VISSZAJÁTSZÁS

VISSZAJÁTSZÁS
AZ ELPUSZTÍTOTT HASONLATOK
A LEHETSÉGES DOMBVIDÉK
HÁTTÉR AZ 5. FÉNYKÉPHEZ
ÓCSKAPIAC
ÚTIKALAUZ
SZERTARTÁSOK
AZ EMLÉKEZÉS MÓDSZERTANA
A SZITAKÖTő LEÍRÁSÁRA KÉSZÜLőDVE
VIRÁGOT TARTÓ KÉZ

A KERT ANTARKTISZA

A HÁZ ÉS A KERT MEGVILÁGÍTÁSA
A KERT ANTARKTISZA
BÁLNA-SZÖKőKÚT
NAPOZÓK
ÁRAMSZÜNET A HÁZBAN ÉS A KERTBEN
MIÉRT NEM SZÓLTÁL NEKEM IS?
ELÉGIA MÉHEKKEL MUSKÁTLIVAL
KOROMGÖMB
AZ IDILL REGGELÉN
AZ ELSő HÓ ELÉGIÁJA
A BOLDOG VÉG
A KAKUKKOS ÓRA SZESZÉLYEI
HÁTTÉR A 26. FÉNYKÉPHEZ
MINDEN OLYAN MINTHA
S ODAKINT TÁNCOLT A MARIONETT
A MEGHÁTRÁLÓ KÉPZELET
A KAKUKKOS ÓRA SZESZÉLYEI
SZTRIPTÍZ
GYÜMÖLCSOLTÓ BOLDOGASSZONY
VIRÁGOS ÁLARC
ISMERETLEN ÉVSZAK
KRÚDY GYULA UTAZÁSA A VÖRÖS POSTAKOCSIN
M.K. KÍSÉRLETEI
MÉG EL NEM ILLANT ÉVEK SZőLőHEGYÉN
S őK AZ ABLAKBÓL INTEGETTEK
A SZERKEZET AMELYET MEGÖLTEM
LÁTVÁNY

A LÁTVÁNY ÉRTELMEZÉSE

LEPKECSONTVÁZ
A KÉTÉRTELMű TÁJ
KETTőZÉS
ÁLMOM ÉS ÉBRENLÉTEM LEÍRÁSA
„JÖJJ ÍRJUNK SLÁGERSZÖVEGET”
KÉSEK ÉS PARADICSOMMADARAK
KIK ÜLNEK AZ AUTÓBUSZBAN?
EGYENSÚLY
IDEGEN NAPPALODÁSKOR
ELSZAKADT HUZALOK KÖZT BAZSARÓZSÁK
A HIÁNY KÖRÜLÍRÁSA
ENPLUSZEGYEDIK VÁLTOZAT
A LÁTVÁNY ÉRTELMEZÉSE
HÁTTEREK

 

VISSZAJÁTSZÁS

paizsom ellen mért nincs fegyverem?
(Szilágyi Domokos)

VISSZAJÁTSZÁS


Tűvel karcolsz-hasogatsz arcodra ráncokat
hogy láthatóvá tedd mindazt amit megéltél
de olyan sok ez? tűzlánggal perzseled a búza
zöld szárát hogy sárguljon vallja ki magát!
de fordítva? fordítva is lennie kell egy
tűznek egy lángnak mert huzatos zöld párnás
üregekben hideg búzaszárban szaladgálunk fel s alá
elfulladó torokkal s hisszük hogy az elmúltak
visszajátszhatók—de meddig?—ha szólsz
majd újra s újra visszajátsszák a résztvevők
a múltat: egyetlen szavadba kerül s már
tejesedik-zsugorodik a búzaszem az alvadt vér
pirosodik nyáladat-könnyedet felszárítják
a felforrósodó pillanatok a véres „után”-ból
visszaugorsz a sértetlen „előtt”-be de
talpadon a nyúlós sarat de testeden a hideg
verejtéket de kezeden a sebek váladékát behordod
a tisztának képzelt szobába nincsen más tested
élni és emlékezni nincsen más kezed sebet ejteni
és tisztán maradni s amikor bekiáltod: felvétel
indíts! már nincsen tisztának képzelhető szobád
és nincsenek érintetlen tárgyaid mert mindenre
visszafénylik jogtalan emlékezésed s ha kuszált
a szó hát azért ilyen mert megzavartad
elkeverted a rendben kihunyó pillanatokat
— ne karcold tűvel ne hasogasd arcodat de ne is
fehérítsd ne simítsd ráncaidat mert perzselődik
keményedik már az alig kibújt búzaszár és
csak az emlékezhet igazán rád: aki voltál.

AZ ELPUSZTÍTOTT HASONLATOK


Mint részeire hulló célzó-szerkezet
kereső-lencsén a kettős kontűrök —
eltávolodnak egymástól a vonalak
— vértelen repedések körös-körül

a kötéltáncos most egy másik kötéltáncos
a céllövölde most egy másik céllövölde
a sárgán villózó árnyék mint a narancshéj
a tárgyak gyanútlan húsát beborítja

ezüstös szúrások aranyló sebek
s a kényes halált megsemmisítő vasak
dühödt acélok ázott kenderkötelek
s ahogy „a térre rázuhan a sötétség”

ismert stílusfordulat ez is de
most fröccsenő vér tört csontok jajgatás
s a finom iróniával átszőtt episztolákat
sebtében befejezzük jól vagyunk ne aggódjatok

szerelmünk most egy másik szerelem
pusztulásunk egy másik pusztulás
ezüst sebeinket okos vasak roncsolják
s így már érthető minden—————— —

A LEHETSÉGES DOMBVIDÉK


Vonatzengés és piros léggömbök pukkanása
méhszúrásos, dagadt mezők fölött.
A kemény zománcon meg-megcsikordul
a piruettező lányok korcsolyája.
Sokszor csókollak, kedvesem! Jól vagy-e?


Bátorságunk elévült, haza kellene menni, de
a lázforró délutánban elalszik az út.
Itt is egy domb, ide is elrejtettünk valamit,
ott is egy domb, oda is elrejtettünk valamit,
púpozódik, dagad a mező, össze kellene szedni
a szétdobált drágaságokat, csontokat, vasakat.

S ötven kiló! Csak ötven kiló! Hát érdemes?
De ez is egy múlt, egy lehetséges múlt a
többi közt. Csak korcsolyáznak, csak táncolnak a lányok.
Itt is egy domb, ide is elrejtettünk valamit.
Síkság lenne itt, végtelen, forró síkság.

HÁTTÉR AZ 5. FÉNYKÉPHEZ


Fekete földből, fehér égből, mosolyodból,
arcodból, sovány testedből, hunyorgó
szemedből, homlokodból mintát vettek.
Mintát vettek napjaidból: egyetlen
pillanatot. Éles pengével kimetszettek
egy másodpercet a napból. Egy négyzetet
a térből: ég-darab, föld-darab, fény-darab,
kettéhasított bokor. Elvágták a gyökereket,
a cérnavékony szálakat, szétroncsolták az idegeket.
A fényhez nincs közöd, csak a fény-darabhoz.
A bokorhoz nincs közöd, csak a fél-bokorhoz.
Ott állsz, fekszel, létezel egy szabályos négyzeten.
Fekete-fehér minta. S közben megromlik,
fehéredik az ég-darab. S közben megromlik,
feketedik a föld-darab. A kettéhasított bokor
izmai-idegei-zsigerei fityegnek, elhalnak.
Ott most valami hiányzik a tájból. Egy
ég-darab, egy föld-darab, egy fél-bokor.
És hiányzol te is. Itt vagy a képen. Bűzlik,
rothad az ég, a föld, a bokor. Öregszel te is.
Kétszeresen. Egy fekete-fehér fénykép,
egy négyzet hiányzik abból a napból,
abból az évből. Emléked is csak ez a
négyzet. Míg emlékszel, nem vagy se itt,
se ott. Felejtsd el hát, s kiegészül az ottani
táj. Arcodból, mosolyodból mintát hiába
őrzöl. S ha mégis? Mire gondolsz?

ÓCSKAPIAC

Használt órát használt cipőt használt télikabátot?
használt szavakat használt mozdulatokat és használt virágot?
csak alig-alig csak rövid ideig nézegettük még nem
fakulhatott ki a színe csak lopva simogattuk tekintetünkkel
a szirmok pirosát s itt van ez a nadrág ez az ing csak
gyűrött de semmi baja még egészen új s ezek az órák ez a
tavalyi időt mutatja ez a tegnapit ez a holnaputánit
vagy talán szemüveget? esetleg esernyőt? kalucsnit? játékokat?
kar nélküli babát? csorba fésűt? késeket? kifakult
reggelt? kopott-zöld mezőt? ezek a bokrok még majdnem
újak a nyírfa árnyéka vasalható csak itt-ott szakadozott le
néhány levél de pótolható és itt van itt várakozik az alig
riasztott nyúl az alig félt farkas az alig hessegetett madár
itt van az alig hallgatott vízcsobogás-lombsuhogás a gondosan
megstoppolt kékség-magasság az alig bevérzett forradalom és
gyermekkocsik és tolókocsik és szegek és képek és huzalok és
a ruha amelyet mások viseltek az óra amely másoknak
mutatta az időt a virág amelyet mások is megcsodáltak
a fegyver amely mások testébe mélyedt a szó amelyet
szakadt pokrócra kiteregettek a gondolat amelyet mások is
elgondoltak a szerelem amellyel mások is szerettek a harag
amely mások haragját őrzi elhasznált múlt és elhasznált
mezők madarak: magad sem tudod a vásári forgatagban
adsz-e veszel-e vagy csak idegen emlékekkel emlékezel
kék tengeröbölbe dobálsz idegen kavicsot kagylót.

ÚTIKALAUZ


Csömör koronája a szájon lakoma-királyság reggelei
csontszáraz darázs sodródása hullámzó-lüktető
agysejteken s a rózsaszín íny fényes és nyálas pillanata
míg elhangzik a kérdés: hol van a „hátország”? hol van?
merre piroslanak pirosai? merre kéklenek kékjei?
a véres tüzes humuszra honnan hull sisteregve a
nyugtató hideg víz? miféle tűz forrósítja fel hideg
nyugalmamat? kék dombok piros dombok mögött
nyugtalanul hánykolódik a ház amelyben laknom kellene
kék ablakok piros ablakok mögött nyugtalanul várakozik
akihez szólnom kellene kék fákon piros fákon innen
csömör-koronával királykodom
ólommal teleszórva
édes húsunk már ehetetlen s csak képzelt küzdelem
csak képzelt viaskodás ez is mert elfordulnak
és lágyak a torkolattüzek mellünkre tűzhetők mint
hideg rózsák s a fehér inget nem vérezi be
csak a képzelet
vagy mégis megtérni vérben-lázban?
mutogatni gyulladt agysejtjeinket? képzelni hogy
mindig csak másra gondolsz amikor magadra gondolsz?
hinni hogy ott vagy ahol már nem vagy? s hinni
hogy csömör-koronásan is királykodhatsz mások
éhes és érintetlen képzeletén? vagy megvárjuk mi is
a cirkuszt amely nagy csinnadrattával városunkba érkezik?
igen megvárjuk mi is de hol van a „hátország”?
dombok és hegyek és reflektorok mögött van ott ahol
távoli szőlőfürtökhöz hasonlítanak az orgona
lila és fehér fürtjei leányka-orgonavirág és
muskotály-orgonavirág kínálja ihatatlan zamatát
s ez a tiszta és nem létező bor fénylik poharunkban
de érzelmes csak én lehetek ezt is csak nekem
szabad ha szabad s nem azoknak akik várakoznak
nem azoknak akik
akik?
az elmúlt pillanatok
tobzódásába menekülni? cirkusz-városba nincs-városba
szaladni? várni az „50. udvartérben”? mindannyiunk
„50. udvarterében”? nincsen haladék és nincsen
kényelmes kivárás mert egy és oszthatatlan minden
pillanatom s csak fényképeim sokasodnak de
bőrömre nem hull előhívó és rögzítő oldat nem! nem!
vagy mégis? ha agysejtjeinket átvilágítja majd a fény
a képen kirajzolódik házak és szőlőfürt-orgonák alakzata
s mint tüdő-kavernák elmeszesedve: anyánk szeme
az „50. udvartér” a cirkusz látogatása
de nem
ólommal teleszórt ehetetlen húsú szaladókként! nem
távolodva! nem közeledve! nem vásáros ricsajban emlékekre
alkudozva!
csak inni a nem létező muskotályból?
vagy még ennyit sem? csak hinni az „50. udvartérben”
amikor már régen zsíros szájtörlés! csámcsogás!
vagy már az sem!
s tudni hogy ott vagy ahol nem vagy!

SZERTARTÁSOK


Majompóznán selyem-majmot lobogtat a szél mozdulatlan
arcokra hull a rothasztó fénysugár s nem árt nekik
hová lett közben a sárga cintányér az összeverődő
cin-tenyér? s ahogy a halványzöld fűben hideg
sötétzöld libafosra tapostak a meztelen talpak de
nem így! nem így! most ne figyelj oda! ha már csak
lobog lobog a selyem-majom—cirkuszról van szó semmi
másról semmi másról semmi másról—és elkezdődnek
a szertartások vannak akik már virradatkor
a kisszékre kiülnek hogy hozzájussanak a húshoz
és a hangszórókhoz vannak igen vagy voltak így helyes
csak így tény- és múltszerű mert két cintenyér közé
a fejed beszorul és akkor csitt-csatt míg a kimosott
kötéltáncos a szárítókötélen kalimpál s ott állunk mind
bámészkodunk tátott szájjal arany szájunk arany keretben
arany kedvünk is arany keretben visszatérnek a bálnavadászok
kulacsukban tengervíz csizmájuk bálnazsírtól fényes
szemük is bálnazsírtól fényes most zöld színű az
ünnep most citromsárga gyász van a mikrofonba
beleköptek és szétfröccsent a nyál a hangszórókból
majd kézzel-lábbal hadonászva belebújtak a mikrofonba
és megszázszorozva száz alakban bújtak elő a
hangszórókból ilyenek hát a szertartások lányok szoknyája
alá nyúlkálsz kezedre trombitával csapnak szemedre forró
köd telepszik elalszol szétrobbant ölekben s reggeledet
lekésed kintről már kakas kukorékol öld meg a
a kakast! öld meg! öld meg! edd meg a húsát s
kukorékolj! a fáklyákat eső verte szétázott a ritmus
szétázott az hogy ti-ti-tá! ti-ti-tá! ti-ti-ti-ti-ti-ti-tá!
de „rég volt rég volt réges-rég volt” már ez is fejünket
lemerítjük az alant kavargó vízbe csapzott hajunkat
véres hajunkat fésülgetjük aranykeretes zsebtükörben
nézegetjük frizuránkat eljött megint a reggel
eljött a reggel ünnepe a cigaretta ünnepe a kávé
ünnepe az ebéd a vacsora a szeretkezés ünnepe
a fáradt ágyékok ünnepe az alvás ünnepe és így tovább
és így tovább az életben-maradottak ünnepe az
elpusztultak ünnepe de „rég volt rég volt réges-rég
volt” mindez végigesszük az étlapot és újból és újból
végigesszük az étlapot míg ismétlések vannak idő is van
bizonyosan és vagyunk mi is bebújunk a hangszórókba
s kúszunk a hűvös huzalokban a rémült mikrofon
felé miközben a zenészek sebtében rongyokba
bugyolálják a dobverőt a cintányérokat mint
fel-felröhögő lovak patáit a márványköves éjben

AZ EMLÉKEZÉS MÓDSZERTANA


A sárga gumimatrac-búzatábla leereszkedik
kicsordul belőle a levegő ahogy beléhasít
a vas s már csak formátlan élettelen anyag mi
duzzadt hullámzás-lélegzés volt azelőtt véres
cellulóz-rongyok hevernek szabálytalan kupacban
vérerekkel hálózott hártyás szirmú virágok
torkának szalad a kés combom közé fogom a
vergődő levél-tollazatot mint anyám a hízott
tyúkocskát ölésre kiszemelt kakaskát és nyiszitelem
kicsorbult vasat huzigálok kétségbeesetten a felborzolt
bazsarózsa fehér nyuszifej cicafej elgurul M.Ö.
barátommal a fészernek barna mamutcsontváznak
támaszkodva kétszer-háromszor csaptunk a visítozó nyúl
bolyhos nyakára pancser mészáros módra ügyetlenül
reszketve nyálasan barna hányingerrel zsigereinkben
döngött a napszítta deszkaváz s csak sírt a nyúl
hát így állunk hát ölni sem tudunk csak kétszer-háromszor
odacsapni csak hallgatni hogy jajgat és nyüszít
az állat csak megmocskolni csak bepiszkítani csak megsebezni
csak vért fröccsenteni a fénybe hányingerrel küszködni
s kegyelemmel ütni vágni harapni szúrni esetlenül
és könyörtelenül késsel belepiszkálni tökéletes szerkezetekbe
visító nyulakba malacokba virágokba összekuszálni a
sárga fogaskerekeket mutatókat elvágni a drótokat huzalokat
s füledet a puha nyuszimellre helyezni mint a karórára
hogy ketyeg-e még mutatja-e az időt így történt hát
amikor M.Ö. barátommal belenyúltunk a futkorászó
szaglászó füvet harapdáló állatkába késünkkel
félúton megtorpantunk s nem tudtuk többé összerakni
a mamutcsontváz-deszkafészer mellett nappali fényben...

A SZITAKÖTŐ LEÍRÁSÁRA KÉSZÜLŐDVE


Hiába törülgeted a rózsa csupa-vér fejét
ne szennyezd be fehér köpenyedet s ne sikoltozz
álmodban mert nem hallja azt senki sem aki
ébren várakozik s ha ébren várakozol sikoltozni
nem mersz te sem más-más bátorság kell már
mindkét pillanathoz s ne hidd hogy a körkörös
forgásban találkozhatnak villogó fogaskerekekként
egymásba csukódhatnak mozdulataid a várakozás
és a lemondás a szótlanság és a kiáltozás mert
elszigetelted egymástól tárgyaidat gondolataidat
helyzeteidet s nem tud egymásról aminek birtokosa vagy
a fehér sírás és a fojtott nevetés a hideg számítás és
a feltétlen odaadás
így bugyolálod takargatod
világod részeit így óvod a tört szélű tárgyakat
az ütéstől zúzódástól de meddig? és miért?
ha majd egymásba szakad a fehér sírás és
a fojtott nevetés? ha majd egymásba szakad a hideg
számítás és a feltétlen odaadás? felejtéssel kevert
emlékezést megmaradással kevert elmúlást kell majd
felmutatni? a szitakötő roncsolt és véres nyálas és
lucskos zúzott és utálatos testét? ahogy az óriás
szemgolyó anyaga elkeveredik a potrohhal és a
hártyás szárny törten szálkásan meredezik a zöldes
szétroppant gyűrűk fölött?
magammal alkudozom
és egyre csak magammal alkudozom néha emlékezni
akarok valakire aki fehér köpenyben törülgeti a
rózsa csupa-vér fejét de az emlékezés kemény
csonthéja alatt érik a nevetés de a zavartalan
nyugalom csonthéja alatt érik a zaklatottság
mert az „aki” és az „amely” és az „amikor” ott keringnek
kergetőznek tárgyaim között és meddőn szeretkeznek
mert szembesíteni kellene már tiszta elmúltunkat és
tisztátalan elmúltunkat mert szembesíteni kellene az
utálkozást és a szeretkezést a fehér sírást és az elfojtott
nevetést a megrettenést és a dacot szembesíteni!
szembesíteni: úgy ahogy a szitakötő hártyás szárnya
magasba emeli az óriás kidülledt szemet
s nem magyarázza nem menti egyik sem a másikat
csak szállnak míg véresen egymásba szakadnak-roncsolódnak
s vádaskodva tanúskodsz te is
arról aki voltál vagy leszel.

VIRÁGOT TARTÓ KÉZ


Bíbor szirmú tövisoszlopok vörös zúzódások
fehér csontok közt robbanó vörös rózsák
a virágot vér-virágot tartó kéz döbbenete
a vas hideg hallgatása a széttépett
cafatokra szakadt mondatok között
a fehér kéz a virágot lóbáló lánykéz
a szürkéből vörösbe váltó fémhengert
fémtojást forgató kisfiúkéz és újból
a rózsát lóbáló lánykéz és közben a vers
jaj fiam jaj édes fiam s a cafatokra
tépett szavak a hörgő igekötők a leszakadt
végtagok képzők és jelek és ragok
a folyómederben a szemétdombon a rozsdás
vérrozsdás vasak között alattomosan lapuló
múlt idő múlt idejű elmúlt idejű
gránát és fegyver és vérvörös rózsa
jaj fiam jaj édes fiam ne nyúlj az ismeretlen
vashoz az ismeretlen szóhoz az ismeretlen
vershez ne nyúlj az ismeretlen archoz
szétkuszálódik égre dörren a virágot
tartó jobb kéz s a rózsa bíbor szirma
görbülő-széthasadozó tövisoszlopa felszáll
virágot tartasz jobb kezedben vér-virágot
sohasem tudod meg azt amit megtudtál íme!

A KERT ANTARKTISZA

És mégis folytatnia kell, tovább találni és tovább keres-ni, hogy végül ott álljon fölépítve a kastély, amelynek belsejéből, vele eggyé vegyülve, egy pillanatra megra-gadja a Mindenek Egységét, látképet és gyökereket, szakadékokat s kék eget, és a zugokat annyi szédülettel, amennyi ahhoz kell, hogy elfogja a szédülés; madár, ki összegyűjt magára minden elképzelhető szárnyat, s egy-szerre mind.
(André Frénaud: A kastély és a költemény keresése; Rónay György fordítása)

A HÁZ ÉS A KERT MEGVILÁGÍTÁSA


Hófehér gipsszel betömött sebek kékesfeketén kitüremkedő
vérerek kanyargó rajzolatok az edényeken ráncokkal
körbedrótozott arcok a polcokon állványokon és most már
csontig lerágott almafák körtefák a kertben távolodó
csámcsogás szemérmetlen jóllakottság a fényben hideg
injekciós tűk a virágágyásokban örvénylő feketeség a
táguló hasadékokban halványzöld függőleges húrok a
háttérben kifeszülnek majd leszakadnak a síkos levegőből
visszacsorognak szénizotópok nélkül felezőidő nélkül is
meg lehet majd állapítani a csontokról hogy mikor tisztultak
mikor fehéredtek ilyen közömbössé vas roncsolta szilánk
hasogatta őket a sebek szerint a roncsoló tárgyak nyomából
meg lehet állapítani majd s a nyomok ott vannak ott lesznek
mindegyiken míg borzolódnak a szél-bokréták szélpamacsok a
fák között és a túlérett kásásodó gyümölcsök barnán
szétfröccsennek a hideg köveken szikrázik a kicsorbult
penge a villanyt már leoltották szótlanul várakoznak
a nézők még nem kezdődöm a puha vattagöngyölegben
sunyít a tű és körben árnyék vetül a polcokra ahol
ráncokkal körbedrótozott arcok fehérlenek fellobbannak
majd elfeketednek az ablakot jajgató ágyékot szétfeszíti
a virággal bokrétával feldíszített kerti szél majd hó zúdul be
a réseken fehéren mint a gipsz de most forduljatok felém és
figyeljetek a villanyt már leoltották még nem kezdődöm.

A KERT ANTARKTISZA


A csont-almafák és csont-ribiszkék antarktisza
terjeszkedik s a jégtömbök közt elvesznek már
a piros fejkendős sarkutazó asszonyok míg piros
bálnák úsznak rózsafényben testünkön zajosan
átzubog a vér az ablak-televízióban fut a kép
kétségbeesetten kapkodunk kapcsolóhoz antennához
kilincshez de csak fut a kép s ha tisztul is
valamennyit egyre havazik vibráló fehér pontok
zavarják a filmet piros fejkendős asszonyok indulnak
antarktiszunkra fagyott répát és fagyott krumplit
ásnak a hideg földből mamutcsontokat jeges
relikviákat valahol hideg és üres autóbuszok
száguldanak s a fényes jegylyukasztó szerkezeteken
meg-megcsillan a rikácsoló papagájok vére de
másik film másik múlt ez is a cirkusz a csinnadratta
a tűznyelés a sorscédulás papagáj most
utazik m.b. nyolc évre amerikába most
reccsen apám csontja most készül róla az első
fénykép most virágzik a kapor és a mérges
szirmú mák most szaggatom véres kézzel a
pipacsok fejét s csak fut a kép az ablak-televízión
hideg autóbuszban ülök s mit sem tudva
rikácsol az ablakhoz szegzett vásári papagáj
mert ha nem is látszik ezen a filmen egyszer
majd visszatérnek az almafák és ribiszkék
fehér antarktiszáról kötényükben megfagyott
répa-mamutcsontokkal krumpli-mamutcsontokkal
az elveszettnek hitt piros fejkendős sarkutazók.

BÁLNA-SZÖKŐKÚT


Tiszta üvegen át nézem a bálna-szökőkutat s a vér
befröcsköli az ablakot tű hegye koccan a tükörhöz
szétívelő sugárban zúdul a víz a bemázolt
maszkra nyakamból kivetem a pulóvert mint a
hurkot hát miért sikoltozik a szél ha fehér falakon
zúzza szét felborzolt paradicsommadár-fejét ha
lepke-koponyája szétloccsan a távoli hegyeken és a
felfújható dombokba nyílvessző fúródik hirtelen
egyneművé válik a látvány vasakkal döfködjük
a megmaradt dudorokat szikrázó köszörűvel csiszoljuk
az éleket a kiszögelléseket ki hozta be a kertbe
ezt a bálnát? ki tudja? most már mindegy
van kertünk és van bálna-szökőkutunk a virágpor
beszennyezi lélegzetünket s majd éjszaka üvegvágó
gyémánttal felhasítjuk a tükör hasát kezünkkel
széthúzzuk a rést s míg egyikünk bebújik
a többiek nyugtalanul várakoznak váratlan zajokra
figyelnek de csak a bálna szuszog és horkol a kertben.

NAPOZÓK


A zöld dombra felmásznak a napozók s ágyékukra
csorog a fény rugalmasan rángatóznak a levelek
mintha gumiból volna a rózsatő a rétegekből
összeállt domb csak gyarapszik homok kavics
agyag kavics homok föld fű napozók égbolt de lehetne
úgy is hogy homok kavics agyag napozók kavics
homok föld fű égbolt elviselhetetlen forróság van
szikrázik a kőhöz csattanó vas s a kalauz szórakozottan
kilyukasztja tenyerünket fekszünk a dombon s nézzük
a szétvetett lábú nőket napoznak bizony csak napoznak
s a mélység zöld bőre fekete húsa kőkemény csontja
meg-megremeg alattunk hát lehetne fordítva is
lábunkat perzselő fűláng nyaldossa zöld tábortűz
a domb kialudt a villany hozzátok be a piros
muskátlit az ablakból tartsd közelebb lelkem szeretném
befejezni ezt a zoknit ezt a szvettert ezt a sálat
az utolsó zoknikat szvettereket sálakat mindig
pislákoló muskátlifénynél fejezzük be kiég a
negyvenes égő kiég a százas égő kiég az ezres
a tízezres is és a dombon csak napoznak szétvetett
lábbal csak napoznak kaviccsá sűrűsödik agyaggá sárgul
fejük felett a fény s most csak napoznak éjszaka is
napoznak ott hevernek a dombon sugarak záporában
éjszaka is ott hevernek ágyékukra csorog a fény
fölöttük némán és hidegen világít az ég s mielőtt
elkészülne a zokni a szvetter a sál mielőtt elfogyna
a matring türelmetlen kezünkben tövig ég a muskátli.

ÁRAMSZÜNET A HÁZBAN ÉS A KERTBEN


Hallgatnak a hideg üveggömbök kisnyulat elefántot
lehetne rajzolni rájuk megfagy a wolframszál és
mocskos fekete fátyol csapódik arcunkhoz áramszünet
árnyékba borulnak vigyázatlan mozdulataink feketén
szikrázik a korom s a fény felfújható párnái süvöltve
leereszkednek fejünk a kemény padlóhoz a tömör
feketeséghez koppan bőrünk lehorzsolódik ahogy
az érdes falnak vágódunk meglepetten orrfacsaró
petróleumszagot lehel a bazsarózsa-égő a sebesen
forgó almavirág-csillár pislákol ki-kialszik a tavasz
és a résekben makacsul megül az árnyék de még
a gyermeket meg kell etetni még el kell mosogatni
még levelet kell írni s üresen szörcsögnek a huzalok
mint a kezünkre levegőt csorgató vízcsap úgy teszünk
mintha kezet mosnánk mintha megmosnánk az arcunkat is
a sípolva feltörő levegősugárban úgy teszünk mintha
szemvakító fényözön árasztaná el a szobát hiszen
tudjuk a tárgyak helyét ismerjük éleiket behunyt szemmel is
megtalálunk mindent amire szükségünk van míg körülöttünk
elharapózik a feketeség nem növekszik nem sűrűsödik
de eluralkodik mert a beidegzett mozdulatok véget érnek
a tapasztalatok végesek vagy mégsem? a jól betanult mert
sokszor elismételt utak és kombinációk még sokáig
megőrzik a látszatot igen a látás látszatát az almafák
és a ház között az asztal és a szekrény a kés és a virágcserép
között de az ismétlések hirtelen abbamaradnak és a
véletlenül elmozdított tárgyak összekuszálják a vonalakat
az almák észrevétlenül és láthatatlanul gömbölyödő pirosa
kiütközik a képből s az első de gyorsan leküzdött riadalom
után így válik meggyőzővé a hiány leszakítok egy cseresznyevirágot
s bevilágítom vele a szobát ám füstölögve kilobban az is
fekete cseresznye-üszök égeti tenyeremet piros cseresznye-parázs
villog sejtelmesen a levelek között felsír a gyermek
sírása fényszóróként szikrázik a falak között majd kialszik
meddig tart ki a tapasztalat? a százszor megismételt
mozdulatokból hány és hány új változat hány és hány új
megoldás kínálkozik a folytatásnak és folyamatosságnak
álcázott átváltozásban? a tobzódó kertben és az
utak mentén sorra kilobbannak a gyümölcs-csillárok
a szilvák kék higanygőz-fényei a virágcserép
oldalán lecsorog a petróleum az elszenesedett szirmokat
már nem lehet felcsavarni jó lenne kivárni amíg
szörcsögve bugyborékolva majd egyre szélesebb sugárban
megerednek a vízcsapok de addig is meg kell etetni
a gyermeket vigyázni kell hogy meg ne sebesítsék az
ellenséges tárgyak ha a fény felfújható párnái
süvöltve leereszkednek s fejünk a tömör feketeséghez koppan.

MIÉRT NEM SZÓLTÁL NEKEM IS?


Fullasztó lámpabűz szivárog ki a réseken s lassan
átizzik kivörösödik a kert kékszesz sósborszesz
lángja búzavirág pislákol s elfordulnak tőlünk
a megvilágított arcok valami ismeretlen vonzásnak
engedve beleolvadnak a habzó zöld masszába
még visszanéznek még integetnek de aztán végképp
elkeverednek a halványzöld szárak fehér és piros és
kék szirmok között ki jár a kertben viharlámpával
ki csörömpöl petróleummal ki öblögeti az egymásra torlódó
krumplivirágokat? itt is ott is felfehérlik felvillan egy-egy
fénycsokor s kiemelkedik a fekete hullámpárnák közül
a kert „c’est le matin” most kezdődik a kezdet és
most kezdődik a vég hiszen az előzmények semmiképp sem
szorulnak értelmezésre s nem is ez a fontos megjelenik
a bűvész aki kalapjából nyulat varázsol hogy megegye
káposztánkat majd farkast is varázsol hogy széttépje
nyulunkat mert a nyúl természetesen a miénk már
mint ahogy most már hozzánk tartozik a farkas is
aztán kalapjából vadászt varázsol hogy elpusztítsa
farkasunkat de ki fogja megölni őt? és így tovább
és így tovább szeretnék vásárolni egy hintaszéket istenem
mennyire szeretnék egy hintaszéket és verandát és méhest
és sárga virágporral bemázolt méheket „c’est le
matin” fejünkben iskátulya iskátulyában sárga villanyégő
halott darázs „c’est le matin” megtisztítjuk a szirmokat a
leveleket a sötétség maradványaitól szivaccsal dörzsöljük
a bepárásodott üvegcseresznyét piros csilingelés sötétkék
harangozás a kertben minden átváltozott csak mi vagyunk
a régiek én kis kertembe kockákat vetettem én kis kertembe
gömböket ültettem én kúpokat én hasábokat és kikeltek
mind kikeltek és burjánzanak és szaporodnak de most
dolgom van sietnem kell vigyázzatok hát gömbjeinkre
meg kockáinkra vigyázzatok az elültetett késre az elvetett
fogaskerekekre a földbe rejtett labdára vigyázzatok
kikel majd a kés-virág a fogaskerék-virág kikel majd
a labdarózsa de gondozni is kell ritkítani kapálni a tenyészetet
sötétzöld alagútban robog a piros szemű vonat és nagyokat
füttyent remegnek belé a levelek ülök a lámpabűzben és
várakozom földbe temetett pettyes labdánk kikel és labdarózsa
lesz belőle s hogy mit jelent ez ne kérdezzétek „c’est le matin”.

ELÉGIA MÉHEKKEL MUSKÁTLIVAL


Az asztali lámpa fénykörében táncol a nyúl és ott áll a
vadász is a dörrenés megremegteti a wolframszálat
zúgnak a méhek le-lecsapnak darabjaira hull a
porcelánná sűrűsödött fehérség merre jártál? felfénylik
szétrobban az udvaron a víz a hirtelen megfagyott szökőkút
hófehér pálmaként felmagaslik majd összeomlik jó
lenne! igen most jó lenne! jó lenne! de mi? csak ennyi
nincs tovább miért teszel fel hibátlan kérdéseket és
miért vársz hibátlan válaszokat kicsapódik az ajtó az
ablak kitüremkedik recsegve-ropogva szétszakad a láthatatlan
kötelék hát kezdődjék a
de nem! még nem! ők még
sokáig integettek talán azért hogy visszatérjünk talán
azért hogy mégse térjünk vissza magunk előtt toljuk a
horizontot s bármilyen óvatosan lépünk ahogy a lábunkat
megemeljük zajtalanul arrébb csúszik a láthatár is már
régóta ellipszisnek kellene lennie de kör csak kör és cipeljük
magunkkal mint hatalmas abroncsszoknyát rizsporos
parókák alatt nőies férfiak körbeperdülünk meglebben
repülni készül az ég rikácsolva borzolják bóbitájukat
a felhők
reflektor fénycsóvája áttörhetetlen fénykupola
szikrázik felettünk s ebben a szakadatlan világosságban járkálunk
szeretkezünk és ébredünk cipeljük magunkkal bárhová megyünk
az irdatlan szoknyát s az elmaradók az integetők hiába
kapkodnak a foszló távolodó szoknyaszegély után
hideg van kristályos idő hatalmas másodpercmutatóra
kötözve körbeszánkázunk a hófehér számlapon s az aranycirádák
felvérzik bokánkat a zenebonában felriadnak rizsporos
kisasszonyok s ha szabadultan továbbmegyünk
kikerülnek a láthatatlan körből még integetnek de
mindhiába
a dörrenés megremegteti a wolframszálat
és sötét lesz a vadász tarisznyájába rejti a lelőtt
nyulat és hazaindul de közben összekuszálódtak a
nyomok hát ti sem vagytok ott és ti sem kiabáltok
hogy erre erre?
legalább integessetek hatalmas fehér
zsebkendőként meg-meglebben a sűrű havazás tojásdad
kupolánk alatt alig látható csíra mocorog: egy ház
vagy egy ember egy fa vagy egy nevetés s az ablakban
persze giccs-virágok bármilyen óvatosan lépünk zajtalanul
továbbcsúszik a horizont továbbszökken mint árnyékfej a
valódi láb alól s már nincs miért visszanézni valaki felkiált
a töredezett ablakpárkányon kék fazekakban elburjánzik
a muskátli kifut akár a tűzön felejtett tej.

KOROMGÖMB


Koromgömb forog vérben—elfeketedő emlékezésben
hát merre jártál mielőtt megérkeztél? kivel beszéltél?
kire emlékeztél? mák-koponyából pipacs-frizurából
tűz-kormából vadszőlő-kapaszkodásból mi maradt?
az átlyuggatott háttér meg-megmozdul az ingen
tüzes tölgyfalevél s csak hideg vízzel lehet
kimosni a vért ujjad hegyén fekete labdát
koromgömböt pörgetsz virtuóz vagy vas-kapor és
vörösréz-csalán virágzik a kilyuggatott háttér és
a lyukak peremén fellelhető nyomok nem tanúskodnak
semmiről a megtisztított térben csak az egymást
keresztező és el-elgörbülő sugarak világítanak
a tárgyakon füstnyomok finom fekete koromszemcsék
és perzselések s csak akkor lepődsz meg ha a kicsapó
tűz nyomát saját kezeden is felleled a vörös
tűzhányó-sebek szélén is csillogó fekete korom és vörös
vértestek fekete vérsejtek keringenek az élettelen szerkezetekben
vas-kapor vörösréz-csalán csapódik bokádhoz
bőrödet felhasítják ismeretlen zúgás lengeti rázza
a perzselt hátteret a zöld tapéta mocskosan
felkunkorodik mindenütt felszakadozik és alóla
kibújnak sorra a sima szőrű nyulak és a kormos
pofájú farkasok csitt kicsim csitt hiszen csak
a föld alól feltörő gáz sikoltozik áttetsző mutatóujj
a levegőben csitt kicsim ez mind-mind a háttér
mi nem ott vagyunk mi itt vagyunk a múlhatatlan
előtérben innen csak lőnek csak törnek vágnak zúznak
itt csak mosolyognak meghalni betegeskedni átöltözni
hátravonulnak de itt most nem történhet semmi
fekete koromgömb az emlékezés ilyen leszel te is
ilyen leszel forogsz fölöttünk hivalkodón és értelmetlenül
testünkön vörösréz-pikkelyek kertünkben vas-kapor.

AZ IDILL REGGELÉN


Kék benzinfüst áttetsző felhő szálldos
a füvek fölött s hallszik a fűnyírógép
kaffogása-vakogása miközben híg fehér fény
csurog az arcra s a felpüffedt föld
hepehupái fölött rázkódik reszket a kéz
hogy jaj bele ne vágjon éles pengével
bele ne metsszen a köves borostás
véreres bőrbe és közben szorgalmasan
szaladgál a kis fűnyírógép torz kis állat
játékos kutyácska a fák sovány
bokájába is beleharapna ha tudna
sziszegve kettéhasad a hullámzó mező
kipukkad leereszkedik mint a léggömb jaj
kilóg a lábunk a képkeretből lenyisszantják
jaj jaj kilóg a kezünk a képkeretből
lenyisszantják kilóg a fülünk kajla fülünk
a képkeretből lenyisszantják valami
kékes suhogás borzongatja a füveket
zöld sebük beforr mint a gyíkok
felfelé kunkorodó farka és most már
csend van csupán az éneklő-cirpelő
izgágán ágaskodó tücsök levágott
feje száraz borsószem gurul a szélben.

AZ ELSŐ HÓ ELÉGIÁJA


Kolibricsontváz hópehely ütődik ablakomhoz
születésnapi ajándék de kinek van ma
születésnapja én szeptemberi vagyok
te júliusi ő októberi legyen hát ma közös
születésnapunk nyár és ősz (s talán
a tavasz) közös otthona úgyis csak a tél
ott laknak ők ott tanyáznak ott mulatnak
hűvös pincékben isszák a bort s nagynéha
ki-kicsapnak portyázni senkiföldre íratlan
időbe s olyankor valahol tavasz van
nyár van ősz van míg hull az égből
egyre hull a törékeny kolibricsontváz
és kezünkhöz érve elolvad szárnya
csőre elolvad koponyája elolvad halála
s nézzük a hullást ujjongva tapsikolva
ha tél hát legyen igazi tél
hóval faggyal farkasharapással igazi
tél legyen mondanánk de táncolnunk dobbantanunk
kell mert fázunk hát mi történt hogy ma
senkinek sincsen születésnapja mi történt
mi történhetett fiúk leányok egyszer majd
ünnep előtt tavasszal kimegyünk a kertbe
kiválasztunk egy rózsát elvágjuk késsel
a torkát s még meleg lesz még piroslik
még bugyborékol amikor felköszöntjük
egymást mert csak ezzel és így siratjuk
az első hó makulátlan tisztaságát
s a kolibrik tömeges pusztulását...

A BOLDOG VÉG


A sárkány szennyes teteme beszennyezett,
a sárkány fekete vére bevérezett,
szennyes és utálatos most a tested,
a forrás is vöröslik, a patak is vérhabos,
nincs ahol lemosakodnod, nincs ahol átváltoznod,
nézed az aranysárga fákat,
fürdesz az aranysárga fényben,
talpig mocsokban, vérben
ott állsz a múlhatatlan mában,
s várod, hogy jöjjön el a tegnap,
várod, hogy megölhesd a sárkányt...

A KAKUKKOS ÓRA SZESZÉLYEI

A mélyben ott lapul a halál, de te ne félj. Fogd egyik kezedbe az órát, csippentsd két ujjad közé a felhúzóját, és finoman tekergesd. Most új idősík nyílik meg előt-ted, a fák kirügyeznek, a hajók versenyt siklanak a ví-zen, az idő mint összecsukott legyező megtelítődik ön-nönmagával, és levegő zúdul ki belőle, a föld szellője, egy asszony árnyéka, a kenyér illata.
(Julio Cortázar: Utasítások az óra felhúzásához; Litvai Nelli fordítása)

HÁTTÉR A 26. FÉNYKÉPHEZ


Már beállította a fotográfus a gépet
ideges mosollyal várakozik hogy végre
felsorakozzék a család de közben a nagynéninek
eszébe jut hogy elfelejtett megfésülködni és percnyi
türelmet kér majd sírva fakad a kisbaba és
vigasztalni kell csitítani játékos fintorokat vágni
hogy mosolyogjon aztán anyánk is felkiált
és beszalad a konyhába mert eddig biztosan kifutott
a tej majd apánk is töprengni kezd hogy talán mégis
meg kellett volna borotválkoznia és így megy ez
valaki mindig megbontja a képet valaki
éppen szólni szeretne vagy hangosan felkacagni
a fiúknak nősülni kell a lányok férjhez
készülődnek az öregek nem bírják szabályos
rendbe igazítani ráncaikat valaki szülni készül
valaki gyászol valaki betegeskedik valaki ünnepel
s amikor végül a fotográfus elkattintja a gépet
mindenki egyszerre kezd kiabálni: jaj éppen nevettem
jaj éppen sírtam éppen gyűlöltem éppen szerettem
jaj éppen felejteni akartam jaj éppen emlékezni
akartam éppen hallgattam éppen szóltam jaj éppen
nem én voltam: fénykép-arcomat elnapoltam.

MINDEN OLYAN MINTHA


A kakukkos ingaóra vastag láncain
meggyűl a kakukkszar s lent igen lent is
növekvő kupacban de szikrázik a lyukacsos
éjszakában a lámpa és arcunkat beszippantja
véres hasonlatainkat megutáljuk a csonka fülű
lemetszett orrú s már-már alaktalanná lényegülő
valamitől iszonyodunk szemünket eltakarjuk
s a bőrre tapadt áttetsző hártyát a tárgyakra
ragadt nyál-csipkehálót letépjük de szökell
a vér szökőkútként kilövell könyökig véresek
vagyunk arcunkba fröcsköl s ez mind nem
igaz már nem így látható s nem is látható
ez sem! nem! nem! mert állandóan egyensúlyoznod kell
tik-tak tik-tak ide-oda lengsz már megrozsdázik
az állandó nedvességtől az arc a síró lányok
a síró kedvesek és zokogó szerelmesek arca
s miközben megmarkolod a láncot és felhúzod
az órát tenyered megtelik kakukkszarral
s megelevenednek a magyarázatok és újból
nyálkás hártya borítja be a tárgyakat szárad
feszül meg-megcsillan a fényben nem kell nem
kell még most sem kell a kés hogy felvághassak
minden almát nem kell a tű hogy kiszúrhassak
minden dombot daganatot léggömböt cseresznyét
tűzgömböt méhkast gömbvillámot nem kell az
eszköz nem kell a szerszám a közbeékelt mozdulat
a réseken becsúsztatott kéz csak fehér elefánton
ülnék odafent toronymagasban s tipornánk
a kismalac-köröm-hóvirágokat a lakkozott-köröm-
kökörcsineket csak mint a rossz bohóc csak
mint a ripacs ki zöldhagymát tart a szája előtt
és abba beszél és szavait visszhangozzák sietve
továbbdübörgik fekete villanyhuzalok romlott
gyökerek fordítva bekötött vezetékek csak mint
a rossz bohóc képzelgek csak képzelem ezt is
állok a céllövő-bódéban a pult mögött állunk
a céllövő-bódéban egyre többen állunk a pult
mögött s adogatjuk nektek a puskát de még
nem vagyunk olyan sokan a vállunk fölött
még látni a bábukat kicsi kovács százszor is
kalapál hold-tündére százszor is lebukik kackiás
bajszú százszor is hanyatt esik a kakukkos órában
pedig semmi sincs ez világos ezt már-már mondani
sem kellene de akkor miért kakukkol? kicsi kovács
százszor is kalapál hold-tündére százszor is lebukik.

S ODAKINT TÁNCOLT A MARIONETT


Amikor a kakukkos órában megdöglött a kakukk
keselyűk köröztek a sárga rézmánusok fölött
és a fogaskerekek közül szürkén és puhán aláereszkedett
egy-egy tollpihe miért nem szól a kakukk? kérdezte
valaki s mi hellyel kínáltuk és hideg pohárba
fehér bort töltöttünk míg vártuk hogy felzúgjanak a
fogaskerekek de nem történt semmi közben a téren
orrvérzésig táncolt a marionett s én arról
beszéltem hogy ideje már készülődnünk de hát
nem volt idő egyáltalán nem volt idő megdöglött
a kakukk s a keselyűk feketén zúdultak be
a réseken az más amikor áll az idő vagy
nem telik az idő de akkor nem volt idő már
nem tudtunk bort tölteni sem a hideg pohárba
nem fújt a szél és meg-meglebbent mégis a
piszkossárga levél a rózsafán hangunk kitüremkedett
a semmibe s megzavarodtunk mint mikor makacs nézésünk
elől félrehúzzák a fehér falakat vagy a sebből
egyetlen mozdulattal kirántják a kést amely eddig
takarta a maga okozta roncsolást s most gáttalanul
kitódul magasra szökik a vér aztán valaki mégis
felállt és odalépett a keselyűk tépte órához hirtelen
benyúlt kirántotta a kakukk tetemét és kivitte
kezében lóbálta a szétcsuklott szárnyú madarat
a réseken kizúdultak a keselyűk de csak haladt
tovább egykedvűen alkalmas helyet keresve
vagy ki tudja miért s ebben a pillanatban
a rézcsontú órában megszólalt az új kakukk.

A MEGHÁTRÁLÓ KÉPZELET


Rózsaszín szerkezet épül lágy piros csigaszarvak
gejzírjei nyálazzák be az acélkék és mégis engedékeny
mennyezetet s a finom kristályszerkezeten már láthatók
a repedések piros vércseppként lemorzsolódik egy-egy
kristálypehely míg fehér és csipkézett virágszirmokkal
helyettesítjük a fogaskerekeket s hevenyészett dróttengelyen
forgatjuk-pörgetjük majd megetetjük a fehér szirom-órát éhes
csecsemőszájába családi fényképeket eregetünk minden reggel
csámcsogva-lüktetve-duzzadva nyeli napjainkat
tejfehér péppé őrli s már a faliórában is béka
kuruttyol zöld vartyogás a fehér porcelán tányérokra
hajló fejek fölött fekete asszonyfejek tar férfikoponyák
pihés gyermekfejek édes tarkójú lányfejek felülnézetből
összeborulnak mint a sót csipegető kéz ujjai mint
bimbóban a szirmok míg épül a rózsaszín
szerkezet és piros gejzírek emelkednek de ők
csak egymáshoz hajolnak a fekete égből kimetszett
térben nem is egymáshoz csak a porcelán tányérok
fölé majd befejezik s hirtelen felemelkednek
szétnyílnak-szétpattannak-szétszélednek és nyakukon piros
csík világít ahol a begombolt ing vagy a blúz belevágott.

A KAKUKKOS ÓRA SZESZÉLYEI


Nézd ott a gyümölcsfák szabálytalan buborékai mögött
fehérköpenyesek sürögnek-forognak injekciós
tűvel szurkálják a zsenge búza zöld sovány combját
vattával törülgetik a verejtékező kalászokat s ének
hallatszik: szállj el száll el katicabogárka! de
nem szállni csak kérdezni szeretnénk és a kakukkos
órát megjavítani mert már napok óta béka kuruttyol
benne igaz hogy pontosan jelzi az időt a negyedórák
a félórák az órák múlását szabályos brekegéssel
kíséri s ez a fontos de éretlen zöld búzát
őrölnek a gépek és nyúlós ehetetlen pépként
tapad az olajos fogaskerekekre a liszt zöld szemektől
duzzadó zsákok sorakoznak jóllakottan merre jársz?
felejtsd el az éretlen jelképeket kezeden sárga
virágpor-maszat tudom hogy most még számítanak
a pontos jelzések és napszakok de egyszer majd megjavítjuk
az órát és hallgatjuk hogyan cseng-bong a feketeségben
a vénasszonyok hajának ezüstje majd a búzakalászokat
félrehajtva figyeljük ahogy a halványzöld sebek bugyborékolva
beforrnak bőrödről a sárga virágpor-maszatot sietve
letörlöm az egymással elkeveredett pillanatok tisztán
és jól láthatóan szabályos rendbe szerveződnek és
az egymással elkeveredett tárgyak is meglelik
helyüket de most még nyúlós pép csorog ki a
cséplőgép résein és kékre festett hangszórós
autók rohangálnak a növényi hullámzásban s ütemesen
harsogják: szállj el szállj el katicabogárka!

SZTRIPTÍZ


Leereszkedett birsalma-labdák s a háttérben csípős
klór-fal a WC előtt virágok fel-felsikoltó törmeléken
lépdel a sztriptíz-görl s ha felszakad a bőr
ha leválik egy-egy újabb réteg új koncot vet a
már-már lankadó figyelemnek gumiként nyúló
vérereit fehér és síkos tapintású idegszálait
mutogatja s a vér-csipkék sárga fényű lampionok
között vakító díszben de mégis trágár egyértelműséggel
ver a szív a szétrobbanó fehér virágcsokor hirtelen
bíborra festi a fehér falat az ablakok mellett
pépesen lecsordul a klorofill a birsalma-gömbökből
sípolva tör elő a levegő lerágott birsalma-csontok
hevernek a kertben a felbontott sztriptíz-görl körül
fehérköpenyesek sürgölődnek cápafog-szikével belevágnak
részekre bontják a tárgyakat is az asztalt a széket
a birsalmát a fényképet a gramofont a csillárt a
muskátlit is fényes csipeszekkel szaladgálnak de
hol van a sztriptíz-görl? birsalmává gramofonná
csillárrá s muskátlivá változott a vízcsapon
csőpostánkon pecsétes levelek érkeznek süvítve
és tiszta víz „mi leszel fiam ha megnősz?”
birsalma vízcsap gramofon csillár szike.

GYÜMÖLCSOLTÓ BOLDOGASSZONY


Hol van a gyümölcs? csak a keserű hiány
a keserű tavaszban csak a piros
korallként kivillanó íny sóvárgása
csak az elmaradt gyümölcs-robbanás
visszfénye az arcon az éretlen alma
viaszos zöldjének mása az agyban
a háromszázhatvanöt napos virágzás
buzgó bugyborékoló nedvei
a növényi erekben inakban a lyukacsos
húsban zúgó-örvénylő sodrás
a parttalan tavaszban a beteljesülés
őrjítő igézetében hát éppen ez a
pillanat jutott nekünk? hát
éppen most ítéltük magunkat öröklétre
vagy ádáz visszahátrálásra a rügybe
a jégbe a kristályos időbe? csak
hízik csak duzzad csak rothad
az óriás tavasz burjánzó teste
eltakarja a kristály-fehérséget
és eltakarja a kristály-fényességet
gyümölcsoltó boldogasszony kitárulkozó
asszonyi ágyék beteljesült hiány
virágot tavasz-csibét melengető
kezünk megvénül ráncosodik
kék ég ragyog felettünk almafa zöldje
körtefa zöldje lángol perzseli bőrünk
almavirág hasában kicsi alma
körtevirág hasában kicsi körte
s agysejtjeink zsongó fürtjében is
ott rejtőzik a nyár gyümölcs-harapás
korall-ragyogás ott rejtőzik a beteljesülés
virágzik háromszázhatvanöt napunk
tükörré válik minden ablakunk.

VIRÁGOS ÁLARC


Áttetsző csavarként fúródik a szélörvény
az égbe az üveges füvön egy
feltépett hasú felhő alkatrészei
roncsolt hópelyhek esőcseppek hevernek
zöld ragyogású virágszárban huzatos
lépcsőházban haladunk felfelé egyenletes
zúgással-dübörgéssel száguldanak a
nedvek a gyökerekből a virágok
vakító fehér kelyhébe csipkézett
félgömbök háromnegyed-gömbök
fénylenek kettészakított felhő
úszik a szélben mindennap újabb
és újabb napkorong bukik a
láthatár mögé gyűlnek a piros
gömbök a hegyek mögött hatalmas
tüzes halomba gyűlnek a piros bélű
piros héjú dinnyék s mi csak haladunk
felfelé a huzatos virágszárban
hatodik hetedik nyolcadik kilencedik
emelet tizedik emelet fülünkben
dobol a vér olyan magasan vagyunk
szédítő magasságban örvénylő
szélzúgásban fehér virágkehelyből
kidugjuk fejünket benézünk a láthatár
mögé kíváncsian és szörnyülködve
nézzük lefejezett napjaink pirosló
temetőjét izzó lángoló salakját
kezünket szemünk elé kapjuk a lengő
virágkehelyből fagyos szélfújta csúcsról
egyensúlyunkat vesztve lezuhanunk és
zöld maszkunk félrecsúszik: világít az arcunk.

ISMERETLEN ÉVSZAK

Sz. D. emlékére

A tél csipkefüggönyei a tavasz zöld
rügyekkel csomózott hálói a nyár könnyű
égszínkék selymei az ősz vörös szőnyegei
egymásra hullnak gubancolódik az idő
egyszerre történik minden egyszerre
ég a hó és hártyásodik a víz egyszerre
szó a szó és csend a csend egyszerre
hullámzik a tó vize s közben kék jégen
korcsolyáznak kipirult fiúk leányok
egyszerre öltözik s vetkőzik a levél a fán
az elmúlás zúzmarája lángja visszasüt
a lombra egyik felől még nyersen
világol s túlfelől már pirul pirul
vörösödik a máglya egyszerre történik
minden egyszerre négy évszak viaskodik
vérrel keveredik és pattan a rügy
s a halk pattanásra mintha csak puska
csattanna szélütötten hull a levél a
fáról ezt figyeld hát ezt a csattanást
ezt a hullást s ha tavasznak képzeled
magad tükörbe nézel s jaj ott ősz van
s ha nyárnak képzeled magad tükörbe
nézel s jaj ott tél van egyszerre történik
minden egyszerre robban a rózsa vörös
csokra a hó fehér virága a gránát
vakító fénye gyümölcs magháza bomlik
felsüt a nap és körülötte fényes csillagok
ragyognak s már szűnik a nappal
kialszik s helyette éjszaka lesz de ha
szűnik az éjszaka is és nincs se nap
se hold se csillagok hogy égjenek
hogy világítsanak ha szűnik az éjszaka
de nem sugárzik mögötte nappal mondd
mi lesz? egyszerre történik minden
egyszerre összegubancolódik az ősz a tél
a tavasz és a nyár míg a forgatagból
kiválik valaki s erős szavakkal és erőtlen
kézzel a mennyország kapuján dörömböl
a poklok kapuján dörömböl s mindkét
kapu mögül csak rémült hallgatás a válasz
egyszerre történik minden egyszerre.

KRÚDY GYULA UTAZÁSA A VÖRÖS POSTAKOCSIN


Dobog-dobog a fák mögött a hóban a vörös postakocsi
a táj vörös szíve s a bíbor bársonnyal-selyemmel
behúzott szívkamrában lüktető piros szívpitvarban
ott ül Krúdy Gyula kinéz a haldokló virággal hímzett
sárga tájra míg rázkódik meg-megdöccen elakad
porló göröngyökön halottak csontjain a furcsa
postakocsi vérzik a színarany bokor karját lábát
tépdesik szerelmes asszonyok kés vág az arcba
s nem fáj csak ráncai mélyülnek kusza árkai
majd kifordított arca maszkjának túlsó oldala látszik
a sírás mögött a nevetés a nevetés mögött a sírás
piros bársonyülésen rázkódik Krúdy Gyula
a fák mögött üvölt a fagy hideg hó-sárban jég-sárban
caplatnak a lovak a sárguló fényképeken
egyre gyorsabban öregszik az arc rojtosodik
kifakul az ing a szoknya selyemben tafotában
sárga rögzítőben napfény-oldatban ázik a kék szem
s feketül mégis meszesedik beleolvad a tájba
jobb lett volna vér-ugatással? jajgatással?
fényképet leverő dühvel? csont-kaszabolással?
ki tudja? csak a porló szoknyaszegélyt a porló
ujjbegyet érinteni bókokat mondani: így volt-e jó?
halálhoz nem nyúlt halállal beszélgetett
piros bársony szívpitvarban üldögél ki-kitekint onnan
s dobog-dobog távolodik a hóban a vörös postakocsi.

M.K. KÍSÉRLETEI


M.K. íródeák (vagy valami ilyesmi) Z.-ből
R. nagyúr (fejedelem) udvarában (entourage)
kitalált (elképzelt) valakit (korabeli
mintákat felhasználva) és leveleket írt (fogalmazott)
kitalált nénjéhez (édes nénjéhez)
és szeretett volna (nem akart) hazatérni
jobb volt így (sokkal rosszabb) édes nénjével
társalogni (írni neki)
és kockáztatta
(vagy éppen ezt akarta) hogy valahol messze
(nem messze onnan) kitalált nénje lassan-lassan
(sohasem) megcsúnyul (megvénül) beteg lesz
(meghal) és nem biztos hogy lett volna ereje
(mert volna-e) még egy személyt (édes nénjét)
kitalálni és megszeretni (megszokni) elmondani
(megírni) neki is mindent (csak ami
fontos)
és közben idegen cserjék (más hidegségű
növények) között csúszkálni (térdelni) s esetlen
lelkesedéssel ébresztgetni (megsemmisíteni) valamit
ami nincsen (nincs itt)
majd újra meg újra
(állandóan) édes nénjének írni leveleket

édes nénénknek írni (fogalmazni) leveleket aki nincs
nem A.-nak nem B.-nek nem C.-nek és nem
Z.-be (E.-be) nem oda ahonnan eltávoztál
(most is ott vagy) nem annak akit szeretsz (megvetsz)
hanem édes nénénknek akit kitaláltál mert
tudod (reméled) hogy csak veled (általad) változik
s nem hagy cserben (nem felejt el) de hát nem lehet
ő sem zsinegen rángatott (magatehetetlen) bábu
mit teszel (írsz) ha majd egyszer (sohasem)
válaszol neked (kérdez) és nem térhetsz vissza
képzeletedbe (emlékeidbe) mert vénen és csúnyán
(betegen) édes nénénk megérkezik (beállít) R.-be?

MÉG EL NEM ILLANT ÉVEK SZŐLŐHEGYÉN


Zöld és kék gömbök valószínűtlen fürtjei kiabálnak
homlokunknak csapódik a fény és
tavalyi bor kristályosodik a pohárban fehér
nyálként kihabzik kicsordul pillanatunkból
s visszavilágít elmúltakra előre-világít
elképzeltekre már voltunk bátrak és voltunk
gyengék is elégszer a szőlőlevelek szitáján
átfolyik a világosság és fennakadnak fekete
szabálytalan formák kis gömbökben zöld
poharakban érik a bor még el nem illant
évek szőlőhegyén („elillant évek szőlőhegyén”
— emlékeztek-e majd erre?) mintha csak felszaladtunk
volna elképzelt évek zöld zuhatagának tetejére
itt van most V. és K. és G. és S. és itt vagyok
itt szeretnék bort kóstolgatni én is szeretném
s tudom hogy ti is szeretnétek meglátni nemcsak
a múltat s nemcsak az elképzelteket de a
jelent is mintha csak felszaladtunk volna
még el nem illant el nem érett el nem világlott
évek szőlőhegyére V. kesernyés szemeket kóstolgat
S. a présházat nyitja G. és K. poharat keres
s én még nem léptem ki az ideérkezés
zöld káprázatából itt történik majd s így
történik emlékünk s emlékezésünk letekintünk
a kőből és vasból épített sötétkék ég
hideg és fényes boltozatára mintha csak felszaladtunk
volna tavalyi bort kóstolni megnézni
milyen lesz a termés s aztán bármelyik pillanatban
szedelőzködni visszamenni oda ahol még
erősek is lehetünk ahol még szólhatunk ahol még
semmi sem veszett el s ahol még lehet hogy
világosság van ki tudhatná ezt ha más
szemmel más szavakkal közelít hozzá így hiszi
ezt V. és S. és G. és így hiszi K. is és nem
ellenkezem én sem de míg kezünkről a ragacsos
szőlőlevet mossuk a kútnál s egyre több a
szőlőlevelek szitáján fennakadó fekete forma
tudom hogy visszaérkezésünk már nem nyugtat meg
s zöld és keserű gömböket fürtöket csipegetve
feléljük elképzelt borunkat de hogy lehetne
másképp? az elkövetkező bátorságból van-e
lehet-e visszaérkezés jut-e mostani gyengeségre?

S ŐK AZ ABLAKBÓL INTEGETTEK


Az elmosódó háttérben sercegve kialszik a számlálatlan
pillanatok rózsalángja zsíros házmester-elégiákat hallgat a
szieszta-király koromlik hamvad sebesen elfordul tőlünk
a napok fényes gömbje fekete fák a sínek mentén a sárga
gizgazok között íme a nagy vagányok íme a kis vagányok és a
sós vér a sós tengervíz az összegöngyölt vitorlák bűze poshadt
vitorlabűz igen a gondolattalan és mégsem gondtalan gondolkodó
aki a szieszta-király feje körül röpköd és beleragad a
légyfogóba beleragad a házmester-elégiákba és júdáskodik míg
anyánk vattacukor-parókát húz a fejére s a paróka nem fogy
ott marad ti lóhúst is ettetek csip-csip csóka vak varjúcska jó
volt-e a kisfiúcska az autóbusz beleragadt a sárba várni
kell igen várni kell ha jó volt a kisfiúcska ne csípd meg te
vak varjúcska leszakítani a légy fekete lábait hogy ne
mászkáljon leszakítani a légy hártyás szárnyait hogy
ne röpködjön ne csípd meg te vak varjúcska csak robogni
át az alagutakon és tam-ta-ta-tam? csak száguldani
egyre fennebb és tam-ta-ta-tam? de ő eltévedt rózsaszín
melltartók között de ő eltévedt papírmasé-fák között
de ő eltévedt a zöld szoknyás kertben vattacukros
antarktiszon piros rózsalámpával világítanánk de
hiába és eltévedt a második a harmadik véres
csont-folyosókon üreges alagútban szivacsos szélben
bolyongva merre merre? fehér fal mellett szeretkezni
zöld tenyerű éjszakában zöld öklű fasorban sétálni
s kiabálni vagy várakozni merre vagytok járkálni mint
kiszáradt tengerfenéken margaréta-korallok muskátli-korallok
kukoricabajusz-hínárok liliom-halak varrótű-kristályok
barna páncélos rákok között tengeralatti utakon kék fénnyel
bevilágított sétányokon az autóbusz beleragadt a sárba
jól vagyok igen jól vagyok legalább azt szeretném tudni
hogy milyen a tengeribetegség nem a kékség nem a végtelenség
csak a hányinger az utálat a düh az a hányinger az az utálat
az a düh milyen a tengeribetegség? mindjárt kifújja
alólunk a szél a folyót a vizet kisiklik alólunk
megszökik mint a görkorcsolya kukoricacső-házak sárga
erkélyes piros erkélyes házak körös-körül és közben
házmester-himnuszokat hallgat a szieszta-király nem vagy te
szieszta-király nem nem de merre vagy? hol vagy? ülsz ülsz
a muskátli-korallok között cigarettázol lábadnál liliom-halak
susognak ott ülsz te is és ott ülnek ők is az eltévedtek
ülnek az összegöngyölt vitorlavásznakon ülnek és cigarettáznak
s arcukon kicsapódik hófehér álarcként világít a só.

A SZERKEZET AMELYET MEGÖLTEM


Az összezúzott órából kicsorduló idő
zölden szétfolyik tárgyaim között
s lassan megüvegesedik mint a halott
madarak szeme a hideg kövezeten
reccsenve eltörik egy virág a szálkák
szétszóródnak az asztalon a fogaskerekek
sárgán tehetetlenül hevernek a földön
mozdulataim felgyorsulnak majd elnehezülnek
mint ahogy kő gördül le a dombról
zsenge cserjéket leveleket véresre zúzva
míg aztán enyhül a domb hajlása
s lecsendesül megáll a kő is az aljban
a leveleken az áttetsző vér megalvad
a megölt a bezúzott ablakú óra
némán fekszik a híg fehér fényben
s a roncsolt szemből hatalmas pupillából
kicsorduló idő lassan ellepi szobámat
már bokáig ér már térdig már derékig
kezemet arcomat elborítja eggyé válik
a térrel a magassággal a szélességgel
tollamra poharamra kettétört virágomra
késemre kenyeremre szememre üvegesedik.

LÁTVÁNY


Hó-buborékok hó-sejtek fehér szőrű
fürge hó-állatkák nyüzsögnek vonaglanak
hó-százlábúak futkorásznak és tolonganak
kristályos fehér nyál csorog megfagy
a bőrön az összeránduló pórusokon
az ablaküvegről szétloccsant fejjel
lecsúsznak a hó-lepkék a hó-méhek a
hó-madarak és nedvezve lucskosan taknyosan
összekeverednek a földön mert benépesíthető
minden fehérség és a fájón sercegve
kettéváló kékség ráncosodik árkai redői
támadnak öregember arcához hasonlít
az elkékült szájból a szemüregekből
bugyborékol a hó és fehér állatkák
másznak a földön a hasonulásnak
s a minden télben-kristályban-nyálban
megmaradásnak áldozatai hősei vonító
nyüszítő sunyin hallgató közönyösei ők
a tisztaság fehér zuhatagában áradatában
keringő átváltozók és változni tudók
tipord el sarkaddal a hópehely-kristályt
fehér végtagok csillók szőrök olvadó
szárnyak vonaglanak a talpad alatt
a vegytiszta hó a vegytiszta látás
ideje elérkezik és rá kell jönnöd
hogy ehhez a hóhoz ehhez a kavargáshoz
ehhez a tisztasághoz nincs közöd.

A LÁTVÁNY ÉRTELMEZÉSE

A húros madarak, fürjek, rigók nagy ólba rekesztes-senek bé, hogy egynehány ezeren is elférjenek benne; melybe a víz csatornán minduntalan folydogáljon bé s meg ki, hogy a hely meg ne sárosuljon vagy rútuljon; az ajtaja legyen keskeny és törpe; ablakai is kevesek és ki-csinyek s csak annyéra valók, hogy lássanak enni, innya és elülni nála; rajta penig által élő fát ne lássanak, mert elveszekednek bánatjokba; sok rudakot kell a falba csi-nálni, akin üljenek, de csak egy ember magasanira fel, hogy könnyebben megragadtathassanak; (...) ha meg kell ölni bennek, a többi előtt ne legyen; a húros madár étele a száraz és megsült s lisztláng közé elegyíttetett fügék, myrtos, vadolajfa és lentiscos magjai, folyó bo-rostyán gyümölcsei.
(Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia)

LEPKECSONTVÁZ


A fekete célkereszt halántékomon...
a fák lombkoponyáján fényhasadékok
tátonganak s növekvő-szaporodó napjaim-éveim
maguk előtt tolnak könyörtelenül lökdösnek
taszigálnak nincs időm visszanézni csak egyenletes
futásomra figyelhetek egy-kettő egy-kettő ahogy
egyszerre emelkedik a jobb láb és a bal kar a
bal láb és a jobb kar míg nyugodt rezzenéstelen
biztonsággal kísér a célkereszt és szabályos
időközökben fojtott dörrenések tépdesik a tájat
de sohasem engem csak tegnapi arcomat elmúlt
arcomat szaggatja szét a lövedék csak elmúlt
arcomat sebzi meg a kő a szó a kés és hiába
a düh hiába a fegyver hideg vasán feszülő kéz
kegyetlen hallgatása mert mindig épen és sértetlenül
lépek ki a dörrenés füstfátyolából mert nem szűnik
egyenletes futásom és csak a következő elkövetkező
pillanat az enyém nem birtokom a múlt és nem
birtokom a jelenvaló pillanat a haragos golyó az üres
levegőbe mar tehetetlenül amíg futásom tovamozdulásom
tart biztonságban vagyok szememen repdeső lepke
a célgömb nyugtalan keresztje s már tudom biztosan
tudom hogy elkerülhetetlen a pillanat amikor rövid
tétovázás után bemérik futásomat s a kés a szó
a fegyver már nem a látható hanem az elkövetkező
arc felé fordul s a célgömb halálos pontossággal
megállapodik az üresnek látszó levegőben:
fekete lepkecsontváz eljövendő halántékomon.



A KÉTÉRTELMŰ TÁJ


A fény hatalmas fóliája alatt artikulátlan forróság van
s a távoli hegyek karimáján a hó most kétféleképpen
értelmezhető az idő legkisebb egységei e végtelen
kicsinységű pontok szabályos kristályszerkezetté
állnak össze s a kimerevített mozdulatok fölött
valószínűtlen fehérséggel világítanak a mértani idomok
s ha nincsen égtáj csak végtelenül sokszorozódó
kristályszerkezet már ránk szabadul a kétértelmű
pirosság az elöl-hátul ég alatt és visszafelé is
eljátszható minden nem körkörös mozgás ez nem
szakadatlan körberohanás csak szüntelen ide-oda
lüktetés őrült villózás két pont között vagy még
az sem hiszen egymásba olvadnak egymást
példázzák s majmolják a kristályos időmolekulák
osztódással képtelen szerelemmel szaporodó-szétszakadó
időállatkák fekete-fehér fénykép jobbról balra és
balról jobbra is sorolhatók és értelmezhetők a
résztvevők miből gondoljátok hogy különbséget tehettek
mondjuk november és március között csak úgy ránézésre
csak úgy megsaccolva az évszakot anélkül hogy
tapintanátok ujjaitok közt a kesernyésen hasasodó
rügyeket széna szalma széna szalma talán így
bal jobb bal jobb talán így mondjuk hogy ez itt
a múlt és ez itt a jövő mondjuk hogy ő a gyáva
és te vagy az erős mondjuk hogy előttem van észak s
hátam mögött dél mondjuk hogy balra a nap nyugszik
mondjuk hogy jobbra a nap kél hát mozduljatok
már valamerre mert megfagyott kezünk-lábunk bal
lábunkon széna jobb lábunkon szalma széna szalma
széna szalma szénával a villát szalmával a kést
szénával a pajzsot szalmával a kardot ezek
a büdös parasztok még ezt sem tudják megtanulni
botorkálnak az orrukra esnek taknyukon-nyálukon
korcsolyáznak s milyen szépen piruetteznek
itt ezek a lányok egyre sebesebben széna szalma
széna szalma az idő kristályszerkezete összeomlik
húsunkba-csontunkba beépül s a hegyek karimáján
a hó most mégis-mégis kétféleképpen értelmezhető
szénával a villát szalmával a kést szénával a pajzsot
szalmával a kardot ennyi ami még megmaradt ennyi
——————————————————— — ———— — ———

KETTŐZÉS


A véres rozskalász ráhajlik a vékony retinára
s rémülten menekül a látvány a tüskék élek és
sebek elől önmagába zárkózik a szem de túlfelől
ugyanazok az égető perzselő szúró fenyegető szökellések
a szélben satuba fogják képzeletedet mert azt
képzeled amit látsz és azt látod amit képzelsz a teremtés
önkéntelen iszonyata körülvesz lehet hogy beteljesülés
lehet hogy végtelen öröm lehet hogy „heuréka”
egyszer majd valamikor de most még kétségbeesett forgás
elszánt védekezés az egymásra helyezett képek
meddő szeretkezése mert nem úgy illeszkednek egymásba
a részek mint zárba a kulcs mint sebbe a kés mint
táguló pórusba a fullánk nem az a fájdalom nem
az a beteljesülés hanem mint késhez a kés vashoz
a vas homorulathoz homorulat domborulathoz domborulat
úgy csattan simul egymáshoz úgy acsarkodik és ölelkezik
a kétféle s mégis egyforma két kép két negatív
vagy két pozitív hát mit kezdenél a kettőzött
látvány elemeivel mihez hasonlíthatod mivel
ellensúlyozhatod őket? mindkét súly ugyanabba
a tányérba zuhan képzelj hát mást ha tudsz mert
a beszennyezett kalászok között fürj motoz s te nem tudod
milyen a fürj s nem tudod elképzelni sem: milyen a fürj?



ÁLMOM ÉS ÉBRENLÉTEM LEÍRÁSA


Ébrenlétem héja felhasadozik és szennyes
masszává változik gondolataim rendje ahogy
a „kint” és „bent” most eggyé keveredve kitölti
mozgásomat rám zúdul mint a láva
s az alvás fehér hártyája is kiszakad
egy-egy kiáltás kifordul a védettnek hitt
egészből—elmondtad később—„nem! nem!”
és „mégis” és „igen! igen” de ki tudná mindezt
egyberakni szürke szennyes lé folyik be a fehér
hártya résein ébrenlétem beszennyezi alvásomat
elképzelt világomat ahol türkizkék smaragd-
zöld cinóbervörös és korallpiros hever
hegyén-hátán mint egy el-elhagyott műhelyben
s alvásom világa is elkeveredik a keménynek
és fekete-fehérnek álcázott ébrenlét-világgal
(mert a fénykép-világ a fekete-fehér világ
az alvás világa rendesen) és hirtelen-váratlanul
kibukik társaim szeme elé egy darab cinóber-
vörös egy darab korallpiros álom-rész
álom-emlék vagy ott világít tenyeremen egy
türkizkék ásvány egy kristálydarab s én sem
tudnám megmondani hogy honnan szereztem
— elmondtad később—de én sem fejthetem
meg ébrenlét-jelrendszer szerint a kiáltásokat
alvásom burka ébrenlétem burka felszakad
s már szennyezett mindkét víz mindkét
egésznek képzelt fél-mozdulat fél-támadás
fél-védekezés mint ahogy vigyázatlanul
kettéroppantom a diót és a barna héjdarabok
behatolnak a fehér dióbélbe s míg ínyemen árad
az édes íz fogam közt recseg a barna szilánk
egy-anyaggá keveredik minden nincs mentségem.



„JÖJJ ÍRJUNK SLÁGERSZÖVEGET”


Hát lássuk mit álmodik most az éber? hát
lássuk miben hisz most a magát hitetlennek hitető?
muskátli-olaj fénylik a fegyverek csövén és lőpor
karmolássza a hideg fémet a forróságtól megolvad
a műanyagkocka a versenyzők meglepetten visszanéznek
a körpályán a centrifugális erő a nézők megnagyobbodott
arcához lapítja őket tehetetlenül becsapódnak a
résekbe a többiek kitartóan forgatják a láthatatlan
spirált az önmagába visszaérkező fekete szalag
le-lesüllyed majd újból megemelkedik ugyanazok az
őrjöngő arcok ugyanazok a tikkadt fűcsomók ugyanaz a
kék-fehér korlát csak a képzelet vetíti ki és gombolyítja
végtelenbe fulladó egyenessé a talpak alatt visszaforgó
körkörös szalagot a puskacső kiszárad megrozsdázik mert
elfogy a muskátli-olaj s egy nappal egy évvel egy
évtizeddel fáradtabban újból és újból feltűnik az első
arc az első érintés az első fájdalom s bár egyre lassabban
de ritmikusan ismétlődik a látvány és a látomás a ház
a kert a fehér zoknis fák fel-fellüktetnek az almák
a körték a cseresznyék s a megtett út mégis növekszik mind
homályosabb mind távolibb a visszatérő emlék és fájdalmasabb
a hirtelen felnyíló s újból összezáruló réseken kilövellő
sugár és forog-forog a spirál emelkedsz süllyedsz
karnyújtásnyira vagy és mégis távolodsz könnyebb vagy egyre
könnyebb és egyre súlyosabb s majd a centrifugális erő kidob
s a várakozók hirtelen felnagyobbodó arcához lapítja arcod.

KÉSEK ÉS PARADICSOMMADARAK


A személyvonat sok helyen megáll megérkeztünk?
kérdezed nyugtalanul s tikkadt képzeletedben hideg
vízzel és jéggel telt tartályok robognak fényben viharzó
szaharák felé megérkeztünk? még nem még messze
vagyunk a személyvonat sok helyen megáll szakadt
újságot sodor a rózsák közé a szél aranypénz hull az
üregekből csapzott fejünk a barna bőrülésre zuhan
a gödrökből vér és sár és szennyes víz szivárog szájunkra
sókristályok csapódnak a kettéhasított látvány kínlódva
nehezen forrik össze mögöttünk csupa heg csupa vérvörös
forradás a háttér konyhakést vásároltunk egy árustól
kenyeret paradicsomot szeletelni táskánkban fogkefe fogkrém
pizsama törülköző konyhakés és könyv is talán megérkeztünk?
nem még messze vagyunk a személyvonat sok helyen megáll
kiégett forró szaharákon robogunk át kifakult piros tollakat
döglött paradicsommadarakat sodor a szél a tartályokban
hideg földieprek alvadt vérrögök de miért gondolunk
mindig erre? perverz hasonlatok fájdalmat virágzó
analógiák az utazás a rázkódás mindennapjai és
egy másik utazás állandóan fel-felsejlő képzete az arcunkat
keresztül-kasul szabdaló sínek vonalak irányok hideg
virág-korbácsok szőke ég kék ég barna ég fekete ég
a hamis erőfeszítés hogy utadat átlényegítsd hogy szimbólummá
változtasd mozdulataidat mert minden önmagába zárkózik s nem
figyel rád nem közösködik a személyvonat sok helyen megáll
táskánkban fogkefe fogkrém konyhakés pizsama törülköző és
könyv is talán s velünk a tikkadt és fölösleges képzelet.



KIK ÜLNEK AZ AUTÓBUSZBAN?


Vajon kik? a sárga fogaskerekek elválnak egymástól
eltávolodnak mint a széthúzott csontízületek és külön-külön
forognak nem hajtják de nem is fékezik egymást kik
ülnek az autóbuszban? összepréselt egymáshoz nyomódott
arcok fölött üveges közöny áttetsző csík a levegőben
vérpiros csík a retinán fémes kattanások a készülékben
ahogy belecsusszannak az érmék ott ülnek hajukat
igazítják forró tenyerüket a hideg ablaküveghez
szorítják fejüket elrándítják árnyékukat tépdesik a fehér
házfalakról majd befelé néznek önmagukat szemlélik
kíváncsian vagy nyugtalanul s nem észlelik a sebességet
nem akarják észrevenni az állandó változást mert közben
kis nyilallások figyelmeztetik őket a jelenlétre vigyázz
vigyázz ne nézz oda ne akard megkülönböztetni
az arcokat a hosszú szalagként kinyúló mosolyokat
vigyázz vigyázz ne kérdezd hogy kik ülnek az autóbuszban
sötétkék eper hull a fáról sötétkék szeder hull a levelek
közül így érkezik meg fekete foltjaival fekete gyümölcseivel
az este széttaposott szederállatkák hevernek a földön
más-más időben más-más közegben állunk egymás mellett
látszólag mozdulatlanul s közöttünk elsüvít a valóban
mozdulatlan karnyújtásnyi tér kik ülnek az autóbuszban?
kitárt tenyerem megcsonkított fogaskerék kitárt tenyered
megcsonkított fogaskerék egymáshoz kapcsolódnánk és egyre
gyorsabban forognánk de nem érjük el egymást nem mutatjuk
a pontos időt csak mint a szeder sokszögű gyümölcsei
gömb-fogaskerekek külön-külön egymástól eltávolodó
árnyék-szabdalta arcok majd a rázkódástól újból és
újból egymásnak ütődve súrlódva horzsolódva már-már
felvérezve s távolról egybemosódva egyetlen sokszínű
folttá iszonyodva ahogy már tényleg egymásba marnak
a kerekek s működik végre működik feltépi marcangolja
az időt a láthatatlan szerkezet kik ülnek az autóbuszban?




EGYENSÚLY


Életnagyságú arcod van jaj életnagyságú arcod
a kasszírnő most hátrafordul s hosszasan néz
az egyenletesen közeledők után kettéválik minden
és meglepő gyorsasággal növekszik a távolság a részek
között elcsúsznak a kontúrok kissé félrecsúszik az álarc
a kötéltáncos talpát nem pontosan középen szeli
ketté a huzal a kés nem pontosan középen hasít bele
az almába döccen a kerék is mert egyik felől
megrövidültek a küllők s az állandó oldalfényben
elsorvad arcunk árnyékban maradt fele megbillennek
a tárgyak és az első félóra hosszabb sokkal hosszabb
mint a második a pillangó egyik szárnya nagyobb
és oldalozva repül kínlódva emelkedik a fehér
teniszlabda egyik felől feldagad mint a fogfájós arc
mint a várandós asszonyok hasa hiába forgatjuk körbe
a reflektorokat hiába körözünk egyre sebesebben
mert csak zuhog az oldalfény s a boltozaton
naponta végighúzódó fehér sugár most egyetlen
mozdulatlan ponttá sűrűsödik a ház előtt
időtlen idők óta mozdulatlanul álló férfiak
és asszonyok reumás karja mutatja merre van észak
nevetséges ugye? s „a gróf tán épp agarász” vagy ki tudja
mit csinál gyorsan fiúk mindenki az egyik oldalra
mert billenünk gyorsan fiúk mindenki a másik oldalra
mert felborulunk s mindezt azért mert ügyetlenül
vág az almába a kés és a kötéltáncos hófehér
talpát nem pontosan középen hasítja ketté a huzal.



IDEGEN NAPPALODÁSKOR


Szűkölve, nyíva, sírva, káromkodva
álmodom, összeszorított foggal, s odabent
felvillámlanak sajgó agysejtjeim, a csont
kemény gömbjébe zárva elalszik álmom,
holdnyugtával, holdkeltével fel-fellüktetnek
kitárult ölű, megrontott fényű nappalaim,
mint ki születik, s mint ki meghal,
vonítva, nyöszörögve, elcsukló bizalommal,
csiga-nyálas-taknyos füvön mezítláb lépve,
iszonyodva, hogy „látod, szerelmem, felkel a nap”,
s még nem nyugodott le egymást tépő,
egymást marcangoló emlékezésünk, nem, nem,
s már nincs is testünk, két egymás mellé fektetett
csontgömb vagyunk, világítanak agysejtjeink,
ahogy egymást ölelik, öldöklik gondolataink,
míg villámfényként felmagaslik, elszenesedik
nappalunk, de holdnyugováskor, idegen
nappalodáskor elmegyek én is, itt hagyom, ó,
nem a test ízét, csak az öldöklő gondolatét,
hogy arcodra hiába nézek, magamat látom ott is,
arcomra hiába nézel, magadat látod ott is,
íme, ikrekké iszonyodva, meg kell tagadnunk egymást,
megyek a nyálas fűben, mezítláb, kitakart aggyal.



ELSZAKADT HUZALOK KÖZT BAZSARÓZSÁK


Testemmel kettéhasítom a fehér fényt és összeomlik
az érzékeny sugarakból felépített szerkezet s már hideg
huzalokká értelmetlen szálakká görbülnek-kuszálódnak
a vonalak majd mögöttem újra felegyenesednek míg
lábam alatt a nagy kövek hasában kavicsok nyüzsögnek-
tolakszanak áthaladok a falon testemről földre hull
a mész és eltervezem hogy reggel virágot
vásárolok neked három széthasadt véres
koponyájú bazsarózsát és te melleden ringatod
a három elvetélt gyermeket három piros
érdemrended világít majd mert tiszták vagyunk és
sebezhetetlenek tisztábbak már nem is lehetnénk hiszen
a fehér és fényes falon is átlépünk sértetlenül
és a fény most úgy csorog le az égből mint a víz
fehér vízesés alatt állunk összefogózva de hangos
szavainkkal körbemardossuk-harapdáljuk a kimondatlant
szaggatom tépem a hideg huzalokat-szálakat
összeroncsolom a szerkezetet s mögöttem mégis
érintetlen egészként magaslik fel újra meg újra
lábunk alatt a nagy kövek hasában megmozdulnak a
kavicsok mint a kő olyan kemény s mint vaskalapács
alatt a kő úgy hasad szét darabjaira és úgy
szóródik kaviccsá sokasodik-szaporodik a kimondatlan.

A HIÁNY KÖRÜLÍRÁSA


Van valahol valami egyenletes zaj alaktalan kiáltás
abból válnak ki a szavak mint fémlapból
a formák hörögve fuldokolva csikorogva
vágja a fűrész s ez a sikoltozás is
csak utólag érzékelhető ahhoz a zajhoz képest
a tömör egyenletes hang lassan felhasadozik
hézagok lyukak levegő-alakzatok jelennek meg
a felületen s ide-oda hajlítható
szabálytalan rács lesz a hideg kemény vas
a formázó ujjbegyek alatt be-beszakad
mintássá csúnyul a negatív recseg-
ropog az anyag de ez is csak illúzió
egyre több tárgyat kell megnevezni
egyre több ellenséget és barátot míg
a torlódó alakzatok elrendeződnek újból
összeállnak s már kideríthetetlen hogy
„előtt” vagy „után” hangzik-e el a kétségbeesett
vagy egyszerűen csak megbotránkoztató kiáltás.



ENPLUSZEGYEDIK VÁLTOZAT


A tükör megtelt arcokkal, mozdulatokkal.
Már-már kicsordul belőle a múlt.
Hullámzik, duzzad, bugyborékol, feszül.
Megromlott pillanatok kavarognak, szennyes
reggelek tolongnak, s a vékony hártya,
amely a kintet és a bentet elválasztja,
felhólyagzik, repedezik. Még egy óvatlan
mozdulat, még egy óvatlan szembenézés
önmagaddal, s kicsordul, elönti
testedet. Valahol eldugulhatott a titkos
lefolyó, mely tovazúdítja a szennyet,
s egyetlen, tiszta arcodat mutatja újra
meg újra. Elromlott a láthatatlan szerkezet.
Új arcod nem semmisíti meg, nem
semlegesíti a régit. A tükör megtelt.
Igyekezz emlékezetedbe vésni, milyen vagy!



A LÁTVÁNY ÉRTELMEZÉSE


Medrében éles kés a víz, kettévágja tested,
derékban kettészel, tovasodorja tagjaid,
te csak lebegsz deréktól fölfelé,
s aminek látszol: az vagy. Szennyesen
hullámzik a folyó, kövek rángatják,
marcangolják az alámerülőt. A gyanútlan
hajót elhasítja a víz, s a felső rész
tovább lebeg, mintha mi sem történt volna.
Alábukó kezedet lemetszi a sodrás.
Iszonyodva látod, hogy hirtelen vörösen
bugyborékol-fortyog csuklód körül a víz.
Fájdalmat nem érzel. S ha kilépsz a forró
földre, megkönnyebbülsz, hisz mégis
egy-egész vagy. Nem jelzi alig látható
heg, vörös forradás-öv árulásodat.
Csapzott fejedet vízbe meríted,
vergődik, rángatózik a tested, míg
nyakadra újból meg újból lecsap a víz.
Kegyetlen látvány. Nem lehetsz itt is, ott is.



HÁTTEREK


A levélben, melyet remegő kézzel felszakítasz,
csak ennyi áll: levél. A hír, melyet
lihegve átad valaki, így hangzik: hír.
S ha szólsz, csak annyit jelent az is:
szóltál. Nem tátogsz, nem fuldokolsz, míg
bugyborékol körötted a vízízű oxigén.
A jelentéses dolgok távolodnak tőled.
Lihegve befutnak az újabb hírhozók,
s a hír, melyet átadnak, így hangzik:
hír. S a botladozva, sápadtan érkező
marathóni harcos nem kiáltja, hogy: győzelem!
S nem kiáltja, hogy: vereség! Csak halálra váltan
összeroskad. Értsen hát ki-ki ennyiből...