Markó Béla

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Az örök halasztás. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1982.


AZ ÖRÖK HALASZTÁS
(1980–-1981)


A FEKETE KIRÁNDULÁS

EGY UTCA MEGHATÁROZÁSA

Van valahol egy utca. Mondjuk, hogy a mi utcánk. De lehet a te utcád is. Nem túl hosszú, nem túl széles, talán húsz-harminc ház, sohasem számoltad.Többnyire földszintes házak, elöl kis udvarral vagy egy-két lépésnyi virágoskerttel, mert abban az utcában és abban városban nem volt szokás, nagy erődítményszerű homlokzatokat emelni, összeszorított szájú kapubejáratokat építeni. Nem volt rá szükség. De ebben az utcában van azért egy-két emeletes ház is, régebb bérháznak nevezték. Mondjuk, hogy ez, amit leírtam, egy húsz évvel ezelőtti utca. Vagy harminc, negyven, ötven évvel ezelőtti. Azóta természetesen változott. Változtak az emberek is, de most nem az emberekről, hanem az utcáról beszélünk. Te ezalatt mindvégig ott éltél ebben az utcában, a te utcádban. Két-három hónapra elutaztál, de hosszabb időre sohasem. Az első évben lebontottak egy házat, és másikat emeltek helyette. Lehet, hogy szebbet, és az is lehet, hogy otrombábbat. De ettől még ugyanaz az utca maradt. A neve sem változott. Az utcanevek gyakran változnak ugyan, csak úgy, egyik napról a másikra, de tegyük fel, hogy ennek az utcának a neve megmaradt, most is ugyanúgy hívják. Időközben lebontottak még egy házat, most talán a szemközti oldalon, és egy másikat építettek, vagy az is lehet, hogy üresen hagyták a helyét, később majd zöldségpiac vagy ki tudja, mi lesz itt. De ettől még az utca ugyanaz maradt. Te, aki mindvégig ott éltél, ugyanabban az utcában éltél. Aztán lebontották a harmadik házat, a negyediket, az ötödiket, a tizenkilencediket vagy a huszonkilencediket is. Végül lebontották a te házadat is, és te beköltöztél abba az új épületbe, amelyet a régi helyén tüneményes gyorsasággal, egy-két hónap alatt felhúztak. Közben természetesen évek teltek el, tíz év, húsz év, harminc év is esetleg, attól függően, hogy te hány éves is vagy tulajdonképpen. Most már egy sem maradt a régi házakból. De ettől még az utca ugyanaz. Ez a te utcád. Az új házaknak egy része már régi háznak számít. Kicserélődött minden, mégis a te utcád maradt. S te váltig erősíted, hogy ugyanaz az utca. Mitől ugyanaz? A házaktól nem, hiszen mondtam, mi történt velük. A fáktól? Mondjuk, hogy azok is elöregedtek, idő előtt elkorhadtak az útszéli porban és zajban, sorra kivágták őket, újakat ültettek a helyükbe. Nem egyszerre, az igaz. Volt tíz régi fa. Aztán kilenc régi és egy új. Aztán nyolc régi és két új. És végül tíz új. De mondom, ez nem egyszerre történt, és te nap mint nap ott éltél abban a változásban. Vagy attól lenne ugyanaz az utca, hogy még mindig valahonnan indul és valahová visz? Csakhogy közben a környező utcákat és tereket is lebontották, átalakították. Már nem ugyanonnan indul, és nem ugyanoda visz. Esetleg a kövek? Mindent aszfalttal borítottak be azóta. A köveket nem látni. Vagy az ég? Ez nevetséges lenne, hoszen legfennebb egészen precíz műszerekkel azonosíthatnád a pontos helyet, a te utcád pontos helyét. De ez nem áll módodban. Az emberek? Lassan kicserélődtek ők is, évről évre fogytak, már csak te maradtál a húsz vagy harmic vagy negyven év előttiekből. Hát akkor mitől ugyanaz ez az utca? Be kell látnod, hogy semmilyen tárgyi bizonyíték nem igazolja állításodat. Márpedig te ugyanabban az utcában élsz, ezt téyként kell elfogadnunk. Ezek szerint azért nem egy másik utca ez, azért a te utcád, a te régi utcád, mert nap mint nap változott ugyan, de ebben a húsz vagy harminc vagy negyven évben nem volt olyan napja ennek az utcának, hogy ne lett volna benne valami tegnapi is, méghozzá ezek a tegnapi elemek voltak benne túlsúlyban, hiszen egyszerre mindig csak egy kicsit, egy egészen kicsit változott. Ha a tegnapelőtti utca a te utcád volt, akkor a tegnapi is az. Ha a tegnapi utca a te utcád volt, akkor a mai is az. Ez azért furcsa. Hiszen a tegnapelőtti és a mai utcának közös tárgyi emlékei nincsenek. Igaz, hogy a tegnapi utca úgy működik, mint valami közvetítő, elődjéből és utódjából is őriz ezt-azt. Megvan, mondod, ez a meg nem szakadó kapcsolat, ez a titkos összeköttetés teszi ugyanazzá, a maival azonossá a te régi utcádat. De gondolj arra, hogy mi történt volna, ha nem évente két-három hónapra, hanem tíz-húsz évre utazol el valahová, és közben minden házat, minden fát kicserélnek az utcádban. Még mindig azt állítanád, hogy ugyanaz, bizonyosan, tévedhetetlenül ugyanaz? Vagy talán mégis attól van ez a hasonlóság, nem is hasonlóság, hanem azonosság, hogy mindennap végigmentél rajta? Attól, hogy nap mint nap tudtad, mi volt itt, ezen a helyen tegnap vagy tegnapelőtt? De vajon nem változtál-e meg közben te is? Kérlek, nézz a tükörbe, vizsgáld meg a vonásaidat, simítsd végig az arcodat. Miért vársz tőlem feleletet, ha még a kérdést, a világos, szabatos, kibúvók nélküli kérdést sem ismered?


A FEKETE KIRÁNDULÁS

Szürkéskék pusztulás fekete elmúlás és perverz
kíváncsiság csákány légkalapács gázálarc
kezeslábas költői álöltözet míg a szavakat
keresem hogy alábukjam a szénfekete szerkezetbe

az eljövendő tűz szilárd kellékei a véresre
horzsolt falak a megemésztett erdők széthulló
alkatrészei csillogó fekete ürülék és szüntelen
légszomj a függőleges aknák és szennyes kloákák

míg magukba zárnak a nedves folyosók elrejt
a távoli jövő múzeuma a halhatatlan és múlhatatlan
bányaidő a képtelen jelenidő ha minden
tűzvillanás azt kísérti amitől félsz és amire vársz

mert végül betelik gyávaságod beteljesül a
hihetetlen hogy elégsz abban amit csak későbbre csak
holnaputánra szántál és ott ülsz valami bányamélyben
fekete nyálat csurgatsz makulátlan tegnapi hóra

nem tudom felfejteni jelképek burkát nem tudom hogy
a magunk mögé lapátolt piszokból porból törmelékből
szarból mi lesz majd és hogyan fogunk itt visszatérni
ha előretörve egyre visszatörnénk és arra van a most is.


RÉGI, SOKFÉLE TAVASZ

Estefelé kimentünk az utcára és cirokseprűvel
hajkurásztuk őket csattogott a talpunk a
köveken ahogy ide-oda rohangáltunk apánk is
ott ácsorgott a ház előtt a szomszédokkal
beszélgetett világított az ablakok négyszöge
akkor még sehol nem voltak a félpucér takarító-
asszonyok és motorzúgás és ritkán verte fel az
estét de reggelre a szorgalmas b.-né már besúgta
a kereskedősegédet aki feketézett a finomliszttel
megijedt felült az izsé motorbiciklire nagyon
szerette rengeteget száguldozott vele azelőtt
kiment az erdőre és a nadrágszíjából hurkot
kötött --– akkoriban nyakkendőt még nemigen
viseltek --– felállt a nyeregbe és kirúgta maga alól
a gépet így találtak rá másnap lelkesen hadonásztunk a
cirokseprűvel és tudtuk hogy mit kell tenünk: a bogár
egyik hátsó lábát az illeszkedésnél leszakítani majd
a másik bogárról letépett kemény és
finoman de gazdagon erezett félszárnyhoz
tűzni gombostűvel úgy hogy a tű a megcsonkított
láb meghoszabítása legyen ezt folytatja a
a precíz is jól bevált csuklóként használt félszárny amelynek
a túlsó végét is átszúrtuk egy gombostűvel és
ezt tengelyként szolgáló gombostűt egy pálcika
végéhez rögzítettük majd a pálcikát érzéssel
megpördítve a bogár széttárta szárnyát és
egyenletes zúgással hosszasan repült körbe
-körbe amíg bele nem fáradt de hát a
szabadság illúziójába nehezen fárad bele
egy bogár így aztán lassan elteltek az esték az
utcán barnán hevertek a bogarak s ha
rájuk léptél nagyot reccsentek már-már
megijedt az ember széthullnak szép emlékeink a
vegyeskereskedés olajos padlóján összekentem
a fehér térdharisnyát sziszegve rángattak ki
onnan vagy talán semmit sem szóltak csak
némán vittük haza az újságot a cukrot a sót
a kést a krumplibokrot és a könyvet a hatalmas
iskolatáskában------------------------------------ – – – – – – – – – – – – – – – – –


SZONÁTA PIROS CSÖRGŐÓRÁRA

hát igen bélának hívták nagyapámat is énekelni nemigen
hallottam a hangszerek közül valószínűleg a tangóharmonikát
és a hegedűt szerette játszani egyiken sem tudott de ő is
járt amerikában nyolc évig vasöntő volt ott azelőtt és
azután is gazdálkodó vagy középparaszt ahogy azt később
mondták életének esetlen ritmusa volt zeneszerzőket nem
ismert nem találkozott bartókkal amerikában nincsen erről
családi emlék valamivel fiatalabb volt nála sok minden
hajtotta őt is szerzett egy házat odakint és részletekben
hazaküldte most poztázom a pincét írhatta volna most meg a
cementes nyári konyhát ha a levelet megtapogatták
érezték az otthoniak hogy abban van a tetőszerkezet vagy a
fészer s hozott magával egy csörgőórát is westclox
ez volt ráírva eyg piros csörgőóra emiatt aztán tele
vannak csörgőórákkal a verseim szonáták piros csörgőórára
egyhangú téma tik-tak tik-tak álom-robbantó reggeli csörgés
ahogy elúsznak szétrebbennek a meztelen nők mert mi
csak malackodunk és mindig arra gondolunk de mondom nem
találkozott bartókkal amerikában nem ugyanazon a hajón
utaztak angolul sem nagyon beszélt nem emlékszem inkább
oroszul de az egy másik utazás volt kleb mondta kleb
na mit jelent? amíg odaát volt nagyanyámnak fegyverviselési
engedélyt adtak revolvert vásárolt mert egy éjszaka
be akartak törni hozzá visszanyomta bereteszelte az ajtót
a gyermekek a másik szobában aludtak hát mi nem sokat
tudtunk bartók zenéjéről pedig ez is egy sorsközösség mondjuk
detroitban ez sokat számít nagyapám piros csörgőórát
hozott westclox feliratút és nem gramofont és
gramofonlemezeket sem vásárolt egy gramofonlemez árából
gondolom kitelt az ajtó vagy az ablak aztán nyaranta
ott laktunk mi is abban a házban olyan volt mint egy
szonáta nagyapám szonátája érzelmes béláskodása
odakint amerikában persze nincsen mit szépítgetni
volt egy kis földjük meg állataik „harcolunk a
békéért” bartók tanár úr gyűjthetett volna tőle egy
valódi vadnyugati nótát esetleg egy uráli dallamot
vagy egy kozákdalt gondolom ilyesmiket is tudott de hát
akkoriban hogy bartók úr amerikában vásárolt egy gyönyörű
piros csörgőórát ugancsak sokan kaptak itt fegyverviselési
engedélyt nem volt férfi a háznál? ki tudja? szóval
néhány közös vonást azért lehetne találni ha nagyon
akarnánk de ott van még b. b. aki természetesen nem
bartók béla hanem brigitte bardot talán és vannak még bélák és
zenék citromsárga zenék vagy citromzöld hangjegyek végül is
már a boríték tapintásakor kiderült hogy egy szonáta vagy
tetőszerkezet rejlik benne ne erőltessük hát a hasonlatokat
malackodás ez is hogy lényegről semmit sem mondunk mert
mindig csak arra gondolunk-------------------------------------- – – – – – – – – – – – – – – – – – –


TÉRKÉPOLVASÁS

szomszédunk, ismerősünk talán
barátunk, Jakabos Ödön emlékére

Piros motorkerékpárral robognak hínáros sötét
tengerfenéken a versenyzők fejük fölött elsüvítenek
a rombuszhalak álmaink Bermuda-háromszöge
ragyog odafent körzők vonalzók birodalma világít
könyörelenül ahol nyomtalanul eltűnhetünk ahol
nyomtalanul élhetünk tovább körző-ország vonalzó-
ország térkép-ország és a gyönyörű kisóvodások ahogy
kórusban fújják szemük csillog arcuk piroslik otthon is
dudorásszák kórusban fújják kórusban megismétlik
és a piros motorkerékpár fekete motorkerékpár hörgése
ahogy a sós tengervíztől lefulladnak vért köpnek a
dugattyúk: brrr brrr tam-ta-ta-tam brrr brrr tam-ta-ta-tam
az utazások istenem istenem les voyages ó jaj az
utazások üres gyümölcsöt léggömb-almát léggömb-körtét
rág a száj szőrös teniszlabdát majszol mérsékelt égövi
kókuszdiót tükörben altatjuk arcunkat reggel kiemeljük
a sötét csillogásból
kezünkbe vesszük forgatjuk nézegetjük
kávét főzünk tejet forralunk a tükörben nincsen
semmiféle készülék a tükör lejár mint az óra szilánkok
fogaskerekek döglött rugók és mánusok hullanak belőle
a mosdókagyló fehér zománcára a hófehér köpőcsészére
záporoznak kiürülnek a képek jelképek fényképek
térkép Braille-írással készült hatalmas könyv a
vidék semmit sem mond a térképolvasónak a látóknak
nem beszél szúrjátok ki a szemünket hogy tudjuk mit
kell tennünk zavarják egymást érzékeink nem azt
hallja a fül amit lát a szem és nem azt tapintja
a kéz
a szétrobbanó tüdő rózsaszín cafatai a fákon
valami pusztulás ez is naturalista díszlet a feketedő
kulisszák között

gumimotoros fecskék léglökéses boeingek gépkocsik
szemünkön fekete szalag elnyújtott szerelvények szemünkön
fekete szalag hát akkor miért gyalogszerrel? hogy
röhögjünk? hogy röhögjetek? ilyen szimbólumokból
összeáll a kiürült világ dobozban alszik a
paprikajancsi és hallgat ha a fejére húzzák a
vizet horkol jóízűen beszívja a karton friss szagát
amilyen álmaink vannak olyanok leszünk gyalogszerrel
mint aki lekésett valami csatlakozást országút szélén
integetve mindig a rosszabbat az ócskábbat a nehezebbet
választva használt utakat járt utakat próbálgatva
mert mind a négy égtájat beszennyezték lábnyomokkal
konzervdobozokkal térképolvasással nincsenek titokzatos
Bermuda-háromszögek nincsen egy másik dimenzió nincsen
ami volt csak az van ami van piros motorkerékpárok
az iszapos tengerfenéken
piros pántlikák csizmák táncok
istenem istenem pálinkák kések nevetések gyalogszerrel
gépkocsik mellett repülőgépek ürülék-záporában ketten
táncolják ezt a táncot forognak forognak forognak
a szédülők kivágódnak a szélre a centrifugális erő
kidobja őket olajjal feldörzsölt padló horzsolja véresre
arcukat kezüket szájukat olajban sárban vércsepp

jó lenne ütni vágni zúzni? jó lenne simogatni? az
ébresztőóra csörgése kettévágja az alvókat leggéppuskázza
megöli őket a főtéren hatalmas karácsonyfa üres
dobozok rajta vajon melyikben alszik a vőlegény
piros szalaggal átkötözve morbid viccekkel szórakoznak
a nézők nem értem jelképeiteket nem értem a
méltóságos szertartásokat nem értem a gyalogosokat
nem értem a repülőgépen száguldozókat nem
értem a magányos utazókat a gyalogoló nagyköveteket
nem értem a halált sem a mellkasban összeszáradó
tüdőt
a félbemaradt csipkézett szirmú virágok
a réges-rég befejezett és mégis megismételt utazások
a hiány de nem az ugyanaz hiánya a félbemaradt
arc a félbemaradt fej hátul a tarkó helyén zsebkendő
bíbor függöny bábukat mozgat a szél vagy valaki
mert nem az ugyanaz hiánya mégis ugyanazt
csinálnád valami örökös kirándulás valami
görcsös vakáció csak vissza vissza vissza csak
újra újra újra én látom s látnám s láthatnám
tán hogy ez mégis semmi s mégis minden lehet hogy
edzés formában maradni megtartani a formát ajkaidhoz
érintett üres csészét valmi későbbi italnak vagy
csak a mozdulatot az ingert hiszen a csésze
széttörik a csésze széthull darabjaira
restaurált
gesztusok restaurált sírások nevetések nehogy
veszendőbe menjen a réges-rég lakhatatlan épület lepattogzik
a máz és kibújnak fázósan felszínre buknak a sovány
bordák oszlopok boltívek kövek és fogak és csontok
elpusztulnak a hasztalan példák a restaurált lejtések
forgások pántlikák piros vércsíkok a nyakban zúgnak
a szerkezetek karodat bekapja leszakítja a kakukkos
óra a lehetséges formák alakzatok gömbök és kockák
töredeznek szivárog belőlük a vér a nyál az
idő süvít belőlük a levegő gyalogszerrel de valahogy?
gyalogszerrel de valamerre? az értelmetlen áldozat
csészék trapézok csörgők nikkeldobozok szavak és
bennük semmi semmi üres feltörhetetlen burok
valami bizonyíték de mire? az ezt-azt időben
erre-arra a restaurált gyermekkor álma a restaurált
elmúltak álma az ugyanaz feltámadása a jelen
késleltetése valami létezővel valami megtörténttel
én nem tudom megfejteni hogy mire jó mindez nem tudom
széttörni s összerakni férfisírás és asszonydörmögés
hallszik messziről összekeverednek az arcok a hangok
a nevetések ahogy már ismeretlen minden ismerős mert
ezt akartuk az ismeretlent ugyanoda felmászni újra
s újra belepusztulni ugyanabba az időhúzás
kitartó csömörében poémát írni s ellenpoémát míg gyűlnek
a táncok az összegörbült formák ugyanabból a nyelvből
építkezve rálelve újabb alakzatokra hunyjátok be a
szemeteket szúrjátok ki a szemeteket hogy elolvassátok
ezt a könyvet átvágva minden utcán és áthaladva
minden piactéren ismételve az ismételhetetlent és
szennyes tükörből kiemelve ugyanazt: tisztának képzelt
arcotokat---------------------------------------------------- – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


MERT MINDIG HAMARÁBB FELÉBREDSZ

Oda már nem lehet visszaálmodozni és
már nem érdemes visszaképzelegni a barna
redőnyök dörögve lezuhannak és jajgat
a nemlétező város mert feketén ráfolyik

az éjszaka bekeríti összefogja a tárgyakat
a hálóinget a lepedőhöz ragasztja s a szeretők
bénultan várják a reggelt mely soha nem jön el
mert mindig hamarább felébredsz mint álmodban a

város és szétfutó utcái fényes küllői elgörbülnek majd
megmerevednek csillogó alkatrészein megalvad
a szennyvíz és a vér ha elhallgat a szökőkút
mint a kerékpárcsengő fedele megfagy elgurul

fejedben romlik a ház fejedben széttörik az
utca és lepattogzik a zománc bekentük
zsírral bekentük szalonnával az iskolát és reggelre
csontig lerágva minden mert még hisznek nekünk a

kutyák szavunkon fogtak reggelre minden
csupa rom és csattogó fogak nyoma a fákon
a mészporos köveken és amit elgondoltál most
elfordul tőled és kőzáporban mosdik szakadatlan.


MIT ÁLMODTÁL, TE ÁLMODOZÓ?

Álmodtam, s csörgősipkás bohóc voltam. Felébredtem, és
akkor is bohóc voltam. Álmomban piros kerékpárral
szaguldoztam a szökőkút körül, és a rendőr
úgy forgott, mint egy sötétkék ringispíl a téren.

Piros kerékpár zavargást jegyez. Rendőr is
zavargást jegyez. Hát ez így nem megy.
Bohóc cirkuszt jegyez. Álom ébrenlétet
jegyez. Nappalom éjszakát jegyez. Vigyázz! Vigyázz!

A szökőkút nem virágzik, nem levelezik. Nyílik,
sugárzik, hivalkodik. Kardos, köpenyes huszárok
piros kerékpáron száguldoznak. Gyí, lovam, gyí! Mikor
érünk oda? Talán hajnalban, talán soha!

Álmodtál, s csörgősipkás bohóc voltál. Vigyázz!
Vigyázz! Az ajtók rosszul csukódnak, s az ablakok
is. S ezek a huszárok, ezek a piros
kerékpárok! Még bejön valaki. Bejön az álmod.


S CSAK ADDIG ÉLSZ, MÍG ELFOROGSZ


Állsz a körhinta közepén, és egy helyben
forogsz, ujjaidon láncos székek zörögnek,
míg szállnak körbe-körbe a többiek, gyors
árnyékok kaszabolják vonásaidat, felforrósodik
a tér, puha cérnaszálként lecsavarodik
rólad az idő, elfogysz már, izzó fémmé
változol te is, suhogó legyezők hűsítik arcodat,
hideg és érces már a ház, a kő, a fa, és
billenned, hajladoznod nem szabad, nem vagy
sehol, sem elöl, sem hátul, sem jobbra, sem
balra, és mégis mindig ott vagy, feszülsz,
mint a léggömböt fújó tüdő, hizlalod
összelöttyedt tárgyaidat, mint az úszógumit, zilált
huzalokat, vonalakat feszítesz, szoknyák duzzadnak,
süvít a levegő, pörgetsz és visszarántasz mindent,
és nem tudsz megállni, mert megdöglik színes
pillangód, szárnya összeütődik, hátadat verdesi,
s tarka ernyőként rád csukódnak, hozzád simulnak
ruháid, mozdulataid, tükreid, arcvonásaid.


A KETTÉVÁGOTT JÁRMŰ

Ide is megérkeztek az ismeretlenek. Úgy mérik a
sót és a cukrot, hogy már nem értjük őket.
Az autóbusz kettéhasad, a széksorok között
lecsap a penge, s szikrázva az aszfaltba mélyed.

Alvadt kátrány a kardon. A nyúzott
földön égő szemétkupacok. Az autóbusz kétfelé
szakadt, mert kettéválik az út, és hiába
kapkodsz, hiába kapkodsz. Mint híd karfája, acélos

penge villog melletted. A formák újból és
újból megszületnek, méretet vesz rólad
a szabó, a cipész, a lakatos, a kőműves.
Milyen legyen a ház, amelyben nem fogsz lakni?

A bolond, aki két nyelven koldul, most hideg
konzervet eszik. Az üres dobozt elhajítja,
átvág a téren. Ha majd találkozunk, nem fogjuk
érteni egymást, csak hadonászunk kétségbeesetten.

Mi történt közben veletek? Ki bántott?
Ki szeretett? Kivel feküdtetek le, ti
kurvák? Kivel éltetek? Kivel beszélgettetek?
A széksorok közt sebek, bőröndök, alvadt vérnyomok.


A GYŐZELEM JELVÉNYEI

Piros mezőben fehér ujjak: a címertan tudósai
a vékony bádogot vagy a tömör bronzot izzadva
áttörik kezüket fejüket kidugják a domború
címerpajzsból és kíváncsian nézelődnek majd megpihennek

„győzelem!” kiáltják „győzelem!” két ujjukból
V betűt formálnak és diadalittasan mutogatják a
megtalált szimbólumot amely ismertebb nyelveken
győzelmet jelent és újabb győzelmek ígéretét

ott laknak ők egy címerpajzs alatt mint a
pókok és fehér V betűket cipelnek piros mezőben
s amikor emberré változnak kabátjuk szárnyán
sárgán csillognak a halhatatlan vacsora maradékai:

a bronz széthulló morzsái s míg elégedetten
morajlik a tömeg sietve tisztogatják magukat
mint akit rajtakaptak majd újból és
újból magasba lökik két szétnyíló ujjukat

a múlhatatlan V betűt amely százszoros nagyításban
rugdalózik majd megfeszül szemed előtt mint két
meztelen láb és a párnás combok között az ágyék
helyén nincsen semmi mert ilyen a győztesek szerelme.


ÁLOM AZ ALMÁSDERESRŐL VAGY A PEJRŐL


A borotvapengével széthasogatott lepkeszárnyakat
eltakarítjuk, s hallgatjuk, ahogy tovaterjed
a levegőben a rózsasziromtaps. Édes kis
rózsaszín tenyerek, sss! sss! -- susog a susogó.

Vérzik a vérző, párzik a párzó, és égszínkék
Szitakötőket rajzol az álmodozó. Mutatóujjadra
az almásderes vagy a pej, s ha felordítasz,
összetörik a tükör. Hát ne ordítozz, barátom!

Ajtómon szerencsepatkó lenne, ha lenne, de nincs.
Vattacukorba bugyoláljuk a csöveket, buzgón
hörög az öblítő, hrrr, hrrr. Jó fiúk, nagyszerű fiúk
vagyunk. Ekhót is hallgatunk, tihanyi magnószalagot.

Hozok neked virágot, levágjuk, megesszük.
Ne tapsoljon a rózsaszirom! Ne kötögessen a
szitakötő! Ujjadra rálépett az almásderes, s ha
szaros lenne is, bekapnád. Ennyi a tanulság.


A SZÜNTELEN ELLENSZÉLBEN

Megnyúlnak kifele domborodnak az ablakok és
a hideg de mégis cseppfolyós üveglapok
lecsorognak a falon s csak jönnek a béemvék
a cündappok a jávák az izsék az emzék a
szimszonok a félelmetes motorok feldübörögnek
az ezüstös hengerek cuppognak a lefulladt
dugattyúk majd nekivadulnak s száguldanak a
város versenyzői a fekete gumiabroncsok belemarnak
a kövezetbe hátrafelé tolják az utat és
helyben járnak a fehér bukósisakok a kék
bukósisakok a piros bukósisakok és hátrafelé
rohan a város kissé hátradőlünk hogy
el ne essünk így zuhan ránk az este így
roskad ránk az éjszaka kezünket felhorzsolja a
homok ahogy emlékezünk körmeink felszakadnak
ahogy félrekaparjuk a csillogó nedves szemcséket
a fényes vinilkabátról és megtisztítjuk az arc
árkait a váll a nyak kékes ráncait és
villog a semmi egyre gyorsabban csúszunk
hátra hegyen-völgyön zötyög a város
taszítanak a versenyzők az elmenők a
sértettek az űzöttek ki tudja mi van hátul
gödörbe tóba szakadékba zuhannak a
recsegő házak egyszer még visszatérnek lehet hogy
visszajönnek a cündappok a szimszonok
az izsék és a béemvék megfordulnak az
elmenők a versenyzők a távfutók az
utazók a sértettek az űzöttek rágják az
abroncsok az utat és húzzák maguk felé
a házakat rángatják vissza az eltűnőket
esőszálakba kapaszkodva mint a vízisízők és
nagyobbodnak az arcok az ablakok rázkódnak
lehullnak a szerelvényről a felugrók a betolakodók és
nagy csattanással egymásba csúszik a héj és a
bél és a kés és a tok s mi lassan kiegyenesedünk
szétnézünk megállunk s ki tudja mihez
kezdenénk ha nem ez a kezdet lenne már a vég.


MIELŐTT HÁTAT FORDÍTASZ NEKÜNK

Nem tudom, emlékeztek-e a hócsináló gépre. Nyáron át ott hevert az irdatlan masina a padláson, az egyik sötétebb sarokban, megrozsdázott a hatalmas fémkar, a matricák megteltek finom porral, a nehéz tárcsákra rászáradt az olaj. Amikor aztán eljött az ideje, felmentünk, eltávolítottuk a pókhálót, puha szövetdarabokkal gondosan kitöröltük a matricákat, a kevésbé kényes részeket pedig dörzspapírral szabadítottuk meg a rozsdától. Egy-két óra alatt készen is voltunk, s közben már a vizet is előkészítettük nagy, sötétvörös zománcú vödrökben. Ahogy beesteledett, hozzákezdhettünk a munkához. Bádogtölcsérrel, felülről öntöttük a vizet a gépbe, vigyáztunk, hogy ki ne fröccsenjen. Meghatározott időközökben váltottuk egymást a fémkarnál, amelyet egyetlen erőteljes mozdulattal kellett újból és újból lenyomni, hogy szép, szabályos hópelyheket préselhessünk. Ez volt a munka legnehezebb része. A nyitott padlásablakon tiszta és éles levegő tódult be. A környező házakban az emberek kihajoltak az ablakon, lehet, hogy ma éjszaka leesik az első hó, mondták. Óránként cseréltük a matricákat, csillag- és virágmintás pelyheket préseltünk. Nagy vesszőkosarakba gyűjtöttük, ami elkészült. Éjfél után elkezdtük széthordani, hajnalig mindennel végeztünk. Ültünk a lassan kihűlő gép mellett, beszélgettünk. Derékig érő hó volt a városban. „Micsoda havak voltak akkoriban, barátom, micsoda havak!”


A PIROS KIRÁNDULÁS


UTAZÁS ESŐBEN, ISMERETLEN TÁJON

Abban a városban csak egykori pilóták és autóversenyzők laknak, mégis szokatlanul csendesek az utcák. A más-más színűre festett hatalmas kapuk mozdulatlanul várakoznak, a boltíves bejáratok előtt a köveket benőtték az alacsony, halványzöld fűszálak. Ha idegen jár arra, megrebbennek a függönyök, s ha esni kezd az eső, a furcsán kidomborodó üveglapok mögött felzümmögnek az ablaktörlő motorok, és a törlőkarok ütemesen ide-oda mozognak a szecessziósan túldíszített ablakkeretek között. Az idegent szédülés fogja el, hányinger kínozza, de kapuk zárva maradnak, s ha eláll az eső, felszáll egy üres, régimódi autóbuszra, és kimegy a vasútállomásra, hogy továbbutazzék az esti személyvonattal. A váróteremben nincsen más utas, csak ő, odakint elered újból az eső, és lassan besötétedik.


A KÖZELÍTŐ VIRRADAT

Papírfehéren lebegsz a feketeségben tenyered
verdesése pusztuló kanárik bohóckodása
a színek kifakultak fejeden sűrű szövésű
csuklya akár a vadászsólymokon valami

elővillanás elrontja hátrálásodat gyönyörű
fehér asszonyok rikácsolnak testük kicsap
szemedbe hasít mint a kés ezer tenyér
összeütődik mellmagasságban ezer elkurvult

madár nem látok semmit a félelem lassan
egymásba old körbenyaldossa szikláidat sötét
görcseidet bőröd lehull suhogva mint a
szoknya hát ettől ez a sok vér ettől a nagy

csodálkozás szemedben véreres térkép édeskés
gyümölcsillat vízcsobogás nincsen még reggel mert
üres a fény hintáztató kézbe vágj bele
fejeden fekete éjszaka körötted vadászvirradat.


FELJEGYZÉS A TÁRGYAKRÓL


Emberhúson híznak a tárgyak, csont és
bőr vagy már, s ők egyre kövérebbek. Nincsen
visszaút, vicsorogva körbevesz a falka,
tépik a nadrágod szárát, kabátod szárnyát.

Kezed már ásó és lapát, szemed már
ablak és nagyító, fejed már térkép és
fiók. Arcod fénykép, szerelmed vers a fehér
papíron. Hát ugorj át a tüzes karikán!

Jajgatva elsuhansz közöttünk, nehogy még
megérintsenek. Nehogy még megégessenek. Kezed is
kéz lesz, arcod is arc lesz, versed is
vers lesz,
válaszolj nekünk, szép halott!


A BOLDOG ÓRA

Mert bábu-ország útjain mi ketten
sétálunk kéz a kézben álmodozva,
és tépett fátylak közt és önfeledten
lépünk ki romló, vérnedves porondra.

Zsinórpadlás az ég is: nagy liánok,
bevérzett drótok sűrűjét felettünk
mit sem tudó, pompázatos virágok
díszítették, amerre jöttünk-mentünk.

Drót-ágakon élők a zsenge lombok,
a fényes vastraverzeket befonva
nézik, mint jártunk, óvaltan bolondok,

a díszletek között, s egyetlen szóra
már színpad lesz az erdő, s minket romlott
madárkák füttyel rángatnak: boldog óra.


A MEGTISZTÍTOTT FORMA

Márvány-frízek robbannak, szétszakadnak,
lecsúsznak házunk hideg homlokáról,
képzelt bohócaink is szétszaladnak,
márvány-szalag kígyózik, márvány-zápor.

Képzelt bohócaink? A közbeékelt
kép fel-felvillan, majd végleg kialszik,
s a csákánnyal, nehéz vasakkal szétvert
szobor fejéből fojtott zengés hallszik.

Bohócok? Házam tiszta, meztelen már,
átellenben még bontják színpadunk,
tükrünk leromlik, beforr ablakunk,

arcunk is dísztelen és sebtelen már,
szóltunkra nem, voltunkra hallgatunk.
Nincs kit becsapni. Most még nem vagyunk.


A KÉPZELT FORMA

Piros gyümölcs a mozdony: búvik benne
formátlan magként megrémült vezér,
a téli földben szívesen pihenne,
de most csak egyre száguld, egyre fél.

Sínek süvítenek szembe, éles kések,
felszabják hangod, arcod, álmaid,
mint zúzott lombok, félig-nevetések
peregnek rólad, tükröd elvakít.

Szemből rohanva jön feléd egy másik,
magadra ébredsz: hol vagy, hol vagyok?
A választófal felreped, szétmállik,

A mozdony érik, pirosan ragyog,
a héj a magról lassan már levásik,
s te földbe bújsz, mint csírák, csillagok.


AZ ÖRÖK HALASZTÁS


Az elhájasodott torkú pacsirták és a félkövér,
fogyókúrázó asszonyok a vízben. ĺgy igaz,
mégis hihetetlen. Tegnapra halasztunk minden
magyarázatot. Vérző orrú piros ceruzák

mímelik holnapunkat. Papírra töretett testtel,
akár a fagyos hóra, időhatározók és módhatározók
kínlódásában, égő mondatok között. Mondjuk, hogy
élő nyulakkal melegíted magadat jéghideg ágyban.

Zúgnak a kiterjesztett szárnyú, fekete buldózerek,
mindennap megérkeznek a rezidenciára, karcsú
szitakötők surrannak át a levélréseken. A piros ceruzák
orrát dühösen beletöröd a hóba. Ne butáskodj!


AZ EGYETLEN BOHÓC

Kezemen csiganyál, virágpor, darazsak könnye.
Hó, te, hó! –-- így kiált az álombeli lovas,
és szitkozódva rugdalja lovát. A tüllfüggönybe
öltözött várkisasszonyok elvesztik szüzességüket.

Lepkehálóban vergődik a színes kanári, szárnyai
szétnyíló legyezők, s tizenkét szarvasbogár vontatja
piros gépünket. Hó, te, hó! --– kiabálnak a rémült
kisfiúk, s ököllel bezúzzák ablakunkat.

A szénában alvó bohóc felébred, keresi
tükrét. Megnevetteti magát. Tizenkét szarvasbogár
elromlik, lezuhan piros gépünk, felrobban,
átváltozik. Egymást neveti az egyetlen bohóc.


PARADICSOMMADARAK

A halak hátát feldörzsöli a csónak. Piros
a víz. Paradicsommadarak tollával eveznek
a boldog hajótöröttek. Nehézkes lüktetéssel
árad a vér a borotvaéles láthatár fölött.

Ki vagy te? Már jóízűen nevetnek rajtad
a mágneses talpú kötéltáncosok. Itt sem vagy,
ott sem vagy. Két völgy között a dombok élén.
Lesüllyed, emelkedik a tányér. Ide-oda billegsz.

A só finom hártyája beborítja a fákat
és a házakat. Paradicsommadarak tollával
evezgetsz keserű tengeren. S ha megérkeznél,
száz paradicsommadár vájná ki szemedet.


HOL JÁRSZ TE, AHOL MÉG A MADÁR

Kőkoronájú pincemély. Ketrecében
csapkod a bor, mint színes kanári.
Szőlővessző szikrázik, s az ismeretlen
puttonyokból észrevétlenül szivárog a vér.

A részeg csősz át- meg átváltozik. A
Szőlőszemek sorra kipukkadnak. Nincsen
igazi átváltozás. Sodorja az eső
a falakról a meszet, a sápadt húst is.

Kivillan már a kő. ĺgy kellene, de
nem lehet. A pókhálófinom kötések
szétszakadnak. Láthatatlan fonálon lebegve
belemarnak a földbe a buldózerek.


BECSAPÓDÁSOK

Becsapódó pillangok füstje. Égő
szárnycsonkok könnyűsége. A kettészelt
bohóc. Tapsoló tenyerek szárnysuhogása,
amikor kikapcsolják az erősítőket.

Mintha vattakesztyűket csapdosnál egymáshoz.
Vagy hártyavékony legyezőket. Mindegy.
A felrobbant bohóc szilánkjai körben
az arcokon. Mosolyok itt is, ott is.


KOCKAJÁTÉK

Piros katicabogárral kockáznak a zsoldosok,
s mindegyre hetet dobnak. A bő műanyag köpeny
kitinpáncélként borul a testre. Zizegve bontja
szárnyait a visszeres lábú nő, s elejti szatyrát.

Nyálkás, ragacsos úton csúszkálnak a gumikerekek,
az aszfalton túlterhelt szimbólumként szétfröccsen
a piros, ezer jelentés szétfolyik. Rovarszárnyak
reccsennek, felcsendül döglött cserebogarak himnusza.

Üveglapon folyékony ezüst, s alvadt vérként
rajta a viasz. Míg vonásaimat megigazítom,
felröhögnek a zsoldosok. Szállj el, szállj el,
katicabogárka! Hadd veszítsenek ezek a nagyszájúak!


A SZÉTSZAGGATOTT KESZTYŰ

A tüzes fogóval szétszaggatott kesztyűt és
a megmerevedett szobrokról lehámló rétegek
a sárgán felkunkorodó forgács mint a lágy
krumplihéj és a véraláfutásos arcon a vasak

a piros celofánban virradó hegyek és a szétrobbanó
pillangószárnyak vagy a tettenért halász amint
visszadobja a halat és medréből kicsap a víz mert
sokkal nagyobb a folyó amikor ugyanakkora

a fagyott lábról a csizmát a fagyott kézről
a kesztyűt ollóval késsel konzervnyitóval a
felpuffadt állatokról a befagyott folyót és roncsolt
vérpiros házadról a verset bicskával lefejtik.


VÁROSKÉP ERDŐVEL, AUTÓBUSZOKKAL

A tölgyerdő szélén szálloda. Ablakából
belátni a várost. A pincében vaddisznók túrnak, és
kihűlt fűtőtestek bordái fehérlenek az áttetsző,
barátságtalan szobában. Végállomás a fák között.

A folyó mentén kanyargó vízvezeték. Sötétpiros,
elmeszesedett artériák a földben. Patkányok,
hörcsögök turistaútjai. Fázom a vékony felöltőben,
hatalmas röntgengépek, autóbuszok világítanak.

Ha ott ülsz, látják a célodat. Kanyargó, közös
sorsvonal. Késések, véletlenek, szabadulások. Piros
látszatok. Én ott lakom a tölgyerdő szélén. Tölgyerdő
nincsen, mégis ott lakom. A fűtőtestek bordáiból

elpusztult élőlényt rekonstruálok. Lábam alatt
szorgalmasan fújtat egy ismeretlen állat. Bőröndömet is
kiforgatja. Üvegdobozban aranyhalacska úszkál, a halkirály
fia. Nem kell kifognom. Tudják, mit kívánok.


A PIROS KIRÁNDULÁS

Hát miért másszunk fel oda? És mit hagyhatunk lent
a láthatatlan teherből? Rózsaszín léggömbjeinket
a fenyőtűk kiszúrják. A tányérarcú bohóc vacsorázik,
tegnap történik mindez. Piros turistajelzések a fákon.

Hátunkon is piros turistajelzés. Piros turistagömb
a nap. Piros turistavonat a virág. Piros
turistaszamóca a szamóca. Nekünk mit jelent?
A kiemelt jelzések már lebuknak, visszasüllyednek.

A gácsér csőre lent a föld alatt van, farktollakat,
fehér virágokat libegtet felénk. Hát miért
másszunk fel oda? Tábortűz és szörnyülködő motorbiciklik
a fák között. A semmivé robbanó turistagyümölcs.

S ahogy haladsz mind fennebb, mind éretlenebb
szimbólumok. Végül már nincsenek. Elfogynak jelzéseid,
kifullad az értelmezhető világ. Később majd
visszanézel, s elkékült formák közt keresed magad.

Hát mért másszunk fel oda? Gúlában, mint a
gáz halottjai? Feliratok, piros turistajelzések
irányítják a kedves turistát. De nem vagyunk mi kedves
turisták. A visszautat éppúgy meg kell keresnünk.


GLECCSEREK

Csak egy akkora gleccser a völgyhajlatban mint egy
szétzilált fehér paróka ki alszik ott a hideg
szélfúvásban? és közben felpattannak a dobozfedelek
s hátukban antennaként fénylő gombostűkkel
elrepülnek a lepkék éljen az éljen az éljen!

elzúgnak pillangóink törékeny giccseink míg pöfögve
kapaszkodik az autóbusz a dombra ekét húz maga után
és tárcsát és vetőgépet az ablakokra finom por rakódik
ki alszik ott a szélfúvásban? ki alszik ott a hófúvásban?
Halljátok hogyan fúj a hó? pirosló arcotokba fúj

fehér nyelvét kiölti csámcsog és pillangókat rágcsál
a hátizsákban kenyér és szalonna az autóbusz pöfögve
felszánja a földet majd hazatérnek a boldog kirándulók
feltörik a megfagyott hátizsákot mint a diót és
kés van az éretlen gyümölcsökben és konzervnyitó és bicska.


FENT A DOMBON A GÁZCSÖVEK KÖZÖTT

Fél a búza fent a dombon trágárságokra
gondol a halott szántóvető kosarában
piros léggömb vereshagyma és szalonna a
távoli erdőháton fújtat a gáz ki-kialszik

barlangmélyen gázóra kattog rémes műszerfal
foszforeszkál méregzöld csöveken lépked a
sokfejű szörny szögesdróttal körbekeríti
magát vergődik bevérezi a puha földet

fekete motorkerékpáron vágtat a halhatatlan
harcos és ijeszgetik a búzát betöri a csillogó
műszerfalat vereshagymával szalonnával jóllakik
kezében hegesztőpisztoly s nem gondol semmire

már félelmében elgyengül a zöld fű elcsuklik
földre borul és lecsorognak a mélybe a fehér
gyökerek mint a tej elkeverednek a talajvízzel
s egy elfelejtett reggel illata szivárog fel a réseken

a telefondróton kötéltáncos járkál fülét a
drótra helyezi kihallgatja hogy mit beszélünk
majd kettévágja a vezetéket és nevetve nézi
míg sietve elkötjük a hörgő artériákat

és minden visszafut magába a szapora beszéd
visszabugyborékol a föld csámcsogva visszanyeli a
búzát és minden telítődik szólni sem
tudsz mert minden szavadat visszavárod.


HÓKORONA

A hókoronás semmi uralja tájaidat és a pompás
angol telivérek sorra leverik a megrémült
akadályokat majd belenyerítenek a mikrofonba
a sötétzöld lóversenypálya felbillen lerázza
magáról a kellékeket a virágok piros sebei behegednek
felszívódnak a levegőben s csak forog-forog örvénylik
a fény és seszínű gyíkok törékeny szerkezetek
surranak tova a fűben ülünk a hófehér
könyvtárszobában fel-felhörögnek az angol
telivérek a lámpa fénykörében egy fehéren világló
fej a másik lámpa fénykörében egy másik fej a harmadik
lámpa fénykörében egy harmadik a test többi
része sötétben maradt ki tudja mi történik
a test többi részével a sötétben kínok szaggatják
buldózerek harapófogók tépik fehér lánykezek
vetkőztetik mit művelnek a lábunkkal a kezünkkel
az ágyékunkkal míg éjszaka fénylő ablakokban
fejünk körül a villanyglóriával... és könyvek könyvek
éjfélig virradatig a sötétségből kimetszett fejek
pengével ceruzával késsel és tűvel és kávéval
borral pirulákkal míg a test többi részét
érzésteleníti az éjszaka s ha jelzőzászlókat kirántják
ha a szegeket kihúzzák a sötétzöld pálya felbillen
alája bújik elviszi a szél de mit művelnek közben
a sötétben velünk buldózerek harapófogók és
nadrághasítékban matató lánykezek mit művelnek a
pengék a vasak a tüllfüggönyök és mit művelnek ők
testünket miként tiporják míg megbillenő ablakokban
mit sem tudva világít villanyglóriás fejünk.


OSZTÓDÁS


Csömör ver ki a gyümölcsökön, az almán,
a körtén, a barckon. Mi szennyet, piszkot,
nyálkás ürüléket magukba szívtak ezek a fák.
Nagyotmondások, besúgások, elfordulások, árulások.
A kalcium, a foszfor, a nitrogén érthetetlen
átváltozása. Színek és ízek és zamatok. Régi
fényképek, lassított filmek, minden megállóban
szétrobbanó autóbuszok, kibuggyanó végtagok, zsugorított
lábak és kezek. S odafent az érintetlen gyümölcsök.
Akár a kényes úszó, ki fél, hogy elázik a
frizurája. Piros, kék, fehér úszósapkák, szétpukkanó
gömbök. Akár a lovas, ki elfordul, míg alatta
dolgát végzi a ló. S hasonló trágárságok. Ha
azok. A fényben kibukó fej. A térdünkig érő
gyermekek. A térdünkig érő macskák és kutyák.
Az észrevétlen hierarchia. „Ha te látnád, hogy
mit eszik a tyúk, amelyet megeszel.” És így tovább,
a közhelyekig lebontva. S kiemelkedve közülük,
mint az úszó. Lábadra lépnek, arcodon kínos mosoly.
A haláltalan tudathasadás. Tényeid észrevétlen
osztódása. S az almán, a körtén vérbarna csömör.


HÁT LÁSSUK, MIT VÁLTASZ VALÓRA?

Úgy van: „ódát kellene írni a dadogáshoz” de
nem lehet hiszen ellentmondásba keverednél
és „ódát kellene írni a hallgatáshoz is” míg
karcsú kisasszonyok derekán foszlik a vékony
tüll fújja a szél a meztelen bőrt és
fújja az alabástrom szobrokat hideg üvegszemcsék
zuhognak vállamra peregnek fényes hókristályok
feldíszít ragyogó ruhába öltöztet minket
minden pusztulás nem a semmi és nem az elmúlás
az áttetsző megoldás hiszen már végképp
egyetlen tömbbe áthatolhatatlan gyémántdobozba
zárulna minden történés és minden félig kész
mozdulat míg puha és képlékeny és forró az
éjszaka mint a szurok és a tisztának képzelt
szeretkezés gyönyörével ejted a véres ízületű
szótagokat és szavakat részekre hullott
szétroncsolt szerkezetté vált a folyamatos
külvilág miközben a dadogás szabályos de
fokozatosan felgyorsuló ritmusa férfi és nő
egymásba olvadását idézi ahogy végül is
egyetlen vonallá majd egyetlen ponttá
egyszerűsödnek a morze-jelek és mozdulatlan
ernyedtségbe csap át a ritmikus mozgás s már
megszülethet a MONDAT vagy megszülethet a
SEMMI egymás fonákjaként vagy mindig felcserélhető
végpontjaiként annak az útnak amelyen ide-oda
szaladgálsz
de KIVEL szeretkezik a költő? MIVEL
oldódik s olvad egyetlen közös pillanatba? torz
kérdések fekete leplét felhasítja a tőrvillanású
válasz zsúfolt az éjszaka és zsúfolt a nappal is
járni sem tudsz már lábadat felsebzik szerteszét
heverő ládák dobozok kezdődik hát a
mindennapi sztriptíz kirepül az ablakon
egy asztal akár egy szoknya kirepül utána egy
szék akár egy melltartó kirepül egy kávéfőző
akár egy tollas kalap majd kirepülnek a könyvek
mint suhogó kombinék bugyik és száll az asztali
lámpa mintha fehér női test zuhanna alá és
még mindig zsúfolt az éjszaka
jövőt és múltat
halált és szerelmet is le kell vetned magadról
és kell felejtened a mozdulatokat hogy megtanulhasd
őket míg sikoltozol és pucéran szökdécselsz s szájadon
artikulálatlan hangok bugyborékolnak felszínre törnek
valahonnan nyugodj meg! letépsz egy virágszirmot és
rikácsolva ágyékához kap egy nő összeszorított
lábbal szitkozódik „virág vagy kedvesem” suttogod
és minden valósággá válik az én jobb kezem a
bal kéz az én bal kezem a jobb kéz állítod s ki
cáfolhatná állításodat elnyúlnak mozdulataid egyre
hosszabbak egyre homályosabbak lesznek egyre távolabb
a vezényszavaktól „előre!” kiáltják s te nem
érted „hátra arc!” ordítják s azt sem érted
„vigyázz!” szól rád valaki s te vállat vonsz
értetlenül elfelejtetted ezt a nyelvet elfelejtetted
a precíz és egyértelmű eszközöket mert a késsel
szúrni is lehet és vésővel kalapáccsal szétroncsolni
a koponyát meghaltak szerszámaid mert magukban
hordozták a halált zsúfolt a kéz a test mert
tárgyak érintik tárgyak veszik körül zsúfolt az
emlékezés mert emlékekbe kapaszkodik zsúfolt
az értelem mert szótagok szavak mondatok
röpködnek körülötte és innen már nincs tovább
innen már csak a sarki hidegbe a fegyvertelen
kézitusába innen már csak az iszonyatos
hallgatásba míg találsz a porban egy fagyos
pengét egy tűt egy széttaposott papírcsákót és
felépíted belőlük lakhatatlan házadat
olyan vagyok mint a világ mondod és ez
egy végtelen hasonlat olyan vagyok mint a semmi
mondod és ez is egy végtelen hasonlat ingázol
oda-vissza roncs vagyok mondja a dadogó aki
kínlódva formálja a szavakat olyan vagyok mint
egy szétroncsolt repülőgép és közben az egymáshoz
koccanó hideg vasakból épül az ismeretlen
szerkezet------------------------------------- – – – – – – – – – – – – – – – – – –


FELKÉSZÜLÉS AZ EGZOTIKUMRA

Elvékonyodó hangú papagájok és férfias
kolibrik lebegtetik a menyasszonyok köntösét és
virágözönben fürdik a domb kis sárga
kelések rajta a lassan kifakadó pitypangok

nyugodt léptekkel felmérjük életünket míg
közeledik a méltóságteljes menet és a függöny mögött
rejtőzködnek a mutatványosok a bíborszínű
tóga most remegő gladiátort takar mert

összegyűrve ráncos arcotok s ha kisimítanánk
kétszer ekkora lenne hatalmas arc amely
durva léggömbként úszik fölöttünk és a ráncok
árnyékos nyoma megfeszül mint finom selymen a varratok

magasba ránt az újabb ifjúság a végképp
elérhetetlennek tartott bűvölet és köpenyed
szegélyét nyaldossa a szél míg ismét
felkészülsz hogy elpocsékold a rád bízott időt

s a ráncos arc mint összegyűrt ejtőernyő
meglapul a fényes vinilinkabát fölött ha majd
csillogó géppisztollyal leugortok kibomlik
fehéren szétterül a levegőben s tartja az élettelen testet.


A NAGY SEMMI FOLYÓ


A Nagy Semmi Folyó szélén kis áttetsző állatkák ficánkoltak, tarkónkra kegyetlenül tűzött a nap. Bőrünkön homokszemcsék csillogtak, és láthatár megolvadt, eltorzult a melegtől. Át kell gázolnunk rajta, gondoltuk, s közben éreztük, hogy most egy lépést sem szabadna tennünk. Aztán megjelentek a hajók, kékek voltak, valószínűtlenül, émelyítően kékek, és egymástól szabályos távolságra úsztak el a szemünk előtt. Selyemként fénylő vitorláik mindig arrafelé duzzadtak, amerre a napsugarak is zuhogtak, Fényirányban, valami különös napszélben haladtak. A parányi fényrészecskék sebesen taszították maguk előtt a hajókat. Hang nem hallatszott onnan, csak álltunk, és néztük a szokatlan, egyhangú és mégis lenyűgöző áramlást. Aztán elindultunk, hajunkba belekapott a fény, fejünkről lesodorta a sapkát.


S VAN MÉG EGY KÉK KIRÁNDULÁS


HA DOMBRA NÉZ AZ ERKÉLY

Ma nem öltöttük fel a Fekete Frakkot, nem ültünk Fekete Kerékpárra, nem mentünk sétálni. Lassan leszállt az este, az erkélyen derékig ért a sötétség, fölötte pedig vakítóan tajtékzott a lámpafény. Kikönyököltünk, nézelődtünk, velünk szemben meg-megborzongott a zöld héjú domb. Ne gondold, mondtam, hogy meg lehet fulladni, csak derékig ér nekünk. Hallgattunk még, aztán hirtelen leültél, a cementen suhogva szétterült a szoknyád. Kétszer-háromszor fehéren kibukkant a kezed, kis fénybuborékok szálltak fel, és szétpukkantak. Lehajoltam, kerestelek, összehajtogatott kerti székekbe ütköztem, de már nem találtalak sehol. Az úton hazafelé siettek az elkésett kirándulók, elhagyottan, fehasadozott héjjal hevert mögöttük a domb.


AZ ELKÍNZOTT HASONLATOK

A lassan kivérző részek elviselhetetlen
látványa az éles fényben és a hézagok,
lyukak, rések villózása, amint az egymáshoz
ütődő arcok között meg-megtorpan a szél, és

betömi már a homok, a víz a szakadásokat,
megszünteti a hiányt, hiszen úgy tűnhetne, hogy
egy-egész minden, csupán a kellékek, vasak,
szerszámok, hóemberek lógnak ki a képből, mert

eljön a felsorolás napja, a szinonimák
aranykora, ez is vagy, az is vagy, itthoni,
otthoni vándor, egy arc, két arc, s mint
finom szövésű hálóban, egymáshoz szorulnak a

duzzadt részek, a kidülledt szemek és gyűrött
fülcimpák, ödémás kezek, csupán a felsorolás
borzalma ez, a lehetséges változatokon lassan
végigpásztázó fénysugár, mint a sziszegő

hegesztőpisztoly, egy tömbbe zárja a roncsolt
darabokat, hát eljött a szinonimák aranykora,
ez sem pontosan te vagy, az sem pontosan te
vagy, próbálgatod a gesztusokat, a precíz

mozdulatokat, körbeszurkálod a táblát, és a
végképp elkínzott arc, a halálra rémített
állat csak nevet rajtad, nincsen még pontos válasz, mert
minden emléked versbe való csak: szinonima.


KÉPESKÖNYV KISFIÚKNAK, KISLÁNYOKNAK


beszéltünk már a lepkeszárnyról szép volt beszéljünk most
a lepkelábról csúnya szőrös nézhetetlen írhatatlan
tűrhetetlen így hát még egyszer bebújunk a föld alá és
onnan csiklandozzuk a virágok talpát hogy nevessenek míg
jókedvükben elhullatják szirmaikat piros pikkelyeiket ha
fúj a napkeleti szél ha jön a napnyugati szél és
belehull a versbe hideg tintalevesbe egy vékonyka csúnya
lepkeláb s most felmegyünk a fehér dombra és felmegyünk a
fehér hegyre szánkóval leereszkedünk ideje már hogy
megtaláljuk a formát az élvezhető cselekvést valami
fel-le valami le-fel jó lenne ez nekünk fel a hegyre
le a hegyről fehér úton lepkelábon lepkeszárnyon míg csak
ketté nem szakad a siklás s ketté nem válik a
mászás félig siklasz és már mászol félig mászol és
már siklasz ha emelkedsz ereszkednél s ereszkedsz ha
emelkednél rövidülő ingamozgás míg csak egy helyben
topogsz már fent-e lent-e ki tudhatja ott ahol
éppen elért a semmi gleccserek közt így alszol el gleccser
vájta kicsi völgyben testhezálló mélyedésben fejed alatt
hátizsákod gyere vissza ereszkedj hát indulj vissza
emelkedj hát leérni jó feljutni szép lesiklasz már a
piros háztetőn benézel már a fehér ablakon s odabent
lányok zongoráznak vagy legyezőjüket suhogtatják
kipirult arccal huppansz az ajtó elé de nem lehet
a hegy gyomrába bekopogni nem lehet onnan virágot
hozni mert ott lakik a bányasemmi ne féljetek a
bányasemmitől szénporos arccal motoros szemüveggel
fekete gumicsizmában csúszkálunk a föld rángó
gyomrában nem félünk a bányarémtől mert nincsen
bányarém csak bányasemmi van ó kisfiam ó
kislányom ne féljetek a bányasemmitől mert nem a
piros sapkás mikulás hozza csak úgy lesz csak úgy
nő mint a kéz mint a fül mint a köröm mint a
haj s ha a szekrényt kinyitod ha az ágy alá
benézel ott van a bányasemmi nincsen keze
nincsen füle semmije sincsen mert nem ő edgar
allan poe hollója nem ő a rémséges rém ő csak a
bányasemmi s nő alattunk nő a hegy emeletről
emeletre és ha csendben vagy sokáig meghallhatod
hogy nevetnek a virágok mert talpukat kegyetlenül
csiklandozzák zongorázó kisasszonyok legyezőjük ott
lapul a hátizsákban s hátizsákjuk bent a házban...


GENEZIS

Medvefénykép az ágy fölött és
szétszedett vadászfegyver a bőröndben.
Virágzik a mező, kék szirmok hullnak
a sínekre, és sípolva elrobog a mozdony.

ĺgy leszel huszár és medveölő. ĺgy leszel
bátor. Már kattognak a fogaskerekek, és ragyogó
fehér ruhában integet a vasárnapi
hős. Forró a vas, kezedet megharapja.

A fürdőzők nyakig vízben. Levágott
fejek a hullámokon. Miért is hinnél bennük?
Ezüsttálcán a vadásztrófea. Végtelen, csipkés
körgallér a víz. Testedet elcserélik.

Elpusztulsz minden hasonlatodban. Színes
papírok mögött, kellékek, ruhák, fegyverek
árnyékában. Kihajolsz az ablakon, testeddé
válik a ház. Ezt őrzik családi albumok.


KÖDBEN, PIROS RUHÁBAN

Futottunk piros bádogruhában. Kék reflektorok
égtek a lengyel lány szemében, és
elmúlt a köd, lehámlott rólunk, mint
gomolygó, szennyes fehérnemű. A táj vékony

ruhája elszállt, már látható a kéreg,
és kivillan alóla a hús. Csak járok erre-arra,
s várom, hogy újból képzelhessek. Várom,
hogy felöltözzetek, s körbefogjon a kíméletlen

fehér hófúvás. Ott alusznak az áttetsző
csipkefüggöny mögött a fák. Minden titok
szemérmes, s minden veszély. ĺgy futunk piros
bádogruhában, meghasadt értelemmel, fényes

bádogkoponyában. Felszáll a köd, kék jelzések,
piros jelzések világítanak. Ha távolodsz, hát
ismét öltöznek a tárgyak, bugyiban, melltartóban
integet a kedves. Siess, hogy elképzelhesd őket!


TORZ, SZERELMES SCI-FI


Műanyag sisakban mint az űrhajósok
s a felsőtest csillogó-villogó ruhában
elszánt szeretkezések ahogy az élő s
védtelen alsótestek újból és újból

összefonódnak egymáshoz koccannak a
kemény sisakok az áttetsző bura mögött csak
tátog a száj és forog a szem míg a
gyönyör visszfénye töredezetten átsugárzik

ahogy a lemeztelenített ágyékhoz nyúl az
érdes kesztyűvel óvott kéz és egymáshoz
dörzsölődnek a szivacspáncélba burkolt
vállak majd ismét felvillan a fény a

közömbös házban az ide-oda lengő erkélyen és
a nyálkás medúzáktól nyüzsgő udvaron mert
úgy titkoljuk azt a kiáltást amely egyszer a
hirtelen hasadékon előbuggyan mint a halálos

késszúrást és most már végképp hihetetlen hogy
vártunk valakire a recsegő gégemikrofonok
eltorzítják a parancsszavakat ha a sisakot
lerántod magadról hajadat szétfújja a szél és

úgy pusztulsz el hogy hozzád férkőznek a
homokszemcsék a gyilkos fénysugarak és csak
te vagy kívül míg a többiek belül maradnak mert
belépsz a fénybe levegőbe és behatolsz a kintbe.


A REPÜLŐGÉP UTASAI

A hideg késsel meglékelt állat elsüllyed
a semmiben dinnyét kóstolnak az izgatott
háziasszonyok vállukon bíbor vérfoltok tisztán
kivehető rangjelzések a melltartó pántja mellett

a fehér bálna is kipukkad mint felhők
taraján a szélfújta léggömb ott lakik fent
a repülőgép utasai kiszállnak vattát
tépdesnek jégeső gyökerét is kihúzzák

ott élnek fent és szeretkeznek a földi dolgokat
megőrzik fehér virággal köszöntik egymást
minden ünnepen és végtelen felhősivatagban
minden emlékük megvalósul hogy élni tudjanak

benépesülnek hegyhátak dombok az elmerült
város füstje felszáll talpukat csiklandozza
görbe tűje nincsen ott tél mert minden
csak fehér és mégis tarka már a tér

nincsen ott nyár mert minden csupa jég
s a repülőgép ablakában ott könyököl fent
egyetlen szerelmed nézi a komor habokat
nézi a derűs felhőfoltokat és integet

eső hull száraz földre és ők csak játszanak
mert kifulladt minden álmuk és elmúlt már
minden vágyuk s csak ennyi kellett hogy
a légcsavar megálljon és gépük felhőre szálljon

útközben múljék el a vágyad útközben
érkezz s útközben ébredj önmagadra ott ülve géped
ablakában és fehér zsebkendődet kiejtve mintha
valakit várnál mégis üres kezeddel integetve.


VÁRATLAN UTAZÁS

Piros búzatáblák közt tévelygek mert
álmaim eszköze vagyok és múltam is
kihasznál engemet hogy céljai végre
megvalósuljanak a hallgatag jelenben

hátat fordítok vágyaimnak s tele a
föld már medúzákkal nyálkás műanyag
zacskókból szétfröccsenő vízzel és döglött
pillangókat sodor a szél az ablak előtt

úgy élünk mint a medúzás vizek partján
nincsen gondunk az erdőhátra nincsen
gondunk az elmúlásra s holnap talán már
útnak indulsz hogy legyen mire visszanézned

és bekúszol a mikroszkóp hűvös csövébe a
tárgylencse sugarában alszol és néma
egysejtűek közt ébredsz s kitapogatod
hideg arcodat: olyan a kezed mint a kés.


DAL TURISTÁKNAK, SENKIRŐL, SEMMIRŐL

A csúcsra hogy került a traktor? A behemót
piros gép felmászott oda, s nem tud
leszállni többé, a tetőt szántogatja,
zabot, bükkönyt arat, s zakatol minden éjjel,

zászlóként lobog fel, és ide-oda járkál,
mászik, tolat, keresgél, míg a rémült turisták
visszafordulnak, s hanyatt-homlok rohannak
végig a szelídülő tájon, végig a hatalmas

lapályon, majd jön a hó, a szél, és
a traktort betakarja, meghal a motor, a
drótok kőbe gyökereznek, az abroncsok
összetöpörödnek, mint fagyott síbakancsok,

s ha jön a tavasz, kiássák, a hátizsákot
kibontják, benne szerszámok, csavarkulcsok
és benzinszagú ingek, a tetőről lehozzák,
mert út vezet a csúcsra, és onnan

le a völgybe, de nem tudta, ki meghalt,
az utat elfeledte, ls rozsdás vasak, drótok
hevernek szerteszét a sziklán, már újból
nő a bükköny, s már ismét énekel a zab.


ELJÖNNEK ŐK ÉS ELJÖSSZ MAJD TE IS

A rozsdavörös vízesés fölött napoznak és
ágyékukba napsugár furakszik míg zölden
világol a páfrány áttetsző ezüsként fénylik
a víztükör és forró alagutat váj a messzi
éjszakába az emlékező mozdulat a fehéren el-eltűnő
valahova visszatűnő s kétségbeesetten kapaszkodó
ujjak ha már a mondat íve megtörik középen
behajlik összeroskad s nehéz járművek gépkocsik
sikoltozó járókelők zuhannak le a mélybe oda
ahol csak hallgatás oda ahol csak zavaros
zúgó áradat s valószínűtlen némaság de addig is
eljönnek ők és eljössz majd te is sok-sok éjszakát
nappallá virrasztani sok-sok maszkunkat halomba hányni
kék szemeteskukákba rejteni fekete szavak feketék
s az állólámpa szürke szürke míg rozsdavörös
vízesésben mossa magát valaki s bálnák fújtatnak
érted úsznak a sziklák közé beszorulnak nem
vergődnek csak fulladoznak s ha reggel felkelsz
arcod szürke reggeli tükreid mind hazudnak
van neked tükröd igaz tükröd van neked arcod
valahol csupa fénykép fekete-fehér emlék-konzerv
címke egy nemlétező múlton szikráznak fent a
vízesések fent fent még fennebb egyre fennebb
eljönnek ők is eljössz majd te is miféle éjszakában
nappalodsz úgy élünk mint akik álruhásan
úgy élünk mint kik árulásban s bár építettem hidat
hozzád mondatom íve beszakadhat középen hajlik
összeroskad nehéz járművek gépkocsik sikoltozó
járókelők zuhannak alá a mélybe oda ahol csak
hallgatás van s ők meg sem haltak pedig éltek.


S VAN MÉG EGY KÉK KIRÁNDULÁS


s van még egy kék kirándulás is amint sietős
gépkocsiban mocorogsz meleg csíraként s hó hull a
szélvédőre nem látni már az országutat fekete
lemezjátszón szikráznak kristályos fehér pelyhek és
késed mint a lemezjátszó tűje köröz a sivalkodó
malacok fölött vérben forognak s lassan elhalkulnak
a kedvenc szimfóniák ott ülsz a puha bőrülésen és
mindezt csak kavargó ködön át érzékeled tovaszáguld már
engedelmes géped ez volt a kék kirándulás az eső
és a hó függönye mögött valami láthatatlan folyóparton
talán egy város utcáin tévelyegsz puha és rugalmas
házfalak dobálnak ide-oda hát nem sikerül a
kék kirándulás ott ülsz a szétlőtt gramofonban és
énekelsz vagy zongorázol arcodat felszántja a tű
a gyűrött barázdákat leolvassa és hangszóróval
felerősíti zümmögő éveidet a fekete szántásban is úgy
fut az eke mint egy piros lemezjátszó tűje és most
dúdol a mező pufók leánykák jönnek valahonnan a
semmiből körbeforog minden hasonlatod majd kattan
és visszaugrik kattan és újból visszaugrok nem tudsz
már kivergődni ebből a körből olyan mint egy
elnyújtott szeretkezés borzongó rángatózás a most és
most között volt és volt között mert szétválnak már
a tárgyak valami hajszálfinom repedés szalad végig
rajtuk kék gépkocsiban száguldasz kék bádoghéjban
meleg csíraként s most ez a szín is olyan valószínűtlen
a olyan édeskés mint a rózsaszín ugrik a tű és visszaugrik az
áttetsző szélvédőről hull a hó elöl is hull hátul is
zuhog már s ahol te vagy ott semmi sincsen csak robogsz
érintetlenül mert innen már nem lehet kilátni s nem lehet
visszanézni ha fekete lemezeidet dalolva szántják érdes
gumikkal tiporják tavaszi gépek megfordulnak és visszatérnek s
recseg-ropog a műanyag mező elmúlik kék kirándulásod...


AZ ELJÖVENDŐ NOSZTALGIA

Sárga autóbusszal feketecsíkos döglött darázzsal
álmodni rosszat jelent lehull a vénkisasszony-
virágok szirma szoknyájuk porba roskad
kilátszik eres lábszáruk fonnyadt combjuk fúj a
szél eső nyálazik ablakunkon és a metszett
pohárban zavaros lesz az ital eltorzult reggelek
nehéz szédülések környékeznek késik az álomba
hintáztató postakocsi késik a trombitás hírnök hogy
útra szolítson fegyvert vértet előkaparni a limlomok
közül megáradt mérges folyót úszni át ló nyakára
lüktető verőérre szorítani arcodat hallgatni a
vérzubogást patkócsattogást lombsuhogást patakok
szavát a távoli motorzajra fülelni nyers benzingőzben
áztatni arcodat olajfoltos szivárványt lesni az
úton és tovaszáguldani gyeplőt kormányt szorítva
édeskés tájakkal érzelgős utazásokkal zöld tavaszi
látványokkal díszítve a semmi áttetsző üvegpoharát
cifrázva aranyozva kanyargó cirádákkal körbe-
szaladva ide-ode ugrálva meg-megállva
lányok testének törékeny vonalait csodálva és
hasonlat-országban élni-halni lovadról leszállni
tenyérrel nagyot csapni rá hadd szaladjon
nélküled elrohanjon hörgő gépkocsiból is
kiszállni kormányát félrecsavarni szakadékos
völgybe leereszteni s nem gondolni a visszaútra csak
állni és várni ahogy múltadat mint a kőre kitett üres
poharat megtölti a lassan nekieredő zápor.


BEHELYETTESÍTÉSEK

A fehér akácvirág-ruhácska fölött
ide-oda billeg a mosolygó lányfej
s mások szélfújta zöld rokolyáján a
pöttyök úgy nyüzsögnek mint a levéltetűk

hová jutunk barátom hová? csak jártam-
keltem s könnyű esőben elnehezült
rajtam a bőr a haj az arc mint a
köpeny amely földre csúszik az érkezőről

ahol mi laktunk három traktor lakik most
álmatlanul nyögnek forgolódnak pitypangok
bóbitája száll a kipufogócsőből mert
felhólyagzott és lehámlott rólunk a napégette ház

aki traktor öl megbűnhődik a aki házat öl
az is kint ülnek a fiúk a padon és
a nevetgélő lánynak sorra megfogják a
mellét talán elviszik talán levetkőztetik

ha sírni kellett sírtunk de másra kellett
gondolni hogy megtehessük s ha énekelni
kellett tátogtattunk mint rózsaszínű kerti
virágok mint szétszakítható de rugalmas oroszlánszáj

hová tűntünk barátom? terített asztalunkon
nincsen már semmi kezünk becsúszik a fehér
abrosz alá s ujjaink megborzongnak a
hűvös érintéstől mintha lányok bőrétől

meglebben könnyű abroszunk akár a szoknya és
behelyettesítettünk minden arcot minden félig kész
mozdulatot míg hideg pincékben pókhálós évjáratok
várakoznak: patkányok jonatánok s benzinespalackok.


PIHENŐ ÚJABB KÉRDESEKKEL

Mi történik velünk, barátom? Elzárva tőlünk
rossz emlékeink. Bezsírozva és puha rongyokba
bugyolálva a kemény fogású fegyver, makacs
hullaként fekszik a földben, s közben elromlik

a jól célzó szem, elkopik kezeden, lábadon
a bőr, mint karosszékek csillogó huzata, és
felfeslik a homlok, akár az elhasznált
szövet. De ezek gyenge érvek, hiába

vitatkoznánk, úgy tűnik, nem mi választunk
formát. Ahogy a város, amelyben laktunk,
szétszórta létünk fölösleges darabjait, s ahogy
emlékszünk mégis a neobarokk várakozásra.

Árulókként lazulnak, hullnak szét az ujjak,
s csak felemás nosztalgiát érzel, ha végül
kijutsz a síkra. Mint hegyek, völgyek, anyák,
apák, testvérek közül. Mint görgő

lánytestek, kemény mellek, feszes combok
közül. Ezek az ábrázolás szokványos
kellékei, mert biztos terv és biztos
forma szerint törsz a világos vég felé. És

izgatottan készülsz egy váratlan kanyarra, ha
még hiszel az ilyesmiben. Ez az a sötét
pont a fényben, a boldog izgalom, hogy
ott talán még megugorhatsz. Mintha

csak gumikesztyűvel nyúlnál a bűzös
mocsokba, és derűsen élsz abban,
amiben nem is élsz. S mi történik, ha
szembefordulsz? Felfeslett bőröd, elromlott
célod egyetlen időt mutat: ahol már végképp megálltál...


A HIÁNYZÓ JELEK

Amikor a felesége elmegy, mindig felébred. A nagy
átjön, megáll az ágy mellett, aztán befekszik
az üres takaró alá. Forgolódik, nyög, nem alszik,
rúg a lábával. Nem tud tőle visszaludni. Felkel,
lenyomja az órát, megfojtja a csengetést, megöli.
Benne marad a hang, egész nap ott feszül,
sűrűsödik a fogaskerekek között, aztán este,
ugyanabban az órában kattan, felrobban. Megijeszti
őket. A kicsi most hallgat a másik szobában.
Minden reggel hallgat. A nagy minden reggel átjön.
Szól neki, hogy aludjék még. Kimegy a
fürdőszobába, nézi magát a tükörben. Szemüveg
nélkül, éppen csak oda-odavillantva a tekintetét.
Fintorog, elfordul magától. Az egyenetlenségek
elmosódnak. A mosógépen a villanyborotva.
Elveszi, megáll, megtámaszkodik, combját
nekinyomja a felforrósodó fűtőtestnek. Már
nem fázik. Bekapcsolja a borotvát, enyhén rázza,
zsibbasztja a kezét. Végighúzza az arcán, odaszorítja,
fel-alá sétáltatja. Fogat mos, megmosakszik, visszamegy a
szobába, felébreszti a nagyot, menjen, öltözzék.
Felöltözik ő is. Cipőt húz, felteszi a szemüvegét,
ismét bemegy a fürdőszobába, megfésülködik.
Kimegy a konyhába, meggyújtja a gázt, megmelegíti
a kávét. Megissza, elszív egy cigarettát. Elmossa
a csészét és a hamutartót. Belép a másik szobába.
A nagy már öltözik. A kicsi az erős villanyfénytől
felébredt, most hunyorog, lassan feltápászkodik.
Kiveszi, levetkőzteti, tisztába teszi. Elkésünk,
mondja. Felöltözteti, megmossa az arcát, megfésüli.
Felveszi ő is a nagykabátot, sapkát, sálat.
Leoltja a villanyt, kilépnek, bezárja az ajtót,
A kicsit ölben viszi, a nagyot kézen fogva.
Odaérnek, felmennek az emeletre. Az asztalon
nincsen hely. A nagy kihozza a nadrágot és az
inget, ő levetkőzteti a kicsit, és amit levetett,
belegyömöszöli a zacskóba. A nagy segít neki,
beteszi a zacskót a szekrénybe, ő felöltözteti a
kicsit, még egyszer megfésüli. Leteszi a földre,
kinyitja az ajtót, beküldi. Becsukja az ajtót.
Kézen fogja a nagyot, lemennek a földszintre.
Amíg a nagy leveti a kabátját, sapkáját, ő a
szekrényből kiveszi a tornacipőjét, segít neki
felhúzni. Vállfára teszi a ruháját, felakasztja.
Kinyitja az ajtót, beereszti. Becsukja az ajtót.
Átmegy az úton, megáll, várja az autóbuszt.
Cigarettára gyújt. Jön az autóbusz, eldobja a
csikket. Felszáll. Nincsen ülőhely, megáll a hátsó
sarokban. Kilyukasztja a jegyet, zsebre teszi,
kihúzza a kezét, tenyerével végigsimítja a
zsebet, megnyomja, mintha becsukná. Elkésünk,
mondja valaki. A sarkon fékez, megcsúszik az autóbusz.
Végre zöld. A járdán egy férfi beszélget egy nővel.
Elválnak. A motor egyenletesen zümmög.
Nézi magát az ablaküvegben, éppen csak
oda-odavillantva a tekintetét. Valami zene. Nem
ismeri. Egy kattanás. Jön az autóbusz, eldobja
a csikket. Felszáll. Nincsen ülőhely, megáll a
hátsó sarokban. Kilyukasztja a jegyet, zsebre
teszi, kihúzza a kezét, tenyerével végigsimítja
a zsebet, megnyomja, mintha becsukná.
Elkésünk, mondja valaki. A sarkon fékez, megcsúszik
az autóbusz. Végre zöld. A járdán egy férfi
beszélget egy nővel. Elválnak. A motor egyenletesen
zümmög. Nézi magát az ablaküvegben, éppen csak
oda-odavillantva a tekintetét. Valami zene.
Nem ismeri. Egy kattanás. Jön az autóbusz,
eldobja a csikket. Felszáll. Nincsen----
----------------------------------------