
Északi-sarkra máshová szólították tudományos
feladatai vagy elűzték innen nyugtalan művész-
álmai elmentek a Játékos Sarkutazók a Játékos
Felfedezők a Játékos Tudósok akik teljesen fekete
térdharisnyát viseltek és ezért úgy néztek ki
mint akik az ördöggel cimborálnak csak a piros
térdharisnyák maradtak az ám! Csupán a
vérpiros térdharisnyák és amikor Katz tábori
lelkész stólában végigbiciklizett a városon a
hatóság megbüntette huszonöt lejre mert nem
volt kivilágítva a bicikli és nem volt sehol
Svejk a derék katona és a főtéren ácsorgók
így szólt valaki: itt van a huszonöt lej
hadd pukkadjanak meg ezek holnap ugyanitt
találkozunk és akkor megkapom hát másnap
persze hogy nem jött és Katz tábori lelkész
azóta is keresi őt ilyenek a Kisvárosi
Rémtörténetek nincsen bennük vér csak piros
térdharisnya ahhoz is elég nehéz volt hozzá-
jutni és hol volt akkor még a hatvanas évek vége
és hol volt még akkor a keserű dal hogy:
csen toa csen toa csen óbele óbele hej
hol volt még akkor ez a dal? hol van
még ma is ez a dal? hol van az értelmes
refrén hogy: öld meg a nyulat! edd meg
az almát! hej! és még egyszer! öld meg a
nyulat! edd meg az almát! hej! ó drága
barátaim szerelmes menyasszonyaim ó kedves
testvéreim hát csak ennyi az egész hát
ilyen egyszerű minden most amikor már
érthető a dal: kapd el a csibészt! húzd
le róla a piros térdharisnyát! öld meg a
nyulat! edd meg az almát! hej! hej! hej!


Ballada a vicinálisról


Akkoriban fapados vicinálison utaztunk de
senki sem hívta vicinálisnak csak egyszerűen
vonatnak nem volt jelzője és különös ismertető
-jegye az ülésről nem ért le az olajos padlóra a
lábam volt néhány kedves kelekótya arrafelé nem
tudom emlékeztek-e bolond ferire aki nagyon szeretett
utazgatni és moziba járni szuszogva préselte bele
magát a székbe és ott volt az egyenruhás jóska aki
mindig az autóbuszállomáson tett-vett sepregetett
segített ezt-azt és valószínűleg ismertétek ti is
bombonika janikát egy cukorkás ládát akasztott
a nyakába úgy járkált és kiabált azon a bizonyos
vicinálison megpróbálom most felidézni még
fel-felsikolt a hangja: boombooniikaa janikaaaa!
boombooniikaa janikaaaa! boombooniikaa janikaaaa!
megfigyeltem hogy mindig a szerelvény legvégén
szállt fel és így haladt eléfelé sohasem fordítva
gondolom ezzel is hozzáadott vagy száz-kétszáz
métert a megtett úthoz és közben a cukorkát is
eladogatta arra már nem emlékszem hogy mi vettünk-e
tőle de nagyon tetszett nekem az a takarékos séta
kocsiról kocsira otthon aztán apám még éjfélkor
a rádiót bújta ősz volt de hogy milyen hogy
szép ősz volt-e vagy csúnya nem tudom apám ideges
volt anyám egy kicsit szótlanabb mint máskor csak
mostanában kezd bennem feloldódni a görcs hogy nyilvánosságnak
szánt szövegben leírjak bizonyos szavakat mint például
apám vagy anyám a közhelyektől úgyis kár menekülni
a közhelyek megkeresnek s nyakoncsípnek hallom még
azt a távoli felkínálkozást látom még azt a kés alá
nyújtott nyakat: boombooniikaa janikaaaa! és
mostanában azt is észrevettem hogy amikor vonaton
utazom és leszállni készülök mindig a menetirány felőli
ajtóhoz indulok de adott esetben fordítva is lehetne
csak az a fontos hogy tudat alatt beszámítom ezt a váratlan
esélyt: hozzáadjak-e vagy elvegyek a távolságból a
vonat persze visz azért célszerűen előre vagy hátra hát
felvillan bennem egy lehetséges jelkép ti még szabadok
vagytok barátaim ti még bizonyos dolgokban véleményt
is mondtok és akkor voltam igazán senkié hogy kaptam már
s még nem kezdtem adni sem jót sem rosszat csak hallgattam a
kétségbeesett szavakat: boombooniikaa janikaaaa! és ezután már
együtt utazunk mindannyian legfennebb az nem lesz mindegy hogy
hol melyik ajtón bukunk ki a hideg és érdes peronra.


Voltál, aki voltál: senki, semmi!

            „gáz, gép, bomba készül ellenem”
                    (Radnóti Miklós)


Fejeden átüt egy sugár s beég a papírvékony
koponya hátulról néz rád valaki hátulról ér
a váratlan leleplezés ahogy levetkőztetik rémült
bátorságodat marad a test s te haladsz tovább a
nyilalló álombeli tájon járkálsz a csuromvér
lapályon s fuldokolsz szúrós levegőtől mert
hozzád képest minden súlyt és fényt kap és
nyüzsögve feléd tolakodnak a szétdagadó
tárgyak löttyedt hasukkal rád másznak a
felhők és forogsz hangodat vesztve vagy csapkodsz
nőies sikollyal s ha ébredsz annyit tudsz csak:
pusztuljon aki ezt tette velünk! Így emlékszel az
első rémületre hogy fel vagy cicomázva s körbeaggatva
vakító ruhákkal s ha jönne már a fény vagy
jönne már a lélek forró nyara te ide-oda
ugrálnál készületlenül halálra riadt
állatként akit eltompított a csillogó vas
és a vér s körmeid lesiklanának a puha kéregről és
kezed bután matatna a vasak s fegyverek
között mert nem készültél arra amiben mindig
hittél vagy talán mégis? mégis? ruhádon
áttörne az álom? ruhádon áttörne a szégyen?
ahogy álmodtad egyszer fenyítő iskoládban:
olajjal feldörzsölt padlón hideg fényű teremben
komikus pózban feküdtél-billegtél felöltözve egy
zöld nagykabátos kislányon marikán katikán éván és
mégis gyönyört hozott az álom a furcsa-furcsa
utánzás amely még ennyi sem volt csak képzelgés
csupán és mégis áttört a valóság a mázon rút
példázatokkal játszom s szeretnék hinni régi
képzelgéseimben amikor odakint a szél járt és
ragyogtak az oszlopok s vének csoszogtak a járdán mint
a dörzspapíron „térdig lekopott a lábuk” és
csak a véres csonk maradt nem tudom hogy
felkészültünk-e már nem tudom mit ígér ez az
állig felöltözött álom nincsen már annyi időnk
mint akkor és körmünk talán lecsúszik az édeskés
külvilágról és arcunkat elfordítjuk a felvillanó
fénytől de így is többet ér a pusztító gyönyör de
így is többet érhet amiről álmodni sem tudnánk.


Barátaim balladája

Fejedet vernéd puha gumifalba s fehér
inged tűnő hófolt
már a messzi réteken
míg testedbe s ruháidba beivódik a sóvárgás
mint a füst a hosszú-hosszú átdohányzott
éjszakákon megtagadtak már a formák s
eltitkolnak téged most a töredezett ütemek mert
zúg a végképp zavarodott tavaszi szél s lassan-
lassan körbeforognak piros fák és piros lécek
csak te vagy már védtelen s hamis így az
álom is már hamis lesz a szabadság is
lehalkítva próbálod a dallamot: csitt
virágom csitt violám csitt kedvesem mert áthallszik
a falon nálunk képek túlfelől meg óriási
fülkagylók és rózsás pici gyermekfülek díszelegnek
kívül-belül felaggatva életünk és ki-kitörnénk
szájaskodó nagyvásárba pirkadati tolongásba de
a díszek szaporodnak de a tornyok tornyosodnak és
a kurvák így dalolnak: csitt virágom csitt
kedvesem csillapodj hát mert áthallszik a
kíváncsi falakon áthallszik a könyvek kemény
fedelén gyűlölködő bódéinkban szemérmetlen
izmaikat mutogatják gumitestű emberek és bőrkabátos
motorosok száguldoznak míg elfonnyad a körhinta
piszkos körmű kamaszlányok álmodoznak combjuk közé
mászik a szél vissza vissza mindent vissza?
öntudatlan szabadulás amitől csak rettegünk:
feláll a költő hallgat inge eltűnő hófolt és
semmi szenny semmi vér eladtak minket is
talán megvettek minket is talán gyermekarc
piros paradicsom az asztalon s hozzá
fagyos szalonna meg kolbász bűzlik a
hagymaszagtól már a város a felhőkön
lépdel a pilóta be-beszakad a lába fölötted
is alattad is cérnavékony repedések és a
titkos sóvárgás hogy fehér ingben élni-halni:
ez még egy gyermekkori álom ahogy reggel felkeltél
s kinéztél az ablakon már ébredtek a pocsolyák
tekintetedtől megborzongtak a zsenge levelek és
végigfutott a remegés a fákon már illatozott
a távoli borotvaszappan és szelíd tyúk ült
a sárga húslevesben megkísértett a kövér disszonancia
de még vártak rád a halványzöld mezők Barátaim
Balladája volt ez én csak tébláboltam a keserű
tudással s az önkéntelen árulással hogy forma
nincs mert elpusztul a forma és fegyver sincs
mert elpusztul a fegyver csak mi vagyunk csak
álmodozunk és lám az idő visszafordult
magába keserves tréfa komisz játék a vággyal míg
szájadat elvágja a szél és körbejársz a jól
ismert nyomokon aki leugrik száll még egy
kicsit előre ez az ő nyeresége ez az ő
sóvárgása hogy a szélfújta tájból kilépve s a
lányok hasán pókerezve még egyszer felvillanjon
az a reggeli tájkép míg fehér inge elolvad
a zsongó tavaszi réten talán azért mert
elmegy talán azért mert véres talán azért
mert szennyes Barátaim Balladája itt véget ér.


A kikiáltó balladája


Megjött a Vásári Bámészkodó is derékig betonerkélyben
szürke hálózsákban álldogált ott és állva
elaludt vállába belemélyedt a vaspánt arról
beszélgettünk hogy könnyű rések vértelen szakadások
kellenének de fehér nyakunkon megfeszült a
dombkaréj mint a hurok s kék csuklyaként
suhogott fölöttünk a mennyezet hát mi lesz
és mi lesz a Gyanútlanokkal akik
most tépik egymást és minket játszanak mert
„a búza is megdöglik egyszer” ez itt egy
régi sláger vidámabb napokból „megdöglik
majd a krumpli is” és elsiratunk mindent
miért keresném önmagamat bennük? hej kisfiam
hej kislányom miért keresnénk önmagunkat bennetek?
betakarunk titeket mint a fekete föld és kicsíráztok
jó lenne féllábon ugrálni végig de megérkezik a
Vásári Kikiáltó és rút állattá változtat minket
mert a Vásári Kikiáltó Balladája ez s én nem
hittem hogy ismétlődik minden és kiirtottam a
haragot szívemből míg néztem hogy fénylik
a csukák nagykabátja pedig csak szürke
bádogdoboz volt az is a gombok lepattogtak
róla vajon mikor változtunk át Vásári
Bámészkodókká? mikor? de most elég ebből a
szenvedélyből kést mártanék én a mellébe annak!
pedig nem ezt akartam hó hull az
alvók fülébe mint a vatta ki kellene bújni
egy résen hej kisfiam hej kislányom nektek
írnám ezt a Balladát de a Vásári
Kikiáltó írja s a Repülőgép közben összetört és
ezüstös szárnyán kutyák vacsoráznak és propellerjén
macskák körhintáznak ha egyszer idehagynánk
ezt a várost ha egyszer fellobogózott hátizsákkal
indulnánk hosszú útra tudnotok kell a rést
ahol mi tovatűntünk mert minden rés már
másfelé vezet Méregzöld Mocsarakhoz és Égszínkék
Hegyekbe és Szürke Óceánra ott lakunk mi
a Lakatlan Szigeten amíg ott vagyunk senki
sincsen ott hát bátran eljöhettek és ne
nézzetek vissza a hideg barázdákra mert
valaki helyettünk írja ezt a Balladát és
a nyelve mérges kígyó nyelve és a szíve hiénák
szíve és a keze dögkeselyűk karma és így
tartja a tollat és így fogja a papírt s a
papíron piros csőrnyomok és pontok de ott van
túlfelől a Lakatlan Sziget jaj miért
növünk újra bennetek? Jaj miért jövünk
újra veletek míg recseg a keselyű csőre
és törik a gramofon tűje véres injekciós tű az
énekesek nyelvén hát megfordult a szél már?
hát lobog a kis kötény? hát borzas már
a pitypang? jól van kisfiam! jól van
kislányom! ébrednek már az alvók! ébred
a Vásári Bámészkodó! ébredek én is! derékig
szürke hálózsákban ott állunk százan és százan
s csak nézzük ezt a Várost és nézzük azt a Távolt.


A vidám hatévesek balladája

Ott lakunk majd egy csillogó csillagon és a zörgő
bádog-repülőgép vissza-visszatér bazsarózsákkal
rakottan mert a hatalmas hordókban jókedvű
mókusok és zsörtölődő  sündisznók tanyáznak és
kézen fogva sétáltatjuk a Vidám Hatéveseket a
 zöld kráterek között és megjön a tél is meleg
csizmát húzunk és nagyon magasra ugrunk három-
négy-öt méterre is mert sokkal kisebb a
gravitáció és a feldobott virág talán sohasem
esik vissza a sárga belű óra egykedvűen
majszolja véres kezünket míg mutatóujjunk
piros mánusként ide-oda táncol a porcelán
számlapon de lassan megszűnik az idő s
a Vidám Hatévesek örökre Vidám Hatévesek
maradnak és jókedvűen gombfociznak a hófehér
asztalon s már elmondhatunk mindent mert
tudják hogy mi történt és mi törénhet még
ezután ha nem tér vissza a horpadt bádog-
repülőgép ott ülnek benne a fényes csizmájú
nagybácsik a színes szoknyájú nagynénik és halkan
beszélgetnek kiveszik a táskából a bort töltenek
hideg pohárba de ezzel nem törődnek most a
Vidám Hatévesek jaj kedvesem fordulj meg hát
egy pillanatra mosolyogj rám zöld kráterek
közül s zöld kráterek mélyén maroknyi hó mint
fehér oroszlánkölyök ott kucorog és növekszik
titokban ha tehetné egyszer majd elpusztítana de
megvédenek téged a Vidám Hatévesek akikről
azt sem tudjuk hogy kicsodák mert ők az
igazi betolakodók akár egy szörnyű-szörnyű
sci-fiben gondterheltek és ártatlanok s kézen fogva
vezetnek minket az idegen lapályon így kerülgetjük
a láthatatlan akadályokat és a kopott versenyautóból
kiszáll most valaki olyan magas mint egy tulipán vagy
egy szegfű s bajusza a földet sepri poros szemüvegét
a homlokára tolja iszik a borból és hosszasan nézi
a fényes sündisznókat míg ott ülünk az izgatott
nézőtéren és vágyódó kezünket betakarja a
megmaradt idő mint lányok kegyetlen szoknyája.


Egy dallam felbontása

Kaszáspókok és skorpiók fekete serege recsegő
csótányok és halványsárga húsleves a tiszta
porcelán tányérban ahogy egymásra vetülnek
a felszikrázó részletek és jóllakottan heverünk a
véres fűben de most egy pillanatra idehallszik
az ének: „tente baba tente lement a nap
messze itt van már az este” s a fehér
műanyag kabátot végighasítja a kés és a
fekete kalucsni utálatosan cuppog a rőt
agyagban égnek a színek a hófehér
fényben olyan vagyok mint egy testszínű
lepellel betakart piros szobor olyan a
napszítta bőr mint a vászon s úgy szeretkezik
férfi és nő mint egymáshoz ütődő idomtalan
zsákok de felzeng a régi Altató s elalszik
már az Induló: jaj fiam mikor lebontottuk
nagyapádat egy lyukas tízkrajcárost találtunk
a küszöb alatt s amikor lebontottuk nagyanyádat
nem tartottuk meg az ezüst evőeszközt rusztikus hangulata
volt nagyapádnak s száz fekete szoknyája maradt
nagyanyádnak a fészerben fehér mentőautó s a
kertben is kis fehér mentőautó és estefelé
hazahajtják a rétről a tülkölő mentőautókat de
ezzel most már nincsen gondunk elfut a tej
a fekete partok között a fűzfák éles levelét
elkapdossa s ahol a penge belevág ott megvörösödik
„tente baba tente lement a nap messze itt van
már az este” ki tudja már az Altatót? ki
tudja már az Indulót? fiatal nagyapám van és
fiatal nagyanyám „ezek a büdös” így
kezdte sok-sok mondatát „elvittek mindent” és
elkeskenyedett a szája „hát ezt kellett megérnünk”
kaszáspókok és skorpiók serege masírozik száz
fekete szoknyáján könnyű szívvel megyünk tovább
ha már mindent lebontottunk és feköltöztünk a
gyönyörű Kék Csúcsra ahonnan messze látni olyanok
vagyunk mint a gyermekek és a turisták fekszünk
a kés villogó hegyén és letekintünk a zöld
markolatra odalent nem vár már senki
minket odalent nem tudják már az Altatót csak
dobbanntanak a bal lábukkal és dobbantanak a
jobb lábukkal és kezüket rendre felemelik
leeresztik ismét felemelik ismét leeresztik s közben
egyre dobbantanak csak fel kell bontani a szédítő
áramlást csak tetten kell érni a rugalmas mozdulatot és
minden értelmét veszti sárgán kavarog az őszi táj
mint a húsleves pirosan kavarog az
őszi táj mint a vér s innen fentről szószátyár a
fürge szájú szónok kis csecsemő-öklét felemeli és
hadonászik innen fentről semmi sem trágár csak
odalentről és mindenki belát az alpinista lányok
szoknyája alá fél kézzel kapaszkodnak fél kézzel
térdükhöz tapasztják a szoknyát így indultak
el ilyen furcsa ruhában s lassan ránk tör
az este fáradtan fekszünk a Csúcson s szívünket
átszúrja a szikla tudtunk mi káromkodni is
tudtunk mi fehér mentőautókat simogatni a
réten de felszívódtak az érzelgős dalocskák és
elzubogott fekete partok között a tej míg
kis csecsemő-ujjaival igazgatja a mikrofont valaki
és elégedetten mosolyog lehet hogy mindez csak
pillanatnyi árnyék levisznek minket is a csúcsról
szétbontják a makacs turistákat s elhordják őket
tüzelőnek vagy építenek belőlük majd kicsi unokákat és
próbálgatják frissen mázolt ajtót: „tente baba tente”.


A piros blúzos verseny

A sűrű havasesőben csak a síró futballisták csak
a piros blúzos kosárlabdázók csak a szikár
hosszútávfutók de majd elfújja őket is a szél ha
vége már a versenynek a házak barna héja
felreped ó kifakul a bőr a haj és szédül a
város idegen sárban fekete gumicsizma fénylik és
kihűlt minden ruhád olyan régen állsz itt
levetkőzve jöjj hát be hozzánk melegedni mert
most kezdődik a hosszú-hosszú ének a száj
sarkában alvadt vér barna csokoládé és maszatos
arc a tiszta fényben s mögöttem havaseső előttem
semmi semmi ki nyeri meg a versenyt? most már
csak néhány piros blúz világít felkel lenyugszik s
elvegyül a tájjal úgy fúj a szél hogy vízszintes
a hóesés követi útjainkat s nem tudnak földet
érni a pelyhek csak suhannak fölöttünk s nem
tudsz már te sem földet érni csak keresed a
várost és keresed az utcát ott lapul valahol
a fák közt megvakulsz mire megtalálod s rágod a
disznó veséjét máját jóízű szívet harapdálsz
és nézed a havas bőrt szerelmed fagyott szeméről
a havat letakarítod mint a szélvédőről szerelmed
fehér válláról a hideg pelyheket lesepred mint a
lakkozott tetőről és dermedt kezét most félrehajtod
mint hideg műbőr-kilincset indulnod kellene mert
mindened csak eszköz és mindent magyarázol talán még
megnyugodhatsz ha elmúlik az álom rajta hát!
rajta! rajta! tudod-e hogyan kell megölni egy
házat? nyakon szúrni szalmával megperzselni tudod-e
hogyan kell megölni egy könyvet? nyakon szúrni
szalmával megperzselni szakszerűen felhasítani és
feldolgozni ami benne van már eltűnik a
hosszú-hosszú ének arra gondoltam hogy jelképpé
növesztem a távolban futballozó csapatot arra
gondoltam hogy szimbólumot csinálok a piros
blúzos kosárlabdázokból akiket beárnyékol
ez a váratlan havaseső de minden ellenáll
most nekem és semmi sem akar egyetlenegy
irányt mutatni csak zaklatottan hányja-veti
magát a szél és lassan nekünk is mennünk kell
szerelmem arra amerre hull a hó és fehér
válladról a hideg pelyheket letakarítom már indulunk! a
száj sarkában barna csokoládé még gyermekek vagyunk.


Hideg hóbuckák balladája

Majd mi is hideg hóbuckákká változunk s ott ülünk
fent a dombon de addig még egyszer megforgatjuk
véres késünket a pattanásig feszített húrok között és
nyelvünket elvágja az éles boríték amikor
végignyaljuk hogy leragasszuk olyan az egész
mintha tehenek és birkák megfagyott szemén
lépdelnél s odabent visít a zene és ide-oda
vergődik mint a szétroncsolt egér de majd
mi is letisztulunk és hideg hóbuckákká
változunk míg zsong a völgy az óriási
színpad és forognak a fények az amfiteátrumban
maszatos arccal megérkezik a kecskefejű
színész és szíve fölött letépi az inget recsegve
hasad szét a bőr akár a gyolcs a zavaros
düh hiretelen megszépül s nyugalmasan hintáznak a
deszkák míg a géppisztoly hideg vasa kezünkben
megmelegszik s a leölt birkáról az irhát
könnyedén lehúzzuk mint fagyasztott csirkéről a
fóliát életünk gennyes gócai sorra betokosodnak s amivel
nem tudunk megküzdeni elfelejtjük vagy úgy teszünk
mintha elfelejtenénk „hát nem ezt fogadtuk
valamikor” „hát nem ezt ígértük akkoriban” egyszerű
s könnyen áttekinthető mondatok ezek és elfelejthető egy
ilyen mondat vagy bezsírozható s vastag vászonba
göngyölhető mint a fegyver de mit rejtegetsz „a
lélek mélyén?” mire gondolsz? az ismeretlen
városban nagy tisztelettel fogadták a Visszeres
Lábú Nőt mert ő volt álmaik asszonya? ő
volt egy Nagy Halott Túlélő Kedvese? ő volt
a megtestesült gyülőlet? lábain nyüzsögtek
a lila visszerek mint a giliszták s könnyű
florentin kalapja beárnyékolta finom arcát és
kecses felsőtestét mint a földből kifordult
nyárfa mint a földből kifordult nyírfa és
állatait sétáltatta nyulait egereit terelte a
korzón s nyomában őrizői kik óvták s rettegték
életét csak felsőtestünk látszik most ebben a
fényben mint akik ablakban ülnek s a háttérben
súlyos könyvek ragyognak díszkötésben s odalent
giliszták patkányok pincebogarak a padlón s a
lent s a múlt már egyremegy míg újból és
újból visszatér a Visszeres Lábú Nő a
nagy Nyúlsétáltató a nagy Kikapcsolódó a nagy
Sétálgató a nagy Óvott a nagy Rettegett s a
város lakói ide-oda rohangálnak kezükben
sétabot kezükben florentin kalap kezükben zizegő
műanyag tasak mint a leölt birka bőre mint egy
szivárványosan áttetsző hártya amelyből megugrott
a csont és szétkúsztak az idegek és eljön a
Celofán Bundájú Nyúl és beköti önmagát mint
a befőttesüveget és eljön ismét a Visszeres
Lábú Nő de akkorra már a felsőtest is csupa
seb a finom arc is csupa seb és mi is
hideg hóbuckákká változunk ha még változni tudunk.


Fordult idő balladája

Ha megnyúznád a hóbundás mezőt véres húsa
kifordulna s elernyednének a nyálkás idegek mint a
cérnaszálak míg sétálnál fel-alá és fennhangon
sorolnád ítéleteidet hát igen csupán a sorrendet
kellene felcserélni hogy beteljesedjék a Fordult
Idő Balladája: leoltani a villanyt lefeküdni és
még sokáig olvasni az ágyban majd a könyvet
a szőnyegre leereszteni és a sötétben elaludni vagy
késsel támadni ellenségeidre s a szörnyű vég
után mit sem tudva társalogni velük erről-
arról vagy napnyugta után járkálni a déli
verőfényben s hallgatni a mező óvatlan
szuszogását így sokkal biztosabb lehetne a
biztos halál és sokkal izgalmasabb az eszmélkedés
s a felnövekedés valaki sétál régi mezőimen és
a Fordult Idő Balladáját dúdolja ő már
tudja hogy hány lépés a vég talán most azt
számlálja nagy-nagy nyugalommal ő már tudja hogy
tiszta ábrákat és jól kivehető lábnyomokat
hagy maga után s amit beszennyez azt már
réges-rég tisztára mosta s amit megöl azért már
megbocsátott neki valaki mert felcserélte a
titkos rendet és ismeri a tavaszi füvet és
találkozott a boldog sétálókkal akik csak
nézelődnek és veled semmi dolguk s velem sincs
semmi pörölnivalójuk volt ott egy hézag egy
csodálatos rés amelyen kezedet kidugtad és minden
úgy fordult ki magából mint nyakadon átdobott
pulóver és a dolgok elvarratlan fonákja
felszínre került de ez már senkit nem bánt és
nem szaladgálnak ott rémült bogarak így
járkálunk most magunkba szállva mert a gyilkos
kezdet lesz végső gesztusunk amikor villanyt
oltani nem lesz már időnk de kerül majd szerszám
szúrni-vágni kerül majd tisztátalan eszköz
elkezdeni azt amit réges-rég befejeztünk míg
derűsen sétál valaki a hóbundás mezőn és csak
dúdolja végtelenül a Fordult Idő Balladáját.


Egy másik élet balladája

A hideg arc kifordul a műanyag zacskóból és
felhólyagzik a hólepte mező lezuhannak a vérpiros
varjak a törékeny fáról és az előrecsukló fej
súlya alatt recseg a szemüveg a deszkán mert
egyre táncolsz a síkos padlón a vértől iszamos
cementen míg elfelejted az utolsó kapu
dörrenését az utolsó ajtó csattanását és az
ezüst arcú óra rád néz a porcelán homlokú
óra rád figyel szerelmem veri a zápor az
elmenőket peregnek az esőköpenyen a cseppek mint
az összegyűrt műanyag zacskón és nem tudhatom hogy
az vagy-e aki voltál az vagy-e aki leszel és
életem szörnyű tautológiáját a nyugodt
hullámzásból fel-felbukkanó idegenséget is csak
sejtem s félem valami könnyű dal férce fűzi
össze álmainkat ha nem az lennék aki voltam
mi lenne velem s ha az maradnál aki
voltál mi lenne veled szétszedném ezt a
Balladát mint egy köhögő motort és megtorpanna
minden mert nem tudnánk többé összerakni csak
állnánk a zuhogó esőben s integetnénk beszállnánk
már mások életébe is beszállnánk már egy másik
balladába szétrombolva hever egyetlen sorsunk
egyetlen indulatunk a szótlan vasak és a felpattogzott
nikkel a barna hajtincs és a lenge szoknya a
félszárnyú rózsa és a szürke múlt mert van
már magyarázat s van már látható indok hogy
útszélen csapkodja ruhánkat a szél míg mi ott
állunk integetve s belépnénk mások illatába
belehuppannánk mások életébe de most hirtelen
végigreped a porcelán-csillogású homlok és a vízhatlan
csuklyából kihull a hideg arc ha színt vált a
tépett háttér és egyre gazdagszik egyre sivárul míg
minden olyan lesz mint amilyenre majd emlékezni fogunk.


Dúdold az egyetlen arc énekét


A semmilyen semmi s az áttetsző jövendő szabályos
lépcsőfokain csattogva lépdelsz felfelé ás elveszti
ezer arcát az óvatlan fa immár egyetlen-
egyként készül óvakodni s őrizkedni valamitől mert
boldog és dús lehettél a nyüzsgő nyárban míg
számtalan arcod ragyogott susogott játszott
nyújtózkodott félrefordult és nevetve dalolta
az Egyetlen Arc Énekét ahogy a vénséges vének
dünnyögik lemondóan: „bújj, bújj, zöld ág” s
ahogy a mosolygó fiatalok rábólintanak meggörnyedve
egy szóra de hirtelen értelmet nyer a változás
és a furcsa alkalmazkodás amikor én még
fiatal voltam igent mondtam vagy ellenkeztem és
elkomolyodtam amikor én majd tűzön szárítom
arcomat hogy megráncosodjék és komoly legyen hogy
dúdolhassam a könnyű érzelmes dalokat míg
félbeszakad ez a mondat is mert visszahúzódsz
kényszerű életkorodba mint tüskéi mögé a sün és
elhiszed az Egyetlen Arc Énekét komor és kegyetlen
ez az ének s a zöld mező csak álca a
dombon lehasítható róla mint a celofán és
ki tudja mikor kezded dúdolni az
Egyetlen Arc Énekét de fordulj s vigyázz mert
úgy zuhansz ki majd ebből a maszkból mint nyálkás
csiga a széttört házból s ha most torz hasonlatokból
egyetlen metaforává válik életed jól kérdezz
mielőtt jól is válaszolnál élesre állítva a
képet hogy többé szét ne válhass könnyű lesz
ítélkezni s könnyű lesz választani is mert tudni
fogod hogy kit védsz s kire támadsz arcod is
egyetlen arc lesz keserű és humortalan nem lesznek
zavarba ejtő pillanataid s a dombról a zöld
mezőt akárhányszor letéped mint a celofánt és
nem fogsz már megváltozni ami eddig ott
bent volt most kint lesz egyetlen anyagból
csiszolva törsz a világos cél felé s ha körbeforogsz
hát végképp körbeforogsz már várnak rád
valahol valakik s számítanak rád ismerős
ismeretlenek nincsen már fájó műfajod csak
a mindig kimondható önkínzó öröm a
levéltelen tisztaság de addig dúdold le százszor
is dúdold az Egyetlen Arc Énekét s barátkozz vele.


Ó, csillagtúra, csillagtúra

A hold sárga mérge
csorog hűtlenek kezére,
folyik hűségesek kertjére,
csúszik a felhő az égen,
s kivilágított arcunk izzik,
mint a festett lámpabura,
növekvő árnyak,
fejemen körbejárnak,
nekiütődnek a zizegő szárnyak,
kaparásznak a szőrös lábak,
és az áttetsző koponya,
mint duzzadt herezacskó,
most hirtelen kiürül,
ez a sebesség százada,
ó, niki lauda,
csillagok fényes szőre,
a hold feszülő bőre,
elmarad mögöttünk minden,
a tiszta homlok elreped,
a tiszta test beszennyeződik,
ó, piros őrület,
ó, niki lauda,
ez a sebesség százada,
a nagy csillagtúra véget ér,
s zúg a szél, jár a szél, mint a kés,
mint amikor nyuladat nyúzzák,
puha bőrét lehúzzák,
s a vékony hártya felszakad,
véreznek hajszálrepedéseken
a hófehér falak,
magamból én is kifordultam,
szívemet pléhtányérra raktam,
tüdőmet, májamat teknőbe tettem,
ez a sebesség százada,
ó, niki lauda,
a ferrarik tovarobognak,
a volvók eltávolodnak,
marad a sebzett pálya,
a végképp levetett ruha,
a döglött város,
a bogár páncélos teste,
amelyből kiették a hangyák a lágy részt,
sziklás parton a blúz és a szoknya,
amelyből elhordták a hőst már,
a szétroncsolt könyvtárszoba,
amelyből késsel kikaparták az ehető szerveket,
a megrothadó konyha,
amelyből kihalt az asszony,
s köténnyel törli a száját valaki,
ó, niki lauda,
ez a sebesség százada,
folyik a nagy csillagtúra,
üres a nagy könyvtárszoba,
a város, mint a bogárpáncél, alszik,
s idehallszik a hangyasereg,
így úszik el az emlék,
s ha egyszer visszamennék,
mintha már ott sem lennék,
hallom, valaki csámcsog,
ruhám a torkán akad,
csatom gégéjét megszúrja,
beleit felhasítja,
ordít dühében,
fetreng fájdalmában,
de mi csak robogunk,
talán még tovafutunk,
ó, niki lauda,
ez a sebesség százada,
ez a fordított hasonulás,
a szörnyűséges fordulás,
marad a ruha, marad a csat,
a rózsás ínyt felhasító
tollkés is megmarad,
ahogy magadtól elszaladsz,
s mégis örökre ittmaradsz,
száguldozásodból visszanevetsz,
ott állsz, s magadnak integetsz,
biztos, hogy mindig messze jutsz,
biztos, hogy mindig körbefutsz,
felhörpintik a húst, a vért,
s valami távoli rázkódás,
kezeden a hold mérge,
fejeden csillagok fénye,
mintha valaki simogatna,
tenyerével noszogatna,
s mint a duzzadt herezacskó,
kiürülnek a világló fejek:
látszólag semmi változás,
sem kihívás, sem árulás,
hullámzó, messzi partokon,
ahol csak fürdünk, napozunk,
ruhák a nyári homokon,
s a vízbe dobva már a hús.


Avagy: az élet álom

Mert végül is mindenkinek megadatott a lehetőség hogy
a medvével lefényképeztesse magát és távoli fürdőhelyek
holdkőzetén bukdácsolva úgy gondoljon vissza életére
mint a bátorság magasiskolájára hát istenem
nem tudom megfigyeltétek-e hogy minden fényképen
még az igazolványképeken is van annyi hely hogy
valaki odabökjön „hiányzik innen a medve”
és tényleg hiányzik onnan a medve s ha egyedül
járkáltok az utcán vagy az asztalnál ültök akkor is
érzitek hogy ez csak ideiglenes megoldás mert valójában
többre lennétek képesek
mondjuk munkából hazafelé
vagy ebéd után fel-feltűnik a medve láttam egy
férfit aki vadászkését odanyomta a fenevad
torkához „vigyázzunk uram vigyázzunk mert drága
mulatság egy ilyen állat” sokan vagyunk
akik üres foltként őrizzük a fej
a váll és a fénykép felső derékszöge által
közrezárt négyzeteket ahol nem is egy de két
szörnyetegnek jutna hely jobbról és balról kitöltetlen
a tér
ha nektek lennék csupa ilyen bátor képet
gyűjtenék medvéset is meg lóra ülőset is meg azt a
huszáros kukucskálósat is persze hogy csalás az
egész de az a férfi elég nagy kockázatot
vállalt ha meggondolom mert ezek az állatok
még halálukban is bosszúállók na nem úgy hogy
megálmodjuk meg ilyesmi erről szó sincs hiszen csak
fürdőhelyi tréfa volt hazamegyünk és elfelejtjük
aztán megérkezik a címünkre a fénykép mint ahogy
gyorshajtásért is kiküldik a bizonyító felvételt szóval
ilyen vicces dolog ez is forgatjuk a képet nézegetjük
kattogtatjuk a kiugrós élű vadászkést megjönnek
az iskolából a gyermekek hát a mi apánk milyen
bátor
én szívesen gyűjtöm az ilyen képeket hiszen
annyi üres hely marad még egy igazolványképen is hogy
igazán bármelyikünknek megadatott a lehetőség és minél
régebbi annál értékesebb egy ilyen emlék mert mindenki
örömmel gondol vissza a kétfejű borjúkra a
kettéfűrészelt nőkre és más fürdőhelyi kalandokra.


NYUGTALANÍTÁS


... let fogott el, felugrom, kereslek téged, és te éppen akkor lépsz ki az udvarra vidáman. Szép volt-e? Szép, igen, szép. Indulunk tovább. ĺgy kívülről semmi változás nem látszik rajtunk. Vajon találkozunk-e még? Egyszer majd én is bemegyek egyedül a dómba. Igen, ezt kell tennem.



Szélütés

A villanypóznán tízezer voltos gólyafészek és a
drótok át- meg átfonják a megszerkesztett
hulladékot „én nem tudja megmondani” mert
itt van a fölséges Embólia megpöccinti romló
fejedet és elfelejtesz mindent amit tudni
véltél szélütés! ó! ó! szélütés! szélütés!
őszi folyó vize hideg mint egy kéz szélütés!
oka sincs célja sincs talán fekszel a vidék
boncasztalán macska kaparássza melledet
kutya harapdálja hátadat torz a világ
elcsúnyul az almafa a körtefa s már épülsz
szépülsz a megbombázott emlékezet roncsai
alól hullákat cibálsz ki két szemedben
két óriás vöröskereszt s csak figyel pompázva
fölséges Embólia könnyű mozdulatokkal igazgatja
a semmit az üres utakon piros darázs fekete
húsleves és narancssárga gyászruha keveredik az
ebek martalékául vetett nyelvben ó! ó!
fölséges Embólia ő a legnagyobb költő a rémítő
képzettársítások mestere „én nem tudja megmondani”
csak ácsorogsz a hirtelen összekeveredett feliratok
alatt mintha álmodban Kínában járnál szörnyen
fintorog a világ bohóckodik ki hozzád beszél és
letöredeznek a hajlékonynak hitt levelek vagy széthasadnak
mint a vászon és kemény a szőlő mint a drágakő
minden fogad szétmorzsolódik vérzik a szájad
nem lesz must ebből nem lesz bor sem szélütés!
ó! ó! szélütés kíváncsian nézeget fölséges
Embólia drótdarabkával piszkál mint egy
bogarat hát elég legyen! Asztalra csapsz odazuhintod
vézna öklödet de nem az történik kint amit te
elterveztél odabent az áttételek fordítva működnek a
lámpák összevissza villognak „vigyázz kisfiam”
mondanád „vigyázz egy darázs!” és mégis az jön ki
elromlott szájadon: „vigyázz kisfiam sátán les
reád!” hát így is úgy is érthető a szó csak
mintha mindenki másképpen beszélne s te mégis
érted őket s ők mégsem értenek csak vonogatják
a vállukat és összenevetnek ott áll a sarokban a fölséges
Embólia és néz téged és csak te látod őt ha bemész
a boltba ott áll az ajtó mellett és néz téged
és egyre látod őt „én nem tudja megmondani”
én csak silabizálni én hallani már ezeket
a szavakat én tudja már hogy lenni idegen vagy
lenni itthon s tízezer voltos szeméthalmon csücsülni
s várni míg a föld alatt összeérnek az almafa és
a körtefa gyökerei s kisül a kert fellángol mint a
villám egész ember vagyok segítek ezt-azt mondok
is ezt-azt ki tudom nyitni az ajtót csak a
feliratok csak ez a furcsa beszéd csak a hideg
folyóvíz hess te fölséges Embólia! takarodj
innét! de csak figyel tovább s a többiek hiába
kérdezik úgyis másképpen kérdezik s én úgyis
másképpen felelnék de nem tudja megmondani
a folyó vonaglik mint egy feldarabolt giliszta
sok-sok tavacska lesz belőle nyújtóznak egymás
felé nem érik el egymást soha ó te fölséges
Embólia! az asztalnak azt mondom hogy szék az
ajtónak azt hogy ablak de még asztalnak gondolom
az asztalt még ajtónak gondolom az ajtót rosszul
kotortál fejemben fölséges Embólia vigyázz kisfiam!
ne nyúlj oda! sátán forgolódik a mézédes almán és
megírták ezt a verset mások is megjárták ezzel
mások is rosszul kotortál fejünkben Embólia...


Talanítás


A talanítás körzetét pontosan megjelölni
a talanítás időszakát kiválasztani
kellő számú talanítót toborozni
a talanítókat kiképezni

a talanító szert szétosztani
a talanítók biztonságáról gondoskodni
hogy zavartalanul talanítsanak
hogy eredményesen talanítsanak

a körzet nyugalmát megőrizni
fölösleges pánikot nem kelteni
mértéktelen károkat nem okozni
a legfontosabb tudnivalókat közzétenni

talanítani! talanítani! talanítani!
talanítás! talanítás! talanítás!
talanítók! talanítók! talanítók!
talanítunk! talanítunk! talanítunk!


Búzák, kukoricák és krumplik
Nem létező királyáról


Azt mondták nekünk: hinni! hinni! hinni!
azt mondom én is: hinni! hinni! hinni!
tam-ta-ta-tam! tam-ta-ta-tam! hej-haj
Búzakirály hej-haj Kukoricakirály hej-
haj Krumplikirály kitalálnék egy értelmetlen
birodalmat ahol nagy Piros Traktoron jár a
halál de azt mondták nekünk: hinni!
hinni! hinni! és én hiszek nekik csak
tudnám hogy ennyi az egész: nyár végén
elkiáltjuk: meghalt a Búzakirály! tavasszal
pedig elkiáltjuk: éljen a Búzakirály! de már
kezdődik a dallam: hóra hó jön télre tél és
mégis él ki jót remél mert táncra tánc
jön nagy vigasság kicsi gazság s elrothadsz
majd te is mint a Krumplikirály félhomályos
pincemélyben meghúzódsz és kicsírázol vékony
fehér gyökereket lengetsz üres levegőben s
kortyolgatsz s nem létező kalciumból foszforból
meg nitrogénből lennél te is Búzakirály
lennél te is Kukoricák Főkirálya el nem
múló ismétlődő visszatérő öntudatlan eszköze
a Szerkezetnek mert azt mondták: hinni!
hinni! s harmadszor is hinni kell hogy
lesz még célod kézen fogva sétálgatni
utcahosszat s rémségeket nem beszélni rémségekről
mit sem tudni ide-oda rohangálni tenni-venni
Búzaország aranysárga házai közt Krumpliország
halmain és völgyeiben de kifogy már minden
dallam és meghal már minden ritmus
:
azt mondták nekünk: hinni! hinni! hinni!
hát jól van hinnék én dallamtalanul hát jól van
mennék én érthetetlenül de kifeslett már
a Gömb amelyben ültem behorpadt már
a Kocka amelyben laktam és süvít a szél a
léghajó selymét tépdesi földhöz csapkodja
mint macska az egeret hát jól van! szép
a napsugár itt és szép a lenge árnyék kik
voltak akik megaláztak? kik voltak akik a
sötétben szájba vertek? szeresd a virágillatot?
szeresd a lombzúgást is? sétálj csak elmélázva?
míg ketrecedben sétálsz? arcodon finom
rácsok? arcodon ráncok s szarkalábak?
hóra hó jön s télre tél és mégis él ki
jót remél
és törd a fejed: rajta! rajta! mert
te nem vagy olyan fajta! nem is vagy fajta?
nem is vagy? nem? nem? nem? nem? nem?
törd le a Kórókirályt! lássuk feltámad-e még?


Hova tűntek a háromkirályok?

Ezerkilenszáznyolcvankettőben kelet-európa harmadosztályú
szállodáiban szeretkeztünk és ittuk a sört majd kimentünk
az óratoronyhoz ahol minden órában kukorékol
a kakas és harangoz az ördög és elvonulnak az
apostolok és bólologatnak a mellékalakok csak
tátottuk a szájunkat farmernadrágos srácok
suhantak ide-oda dollár? kérdezték dollár?
nájn! mondtuk nájn! és nyet! mondtuk nyet!
aztán váratlanul megjöttek a prágai három-
királyok ó istenem! ó istenem! megjöttek a
hippi-királyok kövér volt az egyik vörös arcú
és kopaszodó hórihorgas és nagy orrú a
másik szemüveges és kajla fülű a harmadik és
szakállasak voltak a háromkirályok trikóban
farmernadrágban fapapucsban jöttek a prágai
háromkirályok hátizsákot cipeltek letették
megálltak az óratorony tövében és röhögtek kukorékolt a
pocakos király harangot húzott a hórihorgas
bólogatott a szemüveges kukorékoltak mindhárman
harangot húztak mindhárman bólogattak minhárman és
döbbenten állt a rózsás bőrű nézőközönség
torkán akadt a hümmögés az álmélkodó
turistáknak és csak röhögtek a háromkirályok
csak röhögtek röhögtek röhögtek a hippi-
királyok a huligán-királyok és valami szél
futott végig a téren valami fény táncolt végig
a köveken ó ó istenem! már-már megszületett ó
ó istenem! már-már felsírt a semmi de
elmentek a kirúgott entelektüell-királyok a
sokdioptriás tisztviselő-királyok az egyetemre
fel nem vett borotvaeszű-királyok vitték a
frakkot a hátizsákban és kék rendőrautó
gördült be a térre figyelték a turista-
fegyelmet ó ó istenem! még visszhangzott a
tér a röhögéstől még nyerített a távolban
a hórihorgas még kukorékolt valahol a
vörös arcú kövér még bólogatott messze
a szemüveges ó ó váltsatok meg minket röhögő
háromkirályok turista-lelkünk íme értetek
esedezik és megdöglik az óratorony kakasa és
elfüstöl az óratorony ördöge és mennybe mennek
az apostolok hát váltsatok meg minket ti
elkésett hippi-királyok fröcskölő szájú
exhibicionista angyalok és takarjátok el az
arcotokat ti megfáradt koravének piros krétával
házfalakra fehér krétával teherautókra firkáló
felelőtlenek ó jöjjön el a Szent Felelőtlenség
Órája vagy változzanak Kakassá a gyávák és
változzanak Ördöggé a habozók és kórusban
röhögjenek az óvatosak ó jöjjön el a
Rémült Turisták Órája amikor csak egyetlen
Utazás a fontos és felfordul a tér mert
megjött a három fullánkos király megjött a
három lótetű-király a három piszkos és
vénülő kamasz és honnan is tudhatnánk hogy
ők azok és honnan is tudhatnád hogy te
vagy az hiszen nem aludtál kefefrizurás pázsiton
vagy húgyos kapualjban nem jártál meztelenül és most
hozád dörzsölik szakállas arcukat mert
jól tudják hogy idegen vagy itt döntened
kell mert újból és újból elhallgat a Kakas
újból és újból elnémul az Ördög újból
és újból mennybe mennek az apostolok ki tudja
látod-e még a prágai háromkirályokat ki
tudja merre járnak ők most magatokra maradtok kelet-
európa harmadosztályú szállodáiban sört isztok
szeretkeztek és a vécében kukorékoltok barátom egyébként
nem történt semmi megnéztünk mindent ami szép...


És habzsoljátok az esőt

Ti a vékony esőt úgy eszitek mint a legfinomabb
spagettit és esőköpenyben feküsztök az ágyba
de én már elszalasztottam sok-sok mutatványt
és most kétkedve figyellek titeteket míg a köd

rácsavarodik a rozsdás cirádákra és
belezsúfolnék minden képet életembe mint fülledt
szobába ami egyre szűkül mert festékre
festék tapad és vastagodnak a falak befelé

építkezem s magamra szabadítom a kemény
anyagot ahogy fényképre fénykép könyvre könyv és
festményre festmény kerül egyre kisebbek s egyre
pontosabbak a mozdulatok míg a megadott

térben kicserélődöm lassan újabb cseleket
tanulok hogy mozogni tudjak s megszilárduló
álmaim közé be ne szoruljak hogy a kimondott
dolgok most már kívülről meg ne vágjanak és

össze ne szabdaljanak mind kisebb méretekben
dolgozom akár a miniatűrök megszállottai láttam
évekkel ezelőtt kijevben egy múzeumban amit talán
pecserszkaja lavrának hívtak hogy valaki

egy kettéhasított hajszálba parányi rózsát
mesterkedett és egy mákszemre ráfestette
vlagyimir iljics lenin portréját hát ilyen
különös célok jelentik lassan a szabadságot már

egyre óvatosabban járkálok az emlékek s az
ismert helyszínek is visszafognak a könnyű
futásból aki az ablakon kiugrott vajon
miért is tette kérdeztétek-e végül már csak

ide-oda billenünk mint egy fényes csapágygolyó ami
a rövidnadrág zsebéből az asztalra került és a
szomszéd is így építkezik papír- fa- és vas-
lávába temetkezik vagy színes lepkévé

változik és a néma labirintusban röpköd
vajon meddig tökéletesíthető még ez a végzetes
mutatvány a mákszemnek még a csizmatalp sem
árt de ti inkább rohanjatok habzsoljátok a

csapkodó esőt és törjétek szét körülöttem ezt a hivalkodó
házat mert hátha lepkegyűjtők is vannak köztetek!


Út a krokodilos folyón

A krokodilos folyót mi már sohasem látjuk,
ahogy azok a ronda dögök kortyolgatnak az
olajfoltos, mosóporos vízből. Az elefántos
erdőt mi már sohasem látjuk, nem bizony!

Csak a patkányméreggel teleszórt pincét. Csak
a zsíros lefolyókat. Csak. Csak. Csak. Énekeljünk,
táncoljunk? Más gondjára nincs gondunk?
Lassan kiteszik nektek is a mérget. Virágot

szedni az olajmezőkön. Óriási léghajó a
föld, azért jön belőle a gáz. A gyermektréfák
megmaradnak, a nyelvtankönyvek szétszakadnak,
s vér szivárog az igeragozásból. Az ásból.

Az ésből. A gatból. A getből. A gálból. A
gélből. Utazni én már úgy tudok csak,
ha egy méterrel a felszín fölött lebegve,
megvárom, amíg elfordul alattam a föld,

az oszlopokat, a felhőkarcolókat okos mozdulatokkal
kikerülöm, és nézelődöm kíváncsian. De hát
nem erről van szó, nem tudunk repülni. Csak
égünk itt szerelemben, méregben, szennyben,

hallgatásban. És álmodunk rajongva. Elmúlik
a kő, a vas, elmúlnak a krokodilok is. Figyelem,
ahogy fogcsattogtatva kapkodnak a lábam
után. A levegőben lebegő költő. Jó, mi?

Annyi ostobaságot leírtunk már, annyi
fölösleges képet. Mint aki fényképezőgépét
kattogtatja nyakra-főre, meztelen nőkre,
dzsungelekre. S a filmet kilopták belőlünk.


A hó, a hó, az álomnak való

Álmot látott az álmodó, ki tudja, lehet, hogy
rólunk álmodott, semmi mocsok és semmi vér,
csak könnyű hullámzás a felszínen és boldog
lüktetés a függönyök mögött, míg tart az éjszaka,

fogyó, növekvő ablakok megtanulják darabos ritmusát,
és felreped a héj, forrón kibukkan életed, a
késsel elvágott ég is összeforrik, a pirkadat is
tűnő heg a dombok tetején, és ébred az álmod,

de odakint má hull a hó, visszabomlik szeretőd
nyári mezője, napfényes ege, vér csordogál a pléhtányérba,
és hirtelen minden kitapintható, hirtelen minden
visszabontható, piros az ujj, ahogy véletlenül

még odanyúl, hasadt vigyorrá szétszalad s a
hidegben szétsugárzik az álom harmóniája, míg
nehézkesen fordulsz s visszanézel, mert jönnek
a sárban, fekete gumicsizmában caplatnak, s mégis

lebegnek, hogy sorsodról értesítsenek, szájad
szélén csúnya, vérpiros vágás, de mindent
befed majd az újrakezdés, csókolnád szeretődet, ha
lenne időd újból elképzelni, hogy mi lesz azután,

reményed felmagaslik, eleven emléked él még,
csónakban ülsz a kövér barázdák között, és
csónakod mellett kalászok tátognak, mint a
szökellő halak, mert te azt teszed, amit

tenned kellene, és abban hiszel, amiben hinned
kellene
, a feltételes mód most szörnyű és jelenvaló,
míg hízott földre hálódat kivetnéd, de visszabomlik nyári
nappalod, és szakad a hó, a rémes álomnak való.


Az én kedves városomban

Az én kedves városomban
ti  ne járjatok!
Az én kedves városomról csak álmodjatok,
s a hulló felhőkre gondolva
arcotokat befedi a múló gondolat,
ráncaitokat megigazítja, és
így megigazulva
mondhatjátok, hogy rajta, rajta, rajta, mert
lassan mi is elfáradunk,
pedig valaha volt egy nagyszerű tervem:
este lefekvés előtt
színes diafilmeket, kicsi képeket
vetíteni egy meztelen nő hasára,
hogy okuljanak a gyermekek,
az ágyéka és a melle árnyékba borulna, és
forró hasa csak fénylene,
de széttöredezik kedves álmom,
s azt is tudom, hogy nincs tanulság:
lejött egy fehér hófolt a hegyekből,
és ott kóborolt az utcákon,
azt hitték, fehér kutya, és rémülten
figyelték, ahogy átszaladt
a visító kerekek alatt,
belopózott az udvarokba,
széttépte a sárga kiscsibéket,
átugrott a kerítésen,
lihegve elnyúlt a bokrok tövében,
és hideg szél járta át a várost,
hát gyertek,
kergessétek vissza a hófoltot a hegyekbe,
de nem lehet egy hófoltot elűzni,
nem lehet lelőni,
nem lehet agyonütni!
És neki lehet,
és neki szabad
a kiscsibéket széjjeltépni?


Bálint-tavaszban, Eszter-tavaszban

Barátom! Tavasz van ismét,
levelet írnak a kislányok, és így kezdődik minden levél:
Kedves Búza! Kedves Hagyma! Kedves Kankalin! És
átviharzik a kerteken a nevetés, barátom!
Hát mi? Velünk mi lesz?
A mi tavaszunk olyan, mint egy lejárt
tragacs, mint egy
ütött-kopott versenyautó, kihagy a motor,
aritimiásan dobog a föld alatt a készülődő vetemény,
táncolj, kisfiam, táncolj, kislányom, mert
eljön a zsenge retkek a hersegő zöldhagymák országa,
eljön biztosan!
Kibújik a csíra a földből, kijön a fényre a cserebogár,
az arcunk kipirul, és elmegy a hó az életünkből,
körbefogóznak a kislányok,
körbefogóznak a virágok,
és himnusszal érkezik a reggel,
dünnyögő legyekkel, friss bogársereggel,
s míg sétálni voltam veletek, bálint-tavaszban,
eszter-tavaszban jártam, de az én tavaszom béla-tavasz,
mert mindig más, és mindig ugyanaz,
van valahol egy titkos városom,
lejtős, simára csiszolt utcákkal és szürkésfehéren
fénylő falakkal,
alacsony kapukkal, óriási üvegablakokkal,
és álmomban ott időztem én,
ültek az emberek a sétatéri padokon,
könyvet olvastak, sütkéreztek,
ebédidőben abbahagyták, hazamentek, minden
padon egy-egy könyv hevert, tavaszi könyvek voltak,
a zöldülő ágak a tóba belehajoltak,
belelapoztam egyik könyvbe,
belelepoztam a másikba,
milyen nyelven írták ezeket, milyen nyelven?
Csak álltam ott, és néztem azt a sok-sok csendet,
és nem értettem semmit tavaszomból,
aztán újból benépesült a város, és
olvastak tovább,
sorra bejártam az utcákat,
rendre megsimogattam a falakat,
valahol kérdik: kinek az arca ez?
Ezt kérdezem én is tőletek:
kinek az arca ez?
kinek a könyve ez?
kinek a könnye?
kinek a betűje?
Már elvesztettük mind a címeket,
de ne sírjatok, írunk levelet:
Kedves Búza! Kedves Hagyma! Kedves Kankalin!
Mi várunk titeket.
Hogy beszélgessünk veletek.
A városban, amelyről álmodtam, tavasz van.
S tavasz van itt is.
Tavasz, ugye?


Hát te mit akarsz?

A nyugalmat? A kalapáccsal fejbe vert
kövek nyugalmát? A magasfeszültségű
oszlopokkal elbolondított domboldalak
nyugalmát? A kombinéra vetkőztetett

mezők nyugalmát? A repülőgépről megerőszakolt
vidékek nyugalmát? A kanálisban ücsörgők, a földalatti
felvigyázók nyugalmát, akik már órák óta
figyelik kedvesed ágyékát, ahogy a csipkés

nadrágocskán átütnek a csillogó szőrszálak?
Gyönyörű! Gyönyörű! Gyönyörű! Az egyre
hosszabb mondatok nyugalmát? Amibe te is
beleőrülsz? Szállj életembe, szállj!

Milyen nyugalmat? Amikor a dolgok
Helyezkednek, egymást tapogatják? De nézd, ők,
már elhelyezkedtek, már vigyáznak reád. Hagyd
nekik meg a nyugalmat, hagyd meg a hitet, hagyd meg a

várakozást! Neked most másképpen kell
csikorognod! Dübörögnöd! Cukrosodnod! Giccsesedned!
Hajnalodnod! Nappalodnod! Alkonyodnod! Nyelvtanodnod!
Itt ülnek ezek, s nézik a kedvesedet! Jaj, ha

elgondolom, jaj, ha elképzelem ragyogó
combjait, csillogó szőrszálait! Nem vagyok én
perverz! Fogom a kezét rajongva, s nincs nyugalmam,
valami ünnep készül, azért ülnek a kanálisban!


Igen, igen, csak szövegmagyarázat

„Vers, eredj, légy osztályharcos” hát igen vers
menj hozzál egy csomag cigarettát vers indulj
takarítsd ki a konyhát vers vidd le a
szemetet vers ne járj a kurvák után vers
fogd be a szájadat vers vágd el a tyúk
nyakát vers öld meg a kakast vers zsigereld ki az
árulókat ó vers! vers! vers! Éhen döglött
a vers a hosszú úton megfagyott a mínusz
ötvenfokos hidegben elzüllött minden kocsmában
öngyilkos lett a hatalmas íróasztal mögött és
lelkiismeret-furdalás gyötörte míg mosta mások
véres fehérneműjét ó vers ülj az ölembe és
dorombolj nekem mint a macska vers fulladj
meg vers üdvözülj naponta százszor és dögöljenek
meg mások hozzanak cigarettát mások takarítsanak
mások öljenek mások szüljenek gyermeket mások mert
ez a rettentő nagy dilemma ez a rettenetesen
egyszerű dilemma a könnyedén kettévágott gordiuszi
csomó és mi csak töprengjünk a fűben míg
izmaink vibrálnak a fényben ni csak gondolkozzunk
azon hogy miért mindig másokat küldenek
cigarettáért miért mindig másokkal végeztetik
a piszkos munkát miért nem mennek el egyszer
ők is kurvának kifutófiúnak osztályharcosnak miért
nem szívják nagy zöld teherautókkal a
szennycsatornából a szart és miért adnak
okos tanácsokat miért adunk mi is okos
tanácsokat miért kell mindent megbánni végül és
miért kell olyan elegánsan kettévágatni magunkat?


Babits Mihályt a föld alatt meglátogatja az eső

igen, babits mihályt a föld alatt meglátogatja
az eső, de hiába kérdi: mi fáj, babits mihály?
mert odalent már tényleg semmi, csak a platinagége
szikrázik a sötétben, mint az öröklét kulcsa, a költő

végső jussa a nyitásra s zárásra is, kiből jelkép
nem lett, mi lett? maradt egy tartós szerv, egy
pótlék, s maradt a vers is, az is platinából, és
az is világol, ki-kifénylik az elnémult világból,

némák csúfjára, a roncsolt testbe beépített síp, ha játszik
rajta ez a hűs tavaszi zápor, hisz körös-körül
eltűnt a gyarló hús, mint régi sírban, a nyakék és
a karperec, hogy rekonstruálja belőlük a régész majd a kort,

mert néma minden, és szimbólumra sem telik a csendből,
csak csendül s elromlik a szó, de ki tudja, mint jó
tábory elemér, egy álomba mégis átköltözött, beszédesebb
ruhákba öltözött, és itthagyta nekünk iszonyú hangszerét,

a torz csecsebecsét, hiszen a hosszú életűekből, az
egészségesekből mi maradt? még ennyi sem maradt, és csak
szakad ez az idegen eső, aztán vége, és béke! béke!
míg ragyog a néma síp, a múlhatatlan platinagége,

és ott lesz a feltámadás után is, hiszen majd újan születünk...


Hova tűntek a hexameterek?

A forrás csírája ott a földben,
a forrás gyökere fáj, a forrás, mint
odvas fog, kihúzható, s a véres vízsugár
felmutatható, íme, a bajok fő oka,
de velünk mi lesz, velünk ki törődik,
míg tele a föld már ilyen lyukakkal,
a piros ínyben behegedt kutakkal, s csak
pompázik hasonlatom,
a felizgatott mondatok,
a gyönyörre hivatott csattanók,
ott, ott, ahol a vágy csak kóborol,
s ha megpihenne, meglakol,
mennyi mindent magunkba ittunk,
milyen hosszú szeretkezés ez,
és ők csak ülnek s néznek minket,
álmunkat jobban megálmodják,
gondunkat jobban elgondolják, de
lehet-e így maradni, szabad-e
párás szemű szeretők között járni,
mire visszük mi ezzel? vajon mire?
figyeld meg: csupa félbe-szerbe,
figyeld meg: csupa eddig s ne tovább,
figyeld a forró iskolát,
mi véget sohasem ér, csak él,
s téged remél, ahogy te őt,
az örökös félidőt, amíg
szemben a barázdás domb
esővel, könnyel megtelik, jöjj hát,
és ábrándozzál az örök csattanóról, amikor
a nézők a székről lefordulnak,
valami síkra kijutnak,
amikor pontos lesz a nyelv és csalhatatlan,
s hullnak a vízcseppek a földre,
mint a magok,
mert a kezdet is öröm, de
oda már vissza nem jutunk,
s a nagy poént elherdálja
az örök poénrontó, aki
ott ül a szomszéd asztalnál,
a szomszéd házban,
a szomszéd városban,
s hallgatja vicceinket,
ma már nem írunk hexametert,
nem bizony!


Énekeljünk: „Hej, a kőtörő, a kőtörő”

Hej, a kőtörő, a kőtörő
töri a követ, mint a diót vagy a mogyorót,
keresi benne az édes belet,
keresi a magot,
hajtja a remény,
és a kemény
anyagot újra meg újra
szétkalapálja, pedig
középen semmi sem ragyog,
még a hiány sem,
vér sem csorog belőle,
csak a homok, csak a kavics,
csak önmagát csorgatja szét a kő,
oszlik, de nem mutatja lényegét,

így bontják szét majd házadat,
hogy benne megtaláljanak,
így rontják utcáidat,
udvarododat sávonként szeletelik,
hogy hozzád jussanak,
keserű héj a ház,
keserű héj az utca,
keresű héj a vidék,
a titkos falatozó kiköpi,
vagy csak forgatja fogai között,
nyelvével tologatja
a dombot, a villanyoszlopot, a bútorokat
s a kóbor kutyát a küszöbödön,
de nem lel meg téged,
kedvenc slágerét dúdolja,
hát nem vetted észre?
ház lettél, udvar lettél, vidék lettél,
minden egyebet elfeledtél,
mit tettél?
hej, mit tettél?
csak így szabadulhattál?
csak így menekülhettél?
remekmívű versedet megírod,
így: á á á á á á á!
vagy: b b b b b b b!
vagy: c c c c c c c!
remekmívű versed osztható,
de nem pusztítható,
a hang a kés alól kiugrik,
mint a molekula,
és ez sem a vég, nem bizony,
ha vízben úszkálsz, víz leszel,
de a víz veled énekel,
ha házban laksz, majd házzá válsz,
és könny csorog az üvegen,
elgiccsesülsz, felékesülsz,
s hiába törnek,
te csak sokasulsz,
házadból ki nem szorulsz,
hát már csak így szabadulsz?
á á á á á á á
b b b b b b b
c c c c c c c!